Bálnákra várva

Harminc évvel ezelőtt, 1988 októberében, az észak-alaszkai Barrow közelében három szürke bálna a szokásosnál is keményebb időjárás következtében a jég foglya lett. Tömör jégfal torlaszolta el útjukat, a nyílt óceánig nem tudtak kiúszni. Ideig-óráig egyetlen – ideiglenes – léken keresztül lélegeztek. Kis- és nagyvállalkozók, természetvédők és médiasztárok, eszkimók meg a Nemzeti Gárda tisztjei, Ronald Reagan és Gorbacsov, valamint egy szovjet jégtörő személyzete „szövetkezett”, hogy a bálnacsaládot a jég rabságából kimentse. Egy esztendő múltán Thomas Rose gondoskodott róla, hogy a televíziós hírek alapján világszerte ismertté vált, igaz történetet senki ne feledje. Igazából azonban a könyv alakban is megörökített „bálnás akciót” a Rose írása alapján forgatott mozifilm népszerűsítette. Az a Mindenki szereti a bálnákat című, 2012-es produkció, amelyet a TV2 műsorán március 25-én, vasárnap 20.40-től lehet megtekinteni.

A John Krasinski és Drew Barrymore főszereplésével megidézett történet tanmeseként is működik!

Hogy a Ken Kwapis által rendezett 107 perces produkciónak minden fordulatát a valóságnak megfelelően értelmezhessük, az események színhelyéről és robosztus mellék(?)szereplőiről is érdemes pár fontos ismeretet összeszedegetnünk.

Az északi sarkkörtől 5 fokkal északabbra fekvő városról, Barrow-ról például azt, hogy Alaszkában ott a legalacsonyabb az évi középhőmérséklet.

(Amikor e sorokat írom: mínusz 22 Celsius fokot mérnek Barrow-ban.)

A Nap november 18–19.-én eltűnik az ott lakók szeme elől, és 65 napon át meg sem jelenik. (Márciusban viszont, naponta több órán át pislákol fölöttük!) Nyaranta a hőmérő higanyszála maximum 15 Celsius fokra emelkedik.

Arrafelé az év minden napján kitartóan és akadálytalanul fúj a keleti szél. Gyakran 60-100 kilométeres óránkénti sebességgel.

A már évszázadok óta létező, de hivatalosan „csak” 1959-ben megalapított település évről évre fogyatkozó lakosságának több mint a fele őshonos. Eszkimó. (A 2010-es kimutatásokat követve – ha jól számolok – napjainkban talán kétezren lehetnek.)

Barrow-nak van általános és középiskolája, főiskolája is. És van kórháza, könyvtára, postája, étterme, szállodája, repülőtere…

Más településekkel szárazföldi út nem köti össze.

Az észak-amerikai szürke bálnának már akkor is törvényes védelmet biztosítottak, amikor Barrow városa „hatóságilag” még nem is létezett. A cetek rendjébe tartozó, hatalmas állat (amelynek hossza 10-15 méter, súlya 15-33, legfeljebb 40 tonna) hosszú – 13 és fél hónapos – vemhesség után egy utódot hoz a világra. A négy-öt méter hosszú kisbálnát az anyja hat-nyolc hónapig táplálja.

A szürke bálna – tíz-tizenöt fajbéli társával egy csoportban – minden évben legalább tízezer kilométert vándorol. Orrlyukukból többméteres magasságba szökő párafelhők jelzik, messzire, hogy merre tartanak.

Így vette észre a Barrow-ban tengődő tévériporter, Adam Carlson is (az igazi, meg a John Krasinski által Kwapis mozijában megszemélyesített egyaránt) a nyílt vizektől elzárt bálnacsaládot. Egészséges tudósítói ösztöneitől vezérelve, nyomban meg is örökítette őket.

Párpercnyi alaszkai híradásának visszhangja – akár a nagyvilágot – e derék fiatalembert is erősen felkavarta. Abban, hogy a történet további fordulóin természetes megérzéseit mégsem titkolta, sőt józan ítélőképességét is képes volt megtartani, ketten is segítették. Régi cimborája, az eszkimó kisfiú (aki egyébként a mozifilmváltozat narrátora), meg a régi kedvese, a Greenpeace-aktivista Rachel Kramer. (Az igazi, meg a Drew Barrymore által megjelenített, filmes „változat”.)

Az eszkimó fiú (akinek a megszemélyesítőjét egyetlen általam ismert stáblista sem említi név szerint) a nagyapjától tanult életbölcsességet hajtogatja: „Mindig van mit tenni!”

A természetvédő lány meg azt, hogy a bálnákat mindenáron meg kell menteni.

Aztán mások is közbeszólnak. Van, aki azt ismételgeti, hogy nem a nézettségi mutatók a fontosak. Mások meg azt, hogy nem is az alaszkai inupiat-törzs tagjai és a túlbuzgó amerikaiak közti viszály; nem az olajkitermelő cég és a természetvédők közti háború, vagy a bálnás akció reklámhozadéka meg a teremtett világ tényleges nyeresége közti, pénznemekben ki nem fejezhető értékkülönbség…

Amikor pedig a szürke bálnák sorsa Washingtonban is vita tárgya lett „még a hidegháború is olvadozni kezdett”… A gyűlölködő emberek indulatai meg csillapodni, korlátoltságuk foszladozni... Jókedvük pedig növekedni. Derűs jövőképüket kezdhették el körvonalazni általa…

Az 1988-as eseményeket igen pontosan és mégis szellemesen „átíró” mozifilm, amely sok 1988-as, eredeti felvételt is társított az Anchorage-ban rögzített, 2012-es filmképek mellé, olyan elmés párbeszédekkel, mulatságos jelenetekkel, sziporkázó mellékzöngékkel tálalja a bálnás történetet, amelyek eleve megkönnyítik befogadói teendőnket. Nem azon kell töprenkednünk, miközben a magyarul Mindenki szereti a bálnákat címmel futó amerikai játékfilmet nézzük, hogy mi fontosabb: az egyes ember élete vagy a bálnák megmentése; a természet örök törvénye, vagy az ember kisebb-nagyobb sikerélménye… Hanem azon, hogy az előttünk álló feladatot képesek leszünk-e teljesíteni, azaz a segítségünkre szoruló életeket, hármat, vagy tízmilliót, meg tudjuk-e menteni.

A TV2 családi filmként ajánlja nézői figyelmébe a március 25-én, vasárnap 20.40-től megtekinthető amerikai filmet. A locsei.net szerzője közösségi filmként kommendálná.

S ha tehetné, április 8.-ra három megmentésre váró szürke bálnát prezentálna honfitársainak, hogy legyen miért összefogniuk. Olvadozniuk is, gyűlölködő indulataiktól szabadulván. Akkor talán, mindnyájan elkezdhetnénk végre derűs jövőképünket körvonalazni.

2018. március 20.

vissza >>