Isten éltesse Cserhalmi Györgyöt!

Az Európa tíz legjobb színésze közé nemzetközi jelentőségű szakmai grémium által beválasztott Cserhalmi Györgyöt kétszáznál is több filmszerepe közül az 1977-es K. O. Csungijával köszönti a Duna Televízió február 15-én, csütörtökön 0.10-kor. Más tévé-adók már korábban elkezdték az 1948. február 17-én született művész ünneplését: az M3 a Rózsa Sándort tűzte műsorára, az AMC a Kontrollt, az M5 A nagy generációt meg a Nárcisz és Psychét… Ám ez a Müller Péter által kitalált, Rényi Tamás által megrendezett és Presser Gábor által „megzenésített” K. O. mindegyiknél jobb választás! Nem azért, mert a történet „eszmei mondanivalóját” az egyik – Bencze Ferenc által hitelesített – mellékszereplő ekként fogalmazza meg: „Mocsokká válik minden a kezetek között!” Hanem, mert a Cserhalmi-jelenség lényegét adja…

Rózsa Sándor 1971.

Nárcisz és Psyché 1980.

A nagy generáció 1985.

A hetvenéves Cserhalmi Györgyöt, a Nemzet Színészét, az Európai Életmű-díjjal 2003-ban kitüntetett művészt, persze, egész évben is lehetne ünnepelni.

A színpadi színészt is, aki – Mercutióként, Claudiusként, Don Juanként, Cyranoként, Lear királyként – emlékezetes alakításokkal ajándékozta meg a színházak közönségét. Örkény István őrnagyaként ugyancsak…

De a színházalapítóról sem szabadna megfeledkeznünk; mert, hát voltaképpen a budapesti Katona József Színházat is Cserhalmi Györgynek köszönhetjük.

Harminc-negyven idegenben forgatott mozifilmjét is érdemes volna valamiképpen „képbe hozni”, hiszen ezek a munkái Magyarország jó hírét is öregbítették – a sajátja mellett.

(Aki itt, Magyarországon, Csehországban, vagy a németeknél a legjobbak között van, az a világon is a legjobbak között van – szokták volt mondogatni a földgolyó méretű filmgyártást alaposan ismerő s tárgyilagosan értelmező szakmabéliek. Pár évvel ezelőtt Cserhalmi György is ekként nyilatkozott.)

És a hazai játékfilm-rengetegből is volna még mit kiválasztaniuk a közmédiásoknak a februári borús napokban, a televízióban megjelenő cserhalmiádák mellé. A Csoóri Sándor forgatókönyve alapján Sára Sándor által rendezett Tüske a köröm alatt című film például, napjainkban alighanem jóval nagyobb visszhangot keltene, mint bemutatója idején, az 1980-as évek végén! Hiszen a helyi kiskirályoknak kiszolgáltatott függetlenedők pokoljárása napjainkban is (csöndes és óvatos) közbeszéd tárgya!

De az Oscar-díjas Mephistót is érdemes volna valamelyik tévéadónknak – éppen a Cserhalmi György által megszemélyesített karakter „reklámozása” érdekében – műsorába emelni!

Azt csak-csak meg lehetne érteni, ha az egy nappal Cserhalmi György hetvenedik születésnapja után nyolcvanadik születésnapjához érkező Szabó Istvánt, a Mephisto rendezőjét nem e magyar – osztrák – német koprodukcióként számon tartott filmdrámával köszöntené a sokcsatornás állami televízió. Még utóbb egyik-másik néző e szép, kerek évfordulón is azoknál a kínos párhuzamoknál cövekelne le, amelyek – húszegynéhány évvel az oscaros siker után, titkosszolgálati dokumentumokkal aládúcolva – a magyar társadalom tudomására jutottak! (Mellesleg szólván, minden aggály ellenére, február 22-én, csütörtökön 23.45-től – a 80 éves Szabó István köszöntésére – műsorába illeszti a Duna Televízió a Mephistót.)

Ám azt, hogy a mephistós történet tragikus alakját, az ifjúkori eszméiből végzetesen kiábránduló Hans Miklast megjelenítő Cserhalmi Györgyöt miért nem lehet e szótlanul is beszédes karakter megidézésével ünnepelni, föl nem foghatom.

(Emlékeztetőül: a sikert mindennél többre becsülő Hendrik Höfgen, valamint kollégája és ellenlábasa, Hans Miklas voltaképpen szimbolikus típusok. Az eszmei fogódzók után ácsingózó ifjak egyike, Höfgen a kulturbolsevizmus szolgálatára szegődik, a másik, Miklas a nemzetiszocialisták nézeteit kezdi sajátjaként hirdetni Klaus Mann híres regényében is, és a viszontagságos előéletű irodalmi alkotás mozgóképes átiratában is. De, amikor a hatalmat megkaparintó nemzeti szocialisták szörnyűséges országlásával szembesül, Miklas sutba vágja ifjúkori elveit. Höfgen viszont, a személyes siker megszállottjaként, a bolsevik tanokat feledve, a nácik pártfogását keresi. Ha kell, pályatársai feladása árán…

Hogy Höfgen figuráját kiről mintázta az író, majd a filmrendező, régtől fogva tudható. Az 1899 és 1963 közt élt Gustaf Gründgensről. Miklasét viszont a névtelenségbe bújtatott áldozatok sokasága adhatta. Adhatja…)

Az 1977-es K. O. Csungija, a nyíltszívű, megfontolt, bajtársias ökölvívó erősen „hajaz” az elmúlt negyven évben megismert Cserhalmira.

Nem az ökle, hanem a naivitása a fegyvere, miként az először a K. O. évében, aztán, ha jól számolom, további huszonkét alkalommal díjazott színésznek is. Akár az általa megjelenített Csungi, Cserhalmi György is mindenütt „valami tisztaságot feltételez, vagy legalábbis manipulálatlan felületeket”. Amint az Müller Péter igen hatásosan (és a korabeli szóbeszéd szerint: a valóságnak megfelelően) felépített sztorijából kiderül, még a sport világában is – alaptalanul…

A Csungi-féléknek nem a dicsőség, az olimpiai arany az igazán fontos. Hanem a másik ember. Az elődei és az utódai, küzdő- és játszótársai…

A K. O. valóban, azaz testestül, lelkestül pozitív hőse halálra szánt apját – miközben a jó öreg csak azt ismételgeti: „itt csak addig becsülik az embert, amíg szükség van rá” – a Bencze Ferenc által megszemélyesített, hajdan-volt Európa-bajnokot is meggyőzi róla, hogy érdemes szerettei közt maradnia.

Ámbár a szorítóban évek óta kiüthetetlen ellenfele, magánéleti válságban kecmergő barátját, az ökölvívás (Juhász Jácint által nagyszerűen domborított) olimpiai bajnokát is minden módon segíti.

De, a környező világot, miként Cserhalmi György, Csungi sem tudja „a margóról nézni”. Az önmagáért és övéiért kiállni kész ember magabiztosságával vállalja a küzdelmet. Hisz a győzelemben, ha fél szemével látja is, hogy a pontozókat nem érdekli, mi történik a ringben. Ha ráébred: körülötte minden frankón le van vajazva, akkor is

A K. O. ’77-es bemutatójáról nem találtam értő kritikákat, elismerő bírálatokat. Rendezőjéről, a mindössze 51 évet élt Rényi Tamásról is csak egy megrendült búcsúztatót. (Vagy megemlékezést?) Benne egy különös történetet: az Angliában, egy nemzetközi filmfesztiválon a legjobb külföldi film címét elnyerő Rényi-produkciót, az 1968-as A völgyet idehaza tökéletes hallgatással koszorúzták. (Egy évvel korábban Jancsó Miklós filmjét, a Szegénylegényeket ugyanazzal a díjjal, ugyanott jutalmazták, és a rangos elismerés szinte minden kaput kitárt a rendező előtt.)

Mindezek fölött – napjainkban – heves megbotránkozással is álmélkodhatunk, elismerően is hüledezhetünk. Lám csak, lám, mondogathatjuk, réveteg, az 1970-es években, a legvidámabb barakkban – miközben a munkások kiszolgáltatottságát, az ifjúság ócska divatokkal leplezett fásultságát, az élsportolók fizikai és erkölcsi kizsigerelését oly’ igen életszerűen szemléltette – még a K. O. is a közönség elé kerülhetett!

Frissen ácsolt barakkjaink árnyékában azonban igazából annak örvendhetünk, hogy ez az időtlenül időszerű film, a K. O. 2018-ban Cserhalmi György köszöntője lehet. Aki két nap múlva találkozik vele a Duna Televízió műsorán, lelkesen rikolthatja:

Éljenek a Csungik, a vesztesen is győztes bajvívók!

Isten éltesse Cserhalmi Györgyöt!

2018. február 13.

vissza >>