A fájdalom elmúlik,
a szépség megmarad

A fájdalom elmúlik, a szépség megmarad, életrajzírói, de a 2012-es Renoir-film állítása szerint is ez volt a válasza az idős mesternek, Pierre-Auguste Renoir-nak, ha környezete azt kérdezgette tőle, miért oly’ igen fontos számára az életörömöt újra meg újra megfesteni, miközben háborús őrület uralkodik a világon, ő maga meg, egyre gyöngébb, betegebb. A február 4-én, vasárnap 23.25-től a Duna Televízióban megtekinthető 111 perc azonban nem „csak” az agg művész napjainkban is rokonszenves – sőt, egyre rokonszenvesebb – életfilozófiáját hozza képbe, de az egymást követő nemzedékek ellentétekkel sebzett kapcsolatát is. Meg az egymásra találásukat…

A mesterien szervezett támadásokkal körülkerített film kikezdhetetlen érdeme, hogy tajvani operatőre, Ping Bin Lee az impresszionisták kiemelkedő képviselőjének a művészetéhez méltó képi világgal idézi meg Pierre-Auguste Renoir alakját. Utolsó éveinek szívmelengető piktúráját is

Gilles Bourdos produkciójában a festőművész Renoir mellett (akit – a mester 1910-es Önarcképéhez igazodva – Michel Bouquet személyesít meg) három másik Renoir is feltűnik: az 1915-ben játszódó történet idején már méltán Európa-hírű festő árnyékában tébláboló fiai.

A legidősebb, Pierre (kit Laurent Poitrenaux alakít), röviden időzik Ping Bin Lee kamerái közelében. Háborús sérülését „közszemlére téve”, családtagjait korának heveny őrületeivel igyekszik szembesíteni. A filmről is van pár rossz szava: A film nem művészet. Csak cirkusz – mondja – a tömegnek.

A legfiatalabb, Claude – vagy ahogyan apja házában mindenki becézi: Coco – magányos és dühös kiskamasz. Mindenkire haragszik, idős szülőire – mint a későn érkező gyermekek közül többen is – engesztelhetetlenül. Anyjára holtában is. Apja művészete és szokásai ellen a maga módján tiltakozik.

(Voltaképpen a Thomas Doret által megszemélyesített Claude Renoir utódai is ezt teszik, a 2012-es Renoir-film elleni vádak és kifakadások legtöbbje is tőlük származik. A magyar filmkritikusok meg éppen az általuk „postázott” negatívumokat kezdték el ragozni a Renoir-mozi magyarországi bemutatója után…)

A középső fiú, Jean viszont (megszemélyesítője Vincent Rottiers, az új évezred tán legnépszerűbb francia filmszínésze) – a Renoir-film forgatókönyvíróinak az elhatározása szerint – épp’ jókor érkezik apja villájába (a ma Renoir múzeumként működő Domaine des Collettes-be). Szinte egy időben apja utolsó modelljével, a csinos, okos és elszánt Andrée Heuschling-gel, akit később, a filmrendező Jean Renoir produkcióiban Catherine Hessling néven ismerhetett meg a mozik népe. (És, akit a 2012-es filmben a ruhában és ruha nélkül is igen mutatós Christa Theret alakít.)

Az öreg Renoir számára – kinek az ecsetet a kezéhez kell kötözni, hogy az, miként Bourdos filmjében is látható, a mester jellegzetes, apró mozdulataival a fény vibráló játékát, a női szépséget, a fiatalságot megörökíthesse – az ihletet szolgáltatta az új modell.

Az ifjú Renoir számára a lehetőséget, hogy apjától elszakadva, a saját életét élhesse.

A Bourdos rendezte Renoir-film nagy adománya, hogy a nagyszerű impresszionista utolsó alkotói korszakát szinte testközelből mutatja meg. (Zseniális operatőre s a káprázatos Renoir-hagyaték mellett az a profi képhamisító is segédkezett ebben a rendezőnek, aki a filmben „még félig készen látható” Renoir-képeket a mestert helyettesítő Michael Bouquet keze alá adta…)

De alighanem ezzel egyenértékűnek nevezhető e film másik ajándéka, az, ahogyan az egymást követő nemzedékek közti „közlekedési útvonalakat” felrajzolja.

A festőművész Renoir és a majdani filmrendező Renoir közt – ahogyan az szülő és gyermek között a hétköznapi valóságban is oly’ gyakran megesik – nincs semmiféle kapcsolat. Akármiről beszélgetnek is, egy-kettőre kiderül, úgyszólván mindenről másként gondolkodnak. A korukat és létüket meghatározó háborúról is; a sors által a halandó elé görgetett lehetőségekről is. Az egyéni felelősségről is, akár művész, akár munkás az illető. (Pierre-Auguste Renoir soha nem engedte, hogy bárki is művésznek titulálja. A festészet munkása vagyok – állította magáról büszkén és boldogan.)

A Renoir fiú szerint az embereket összehozza a háború. (Voltaképpen ezt akarta a világ tudtára adni a hivatását meglelő, érett férfi által rendezett, híres film, A nagy ábránd is.)

Apja szerint végzetesen megosztja.

A fiú számára adott legfontosabb atyai jó tanács, amit a sikeres festő élettapasztalata is igazol: Az életben sodródni kell, nem életcélt kitűzni s ahhoz igazodni.

Az álmok és ambíciók nélkül tengődő ifjú azonban – a színésznői ábrándjainak megvalósítása érdekében szinte mindenre képes, szép modell elszántságát látván – még a fogalomtól is irtózik. Sodródás? Pfuj! Maga akarja fölépíteni az életét. Függetlenül.

Látványos összecsapások nélkül, az „ellenfél” testi-lelki épségére is ügyelve tusakodik egymással Bourdos játékfilmjében a két Renoir. Az egyik az életművét vigyázza, a másik a jövőjét félti. A disputa végén azonban, közös felismerés birtokában búcsúznak egymástól:

– Észnél légy kisfiam! – mondja az apa hadba vonuló fiának.

– Te is, apa! – válaszolja az elmúlás gondolatával nehezen barátkozó szülőjének gyermeke.

A két filmbéli Renoir – rendezői, forgatókönyvírói nógatásra – rájön arra, amit napjaink huzakodói képtelenek életre szólóan megtanulni: Egyetlen nemzedék, nép- vagy pártcsoport sem engedheti meg magának, hogy ne az ésszerűség természetes alapszabályai szerint gondolkodjon elődeiről és utódairól, életről, halálról, szívmelengető, vidám élményekről és sötét tragédiákról. E – mondhatni – közhelyszerű felismerés nélkül békében továbbélnünk nem lehet. (Gyűlölködő közhangulatban meg egyébként is lehetetlen.)

Utóirat:

Az 1915-ös esztendőben játszódó francia film láttán nem könnyű a nézőnek attól a kérdéstől szabadulni, vajon mit tudtak mifelénk Renoir-ról, amikor a mester Cognes-sur-Merben, csuklójához kötözött ecsetjével festette utolsó képeit? Molnos Péter Elveszett örökség című, minden tekintetben nagy könyvéből e kérdésre is választ kaphatunk:

A Műcsarnok 1903-as nemzetközi kiállításán Renoir: A páholy című műve „igazi sztárképnek” számított.

Nemes Marcell gyűjteményében hét Renoir kápráztatta el a hazai műértőket…

1910-ben, a Művészház kiállításán Renoir Moulin Rouge című képe, egyik tájképe és fekvő aktja szerepelt…

Hatvany Ferenc 1913.-ban egyik 1889-ben készült Női képmását vásárolta meg… A következő években Renoir három másik alkotását is megszerezte: az 1877-es Olvasó nőt, az 1879 előtt festett Társalgókat, és a szintén 1877-es évszámmal jelölt, La Sortie du Conservatoir-t…

Kohner Adolf gyűjteményének Renoir: A Szajna mentén című képe a büszkesége volt…

Ha azonban azt kérdené valaki, hogy ezek a „magyar viszonylatban kivételes gazdagságnak számító” Renoir-képek ma hol láthatók, aligha tudna bárki is pontos választ adni. Az 1889-es Női képmásról, valamint az 1879 előtti Társalgókról például, bizonyosan csak az tudható, hogy 1944-45 óta „lappanganak” valahol.

2018. január 30.

vissza >>