Mesés gyűjtemény

Két esztendővel az után, hogy Kótai József Keleti szőnyegek című magánkiadványában 156 tételes textil-gyűjteményét bemutatta, a nemzetközi hírnévnek örvendő ötvösművész új könyvvel jelentkezett. A Mesélő gyűjtemény című, szép kiadvánnyal azonban már nem „a kicsinyes semmiségek világából való szabadulás lehetőségeként” birtokolt kincseit mutatja be, hanem életművének mintaképeit, jelképeit. Évszázadok messzeségéből fontos ismeretekkel szolgáló mestereit is. A Co-Libri Reklámgrafika példás szakmai segítségével 2017. utolsó napjaiban megjelent könyv címlapján egy 1861-ben Magyarországon készült emlékpohár látható. A 180 körültekintően és mégis közérthetően, sőt könnyedén bemutatott tárgy közül az első, egy 1820-ból való ólomöntvény ércet törő bányászt állít elénk.  A munkást, akinek az erőfeszítései nélkül a fémművesek – művészek és mesterek – semmire sem jutottak volna…

Kávéskanna, 1815, Buda

Ércet törő bányász, ólomöntvény, 1820. Rhonic?

Zenélő ifjú, bronz, XVIII. század, Európa

A vasból formált, aranybetétes körte Perzsiából került Kótai József látókörébe. Az arany és ezüst ötvözettel ékített, vasalapú bross Spanyolországból. A XIX. századi talpas kereszt – tulajdonosának feltételezése szerint – a mariazelli huta szerényebb vevőkörnek szánt termékei közül való.

A XVIII. században, feltételezhetően Magyarországon készült, páros gyertyatartók az egerszalóki kegyoltár talpas kandelábereivel „rokoníthatók”.

Petőfi Sándor öntöttvas ülő-szobra a XIX. század végén, ismeretlen mester műhelyében készülhetett. Az elképesztően modernnek tűnő sótartóról viszont bizonyosan állítható, hogy Josef Müller vagy 190 évvel ezelőtt virágzó műhelyéből való.  Az ezüst cipőorr meg a XVIII– XIX. századi Kínából…

Aki Kótai József új könyvét lapozgatja, aligha tud ellenállni a kísértésnek: azokat a tárgyakat szemléli hosszasan, amelyek Magyarországon formálódtak, Pesten és Budán élt mesterek tudását, művészetét (?) dicsérik.

Vagy: eleink több száz évvel ezelőtti életmódját, környezetét idézik.

Az 1770-es évekből való huszárszablya is – sárgarezes hüvelyével együtt – a Kótai-gyűjtemény azon tételeihez tartozik, amelyek az olvasói figyelmet (és memóriát) huzamosabb időre megragadják. De a jurátuskardok is. Az 1815-ben, Budán „született” kávéskanna ugyancsak.

Meg a sárgarézlemezből a XVI. században, Nürnbergben kalapált vértál, amelyet a kor szokása szerint a tavaszi érvágásoknál használtak, és, amely e gyakorlatias rendeltetése mellett – Kótai József ismertetője szerint – értékjelző berendezési tárgyként is szerepelt a későközépkori lakóterekben.

A Türkmenisztánból való, aranyozott női övcsüngőnek szerényebb, vagy talán még a bemutatottnál is díszesebb hasonmásait – Kótai József ekként tájékoztatja könyvének olvasóit – Keleten és Nyugaton élő asszonyok is szívesen viselték. A XIX-XX. század fordulóján: szemkápráztató ékszerként. Korábban: háztartásuk legféltettebb kincseinek, legfontosabb készleteinek a biztonságát szolgáló kulcsok „őrhelyeként”, övpántjukra felfüggesztve.

A locsei.net szerzőjét a Mesélő gyűjteménynek azok az oldalai is megigézték, amelyeken az adott tárgyak lehető legpontosabb körülírása mellett a mesterként, művészként, historikusként, művészettörténészként is alaposan felkészült szerző megindítóan személyes kommentárjai olvashatók. Például, hogy azok az öntött sárgaréz és ezüst tűzszerszámok, amelyek e jeles kiadványban 21-es sorszámmal szerepelnek, mesterük „nem mindennapi rajzkészségéről és anyagismeretéről tanúskodnak”…

 

Vagy, hogy a Kótai-gyűjtemény „legpompásabb tárgya” az az aranyozott sárgaréz misekönyv-borító, amely 1780-90 között Oroszországban készülhetett, és, amely „Jézus – fiktív – családfáját” jeleníti meg.

És, hogy a feltételezhetően Tibetben formált, vörösréz-domborítású, aranyozott elefánt „vérbeli mesterétől bizony volna mit tanulni”! (Ennek a 47-es sorszámmal jelölt tárgybemutatónak az is említésre méltó tartozéka, hogy a gyűjtemény közreadója a buddhizmus hitregéiből merítő magyarázatot is fűz hozzá, sőt műfaji rokonait is megnevezi.)

Az élethossziglan szabatos és pontos soproni polgárnak megmaradó Kótai Józsefnek – amint az új kiadványának sorai közül kiolvasható – komoly gondot okozhatott, hogy egyedülálló fémművészeti gyűjteményét milyen szerkesztési elv szerint rendezze. Szédületesen fölkészült szakember létére – úgy tűnik – késedelem nélkül belátta, ha az időrendi egymásutániságot választaná, vagy a földrajzi, azaz a tájegységek szerinti elkülönítést, esetleg a technikai eljárások szerinti csoportosítást, azzal tán sikertelenségre ítélt összevisszaságot keltene.

Végül tehát a tárgyak nyersanyag szerinti elkülönítése lett könyvének rendezőelve. Ám ennek, szerencsére, maga a szerző – szerkesztő – kiadó Kótai József sem tulajdonított különösebb jelentőséget. Belátta, s összeállítása által könyvének befogadóival is igyekszik ezt elfogadtatni, hogy az ólomöntvényeket, ezüstözött, aranyozott öntöttvas-tárgyakat bemutató – amúgy elismerésre méltóan laza – első „fejezet” után felkészülten fogadhatja a fémművesség mesterfogásaival csak most ismerkedő olvasó is az ezüstből készült tárgyak sorát. Majd az utolsó – bronztárgyakkal telített – „fejezetet” is: zenélő ifjúval, „aki” a XVIII. században, valahol Európában egy barokk állóóra díszítménye lehetett; Dél-Indiából hozzánk érkező vaj-tolvajjal; indiai kossal, melynek csigavonalban csavarodó szarvait vagy három-négy századon keresztül cirógathatták simára egymást váltó tulajdonosai…

Amikor a Mesélő gyűjtemény című könyvet először lapozgattam-olvasgattam, azt mondogattam magamban, ez a kiadvány majdani fémművesek, ötvös-tanoncok kézikönyve is lehetne.

Másodjára, harmadjára meg azt, és az óta is, számtalanszor, hogy a fémművességtől fényévnyire tanyázó átlagember is messzire utaló nyereséggel forgathatja e kiadványt. Mint iskoláskönyvéből az ábécét, megtanulhatja belőle, sok évszázaddal ezelőtt Földünk számos pontján – a napjainkban sajnálatosan lekicsinyelt Keleten és a fatálisan félreismert Nyugaton – milyen remek tárgyak vették körül az embereket. Még hétköznapjaikban is, nem „csak” hitbéli, etnikai-nemzeti, vagy családi ünnepeiken! És nem csak a parancsnokokat, a tehetőseket! Tömegáru gyártására berendezkedő gyárak, huták, műhelyek gondoskodtak róla, hogy a szegényebbek otthonába is jusson tiszteletet parancsoló s továbbörökítésre méltó talpas kereszt, rézdróttal, zománccal ékített kőcserép, öntött rézből való tűzszerszám, vésővel áttört lámpa, füles gyertyatartó…

Mi meg, büszke XXI. századiak a pillanat kínálta, divatos kacatokkal is beérjük. Utódainkra műanyag hegyeket hagyunk örökül, és még véletlenül sem a magunk gyönyörűségére s majdani századok figyelmére érdemes használati tárgyakat.

Kótai József mesésen időszerű Mesélő gyűjteményéből ez a szomorú felismerés is kiolvasható.

Kótai József Mesélő gyűjtemény című albumát március 27-én, kedden 18.00 órakor mutatják be a Magyar Írószövetség székházában (1062 Budapest, Bajza utca 18). Az egybegyűlteket dr. Hóvári János, a Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. főigazgatója köszönti. A kiadványt a tibetológus Kelényi Béla költő ismerteti.

2018. február 3.

vissza >>