„A nő nemzetmentő feladatát akkor tudja teljesíteni, ha figyel a körülötte lévő politikai és szellemi irányzatokra”

Harminchat sajtótermék, száznál is több szép- és szakirodalmi mű, megszámlálhatatlanul sok levéltári forrás és családi irat segítségével igyekszik bemutatni az Európa Könyvkiadó 2017-es kötete, hogy milyen lehetett a magyar nő, szépanyáink nemzedéke 1914 és 39 között. A két szerző, Szécsi Noémi és Géra Eleonóra arra vállalkozik A modern budapesti úrinő című összeállítás négyszáz oldalán, hogy azokat az eseményeket ismertesse meg az olvasóval, amelyek a két világháború között a fővárosban élő lányok és asszonyok hétköznapjaira – közvetve pedig a vidéki Magyarország fehérnépére, dámáira és házirézijeire – a legnagyobb hatást gyakorolták. Ám e mutatós kiadvány olvasója egy-kettőre megbizonyosodhat felőle, hogy a tudós hölgyek életmód-történeti kutatásai korunk hölgyeményeit is érzékenyen érinthetik. Ki-ki saját családi hagyományaira, elődeitől örökölt járandóságára ismerhet általuk.

Sokak meggyőződésévé vált 1920 és 39 között: a „régi békeidőben” még jók voltak a lányok, a háborút követően azonban elromlottak

A 8 Órai Ujságtól – a Borsszem Jankón, az Orvosi Hetilapon és a Vasárnapi Ujságon át – a Vörös Ujságig számos lapból idéz a József Attila- és Európai Unió-díjas író, Szécsi Noémi, valamint a történész-levéltáros Géra Eleonóra, hogy a huszadik századi úrilányok (és szegénylányok) vidám és szomorú életét hitelesen megrajzolhassa. A sajtóközlemények mellé a kor népszerű íróinak és hírlapíróinak a nagy mondásait is felsorakoztatják. Azt is, hogy miként talált Herczeg Ferenc „idegen ujjlenyomatokat” felesége „könnyen mintázható lelkén”; milyen sommásan fogalmazott Móricz Zsigmond a „terméketlen városról”, Pestről: „Itt autók teremnek, nem gyerekek…” És mit állapított meg a kommunista nőkről írt tudósításában Tábori Kornél, a „szocioriport atyja”: „Csaknem mind különc és hisztérika”.

Levéltári források, családi okmányok, naplók és emlékiratok sokaságával is tanúsítják, hogy az első világháború kezdetétől a második világháborút megelőző évekig a nőknek sokkal nehezebb volt családanyaként és feleségként is helytállniuk, mint az Osztrák-Magyar Monarchia „szigorú, de többnyire kiszámítható világában”. (A dolgozó nők megpróbáltatásairól nem is beszélve…)

A „történelem 1914 és 39 között… elemi erővel nehezedett az egyéni sorsokra” – állítják A modern budapesti úrinő című kiadvány szerzői.

Állításukat számos példával igazolják.

Tehetik, a háborús veszteségek ugyanis voltaképpen minden társadalmi csoportnál átalakították a családok megingathatatlannak vélt értékrendjét, és az élet szinte minden területén – a fogyasztástól az otthonra találásig – válságos helyzeteket teremtettek.

Egyre többen ismételgették szóban és írásban egyaránt – olvasni az Európa év végi kiadványában – hogy „a nő nemzetmentő feladatát akkor tudja teljesíteni, ha figyel a körülötte lévő politikai és szellemi irányzatokra”.

Ugyanakkor – „jó” magyar szokás szerint – a kommün utáni konzervatív visszarendeződés fontos része lett a hagyományos női szerep hangoztatása. Meg annak a meggyőződésnek az ismételgetése is, hogy „a meggyengült magyar társadalom újraépítése szempontjából kifejezetten kártékony volna a nők részvétele a felsőoktatásban”…

Szécsi Noémi és Géra Eleonóra azokat a szerzőket is lelkiismeretesen idézi, akik 1914 és 39 között a nők érdekében nyilatkoztak, szervezkedtek, törvénykeztek, és azokat is, akik – újsághasábokon, magas hivatalokban, egyetemi fórumokon – ellenükre munkálkodtak. Körültekintő kutakodásaiknak köszönhetően meghökkentő – s a köztudatba legfeljebb széljegyzetek formájában „iktatott” – ismeretekre lelhetünk e könyv lapjain. És nem is „csak” a nőnevelést, vagy az asszonyokra vonatkozó választójogi törvényeket „kibeszélő” fejezetekben…

Nem akármilyen történelmi leckével szolgál A modern budapesti úrinő. Többek között azt is tudatosítja a 21. századi olvasóban, hogy nyolcvanegynéhány évvel ezelőtt a hivatalos szónokok is azt süvítették népes hallgatóságuk előtt: „a férfiak teremtette erőszakorgiát és káoszt látva” lépjenek színre az asszonyok, hogy „végre rendet tegyenek”. (Aztán e találó szpícsek hatására olyan új „párt” alakult, a MANSZ, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége, amely – állítólag – nem tett különbséget a társadalmi osztályok között. Súlyos mulasztása volt viszont, hogy az „idegenszívűeknek” titulált nők nem kaptak meghívót a rendezvényeikre…)

Többen bizonyára azt a fejezetet is e könyv történelmi jelentőségű „felfedezéseként” kezelik, amelyben arról olvashatunk, hogy már 1934-ben olyan törvény született, amely „megvalósította a szellemi koedukációt”. Azaz, szinte minden különbséget eltörölt a fiúknak és a lányoknak fenntartott középiskolák között. A törvényalkotóknak ugyanis, az egymást váltó politikai, társadalmi és gazdasági kataklizmák sűrűjében rá kellett döbbenniük, amire napjainkban bezzeg nemigen gondol senki sem: „a magyar társadalom jövője függ attól, hogy a leányifjúságot helyesen nevelik-e”.

(Más kérdés, hogy három esztendővel a XXI. tc. elfogadása után a főváros tizenöt év fölötti „nőnépességének” a 72 százaléka semmilyen tanintézetnek nem volt – nem lehetett? – a növendéke…)

De az is figyelemre méltó, számomra legalábbis, ahogyan a numerus clausus (nemzetiségi és etnikai hovatartozás szerint korlátozott keretszám) bevezetését tárgyalja az Európa új kiadványa. Ez a könyv ugyanis azt is az olvasók tudomására hozza, amiről az 1920. évi XXV. törvénycikk kapcsán hallgatni szokás, hogy tudniillik bevezetését követően a numerus clausust még az ellenzéki politikusok is szociális kérdésnek tekintették. Akként is szóltak róla. A szociáldemokraták képviselője, Kéthly Anna is azt hangoztatta a parlamentben, hogy „a numerus clausus törvénye a szegény zsidók –, az egyetemre való felvétel kérdésében a szegény nők ellen szól, mert a gazdag zsidók és a gazdag nők el tudnak menni külföldre is. Indokolatlan és jogtalan az, hogy elzárják a nők előtt az egyetem kapuit.”

Szécsi Noémi és Géra Eleonóra összeállítása alapján napjaink „szupermodern” olvasója számára is egyértelművé válik, hogy az első világháború könyörtelen következetlenséggel változtatta meg a nők életét. Feladataikat, lehetőségeiket… Az olykor egymásnak ellentmondó társadalmi és családi elvárásokat is.

A nők legfőbb feladata „a béke megteremtése az otthon falain belül és a határokon túl” Tutsek Anna ifjúsági sorozatai ezt várták el a világháborús-kommünös tapasztalataikat nehezen feldolgozó Cilikéktől, Évikéktől.

A kötelességtudó honleány… saját jogán nem vágyik dicsőségre. Családjának szenteli életét, vészhelyzetben azzal szolgálja hazáját, amivel tudja… Nem akarja alapjaiban megváltoztatni a világot, de hazaszeretetből, honleányi kötelességteljesítésből példát mutat” – a Budapesti Hírlap 1923-ban e szavakkal állította olvasói elé az új (?) magyar nőideált.

„A nő elsődleges feladata nemzete iránt, hogy istenfélő és hazaszerető gyermekeket neveljen” – ezt meg az Egri Népújság írta elő szépanyáinknak 1920-ban.

A frázisok mellé – igaz – „a leromlott néperő erősítésére” ezernyi vállalkozást, egyesületet, szórakozási és kikapcsolódási lehetőséget szerveztek; a gazdaságos, célszerű és higiénikus életmódváltáshoz még annál is több jó tanáccsal szolgáltak mindegyik oldalon.

(Amikor viszont Kun Béla a budai Vigadóban összesereglett nőket arról próbálta meggyőzni 1919. májusában, hogy az élelmiszer-beszerzés átmeneti zavarait ellensúlyozza a proletárdiktatúra győzelméből merített öröm, nem tapsolta meg a hallgatósága.)

A modern budapesti úrinő című könyv szerzői olyan vízválasztónak tekintik az első világháborút, amely hazánkban úgyszólván mindent megmásított. A családok életét a legerőteljesebben; a családtagok közül a családanyákét és a leánygyermekekét a leglátványosabban.

És, mert e változások szemléltetésére a Budapesten élő, középosztálybeli lányok, asszonyok sorsa, a fővárosban zajló események, az ottani intézmények és kiadványok szolgáltatták a legbőségesebb és leghatásosabb anyagot, művüknek – kutatásaik földrajzi határait, de jelentőségét is kurtítva – A modern budapesti úrinő címet adták.

Hatásos cím, nem vitás, ám, ha jól meggondolom, egyik szava sem fedi teljesen e jeles munka tartalmát.

A modern szó – úgy tűnik – Szécsi Noémi szerint is magyarázatra szorul, a könyv borítójának hátlapján vagy tíz rokon értelmű kifejezéssel igyekszik hát ingatag választottját a helyére tolni.

A budapesti jelző „helyreigazítása” az olvasó feladata. Szerencsére a szerzők gondoskodtak róla, hogy ez a feladat senkinek se essék nehezére: összeállításukban ugyanis Vecséstől Velencéig a magyarok által ismert és szeretett Közép-Európa is benne van!

Az igazi talányt azonban a középosztálybéli hölgyekre utaló címbéli fogalom, az úrinő jelenti. Mert bizony ebben a gazdag kutatási anyagban találni szüfrazsettet, delnőt, kékharisnyát, képviselőnőt, háztartási alkalmazottat, ápolónőt, munkásnőt, doktornőt, titkárnőt, üzletasszonyt, művésznőt, vászoncselédet… De úrinőt?

Szerencsére, az etimológiai huzakodásra késztető, figyelemfelhívóan figyelemelterelő cím sem akadályozhatja meg tartósan az olvasót abban, hogy e könyvnek a 21. századi polgár számára – tán – legfontosabb hozadékát, elődeitől örökölt életmódjának igaz történetét felfedezze, értékeit számon tartsa, sallangjait elvesse.

Ezzel a „szembesítéssel” rettenetes érték- és életmódválsággal küszködő korunkban Szécsi Noémi és Géra Eleonóra könyvén kívül még sehol, senki nem próbálkozott!

Szécsi Noémi – Géra Eleonóra: A modern budapesti úrinő (1914 – 1939) Európa Könyvkiadó, Budapest, 2017. Ármegjelölés nélkül.

2018. február 10.

vissza >>