A leletmentő Móra Ferenc
Magyar Örökség díja

Ma, 2018. március 24-én, szombaton délelőtt 11 órakor – ez évben először, a Magyarországért Alapítvány által 1995-ben létrehozott kitüntetés történetében kilencvenedik alkalommal – adják át a polgárok szavazatai alapján odaítélt Magyar Örökség díjakat a Magyar Tudományos Akadémia székházában (1051 Budapest, Széchenyi István tér 9). A kitüntetettek: a Nádasdy Művészeti Iskola Csilingelő Kórusa, Illyés Géza (1870-1951) sebészorvos, a Ludovika Akadémia, Gergely Ferenc orgonaművész, dr. Erdélyi Géza művészettörténész, Pálos Frigyes múzeumigazgató, valamint Móra Ferenc.

Nádfedeles kicsi házban született, legelső otthonához igencsak hasonló, másik nádfedelesben nevelkedett. Amit e falak közt kapott, sohasem feledte. Írásai által másoknak sem engedte-engedi feledni

Móra Ferenc „örökségfeltáró és irodalmi munkásságát” méltányolják Magyar Örökség díjjal a minden időben népszerű személyiség tisztelői. Hogy e ma közhírré tett elismerésnek az indoklásában az örökségfeltáró kifejezés került az első helyre, azt is jelzi, hogy a Magyar Örökség díjjal a ”szerencsés kezű amatőrnek” tartott régész jó hírét, kutatói becsületét állítják helyre. Azaz annak a lelkes férfiúnak a munkásságát honorálják, aki – igaz, hivatali főnökének, Tömörkény Istvánnak a nógatására – voltaképpen önszántából tárta fel és mentette meg a Dél-Alföld őskori maradványait, sok-sok évszázaddal korábban e tájon élt emberek életének, halálának „tanúsítványait”.

Azt, hogy a képzett és szakavatott kortársai által oly’ gyakran és hevesen bírált Móra Ferenc régészeti munkássága kis- és nagybetűs m(M)agyar ö(Ö)rökségünk része, napjainkban aligha lehet már megkérdőjelezni.

Arra viszont ritkán, vagy tán soha nem is gondolunk, hogy Móra Ferenc írói hagyatéka szintén a szerző „leletmentő munkásságának” a bizonyítéka.

Az Én Újságom hasábjain megjelent ezernél is több cikke, az általa szerkesztett, majd főszerkesztett Szegedi Naplóban közreadott írásai, a liberális Világban publikált tárcái; ifjúsági regényei, a Kincskereső kis ködmöntől a Dióbél királyfiig; felnőtteknek szánt művei, a tanyák népének háborús tragédiákba forduló sorsát „kibeszélő” Ének a búzamezőkről című regényétől a Diocletianus korát rettenetes hitellel és mégis időtlenül megjelenítő Aranykoporsóig – mind.

Az 1879 és 1934 között élt Móra Ferenc elképesztően tevékeny és termékeny alkotói éveiben mást sem tett, csak azt a valóságot lajstromozta, szemléltette, magyarázta és mentette, melyet a Daru utcától a Móra Ferenc utcáig megélt és megértett.

Nem tudom, mikor és miként ébredhetett rá, hogy mindaz, amit a szüleitől és szülőföldjétől kapott – ismeret, érzelem, erkölcs… – idővel eltűnik.

De arra öregecskén is lelkes olvasójaként rá kellett döbbennem, hogy Móra Ferenc – a maga módján – eltűnő félben levő világának minden mozzanatát, tényét és tüneményét meg akart örökíteni.

A remekes szűcsből – az 1872-es, amúgy érthetetlen ipartörvény következtében – foltozó szűccsé „lefokozott” édesapa keserves igyekezetét… A család anyagi helyzetén segíteni akaró édesanya iparkodását, a szabadkéményes konyhában sütött, és gyermekei által házhoz szállított cipóktól a lekváros kalafantyúig.

A harmadik gimnáziumi osztályból kimaradni kénytelen fiúcska bánatát, aki csak a tanterem ajtaja mögé bújva, titokban hallgathatta a tanár szavait…

A szegedi természetrajzi tár rendezésére szerződtetett fiatalember küldetéstudatát, aki régészeti képesítés és gyakorlat nélkül is ezeréves temetők feltárására vállalkozott…

Érett férfiként pedig, az ókortudomány neves professzorait is lepipáló előtanulmányok után olyan, a III.–IV. század fordulóján tán valóban megesett, regényes történettel jelentkezett, amelyet a nagyhatalmi erőfeszítéseknek kiszolgáltatott halandó bármikor érteni, értelmezni és értékelni képes. (Aki az 1932-ben megjelent Aranykoporsót érett fejjel olvassa, megbizonyosodhat róla, hogy abban a Ferenc József kori Magyarországot is megtalálja, az első világháború utáni, forradalmi-álforradalmi időket is „beazonosíthatja”. De tovább is araszolhat, akár a XXI. századig…)

A 139 évvel ezelőtt még Szarvas utcaként jegyzett, mai Móra Ferenc utca 19-es számú házában született gyermeket a Sarlós Boldogasszony-templomban, Kiskunfélegyháza legrégebbi épületében keresztelték meg

Aki a leletmentő Móra Ferenccel „személyesen” szeretne találkozni, annak a kiskunfélegyházi Móra Ferenc Emlékházba érdemes ellátogatnia. Az író igazi szülőházába. (A családi hagyomány, és maga Móra Ferenc is azt tartotta, hogy Móra Márton és Juhász Anna nyolcadik szülötte a Daru utcai házban látta meg a napvilágot. 1955-ben azonban – Mezősi Károly kutatómunkájának köszönhetően – egyértelművé vált, hogy az 1878-ban megvásárolt Daru utcai épületbe a Móra család csak 1880 nyarán tudott beköltözni, előzőleg a Szarvas utcai ház volt az otthonuk.)

A nádfedeles házacska tisztaszobájában – az édesapa tajtékpipája és az édesanya tányérjai mellett – Móra Ferenc életútját a róla készült fényképfelvételek, valamint a könyvei segítségével követhetjük.

A konyhában a kenyérsütés korabeli eszközei láthatók.

A harmadik helyiség Móra Márton műhelyét idézi. Kaszapadját, curholóját Ferenc fia is láthatta. Sőt: a curholót apjától el is kérte, hogy a szegedi múzeum néprajzi gyűjteményében őrizhessék. Őrizték is, míg a leletmentő Móra Ferenc Emlékháza vissza nem kérte…

2018. március 24.

vissza >>