A reneszánsz ember

Száz éve, 1915. január 17-én született Benedek István, az elmeorvos, aki a XX. századi magyar irodalomnak is, a tudományos ismeretterjesztésnek is jeles művelője volt. Élete delén, ötvenkét esztendős korában a „mágikus médiával”, a televízióval is barátságot kötött, Az orvosi gondolkodás története című sorozatát 1967-től, nemzetről, erkölcsről, hazaszeretetről a nála fiatalabb generációk képviselőivel folytatott beszélgetéssorát, a Toronyórát 1986-tól láthattuk a Magyar Televízióban.

Elek apó népes családja körében, a lábainál ülő három unoka közül – állítólag – a középső Öcsike, azaz Benedek István

A „nagy mesemondó” – amúgy újságíró, író, országgyűlési képviselő – Benedek Elek unokája, az író, irodalomtörténész, műfordító egyetemi tanár Benedek Marcell fia volt. A „jó gyermekek képes heti lapjaként” hirdetett Cimborába, melyet nagyapja (fő)szerkesztett, Öcsike nadselű gondolatai cím alatt jelentek meg legelső írásai. Pályaválasztó fiatalemberként azonban hátat fordított annak az irodalmi környezetnek, amelybe beleszületett; 1940-ben orvosdoktori diplomát szerzett. Szondi Lipót lelkes tanítványaként (később pedig legjelentősebb magyarországi interpretátoraként) a kórlélektannal kezdett elmélyülten foglalkozni. Az 1952 és 57 között az intaházai munkaterápiás elmegyógyintézet igazgatójaként szerzett tapasztalatai alapján írta meg Aranyketrec című könyvét, amely nevét országosan ismertté tette, s amellyel egyes méltatói szerint – az elmeorvosi „kitérő” után – ahhoz a szellemi környezethez tért vissza, amelyből vétetett.

Vagy, amit valójában soha el sem hagyott. Mint négy-öt évszázaddal korábban élt kollégái, a reneszánsz tudósai, művészei, közemberei, Benedek István is mindenre kíváncsi volt, és a világ dolgaiból sok minden gyönyörködtette, a francia kultúrától az orvostudomány történetéig, a régi tibeti gyógymódoktól Ady Endre szerelmeiig, a lamarckizmustól (amelynek a lényege szerinte ekként foglalható össze: a fejlődés voltaképpen folyamatos alkalmazkodás) a hazaszeretet költészetig… Rendületlenül. Amire pedig a leginkább kíváncsi volt, azt rendíthetetlen figyelemmel, vasszorgalommal tanulmányozta, majd pedig elegánsan, könnyedén, szórakoztató fesztelenséggel foglalta össze s adta közre. Könyv alakban, élőszóban, televíziós előadás formájában is. Az ismeretterjesztésnek az a módja, melyet Benedek István az 1960-as, 1980-as években gyakorolt, persze, rajongók és kritikusok seregét sorakoztatta köré. Könyveinek – például az Aranyketrecnek, vagy az elsőízben 1969-ben megjelent Párizsi szalonoknak – az olvasásáról nem lehetett „lebeszélni” a tömegeket, színvonalas televíziós előadásainak a befogadásáról már inkább. Gyaníthatóan a tévénézők elkedvetlenítését „felülről” is szorgalmazták, Benedek István megnyilatkozásai alkalmával ugyanis, bárki volt is a kiindulópontjuk, Semmelweis (1967), vagy Rousseau (1978), Hippokratész, vagy Darwin (1986), a szerzőnek az Aranyketrec kapcsán megfogalmazott két nagy mondása, akarva, akaratlanul is az eszünkbe jutott. Az egyik: „akik a szabadsággal élni nem tudnak, azokkal szemben tehetetlenek vagyunk”. A másik: „az erőszakos fegyelmezést semmiféle közösségben nem tartom célravezetőnek”.

Hogy napjainkban miként hatnának, ha Benedek István századik születésnapja alkalmából köztévéink valamelyike műsorába illesztené a harminc-negyven évvel ezelőtt készült sorozatok egyikét-másikát, nem tudom. Amikor a 90-es években a tudománytörténész Gazda István, Benedek István hű famulusa és ifjabb pályatársa jóvoltából újraszerkesztett műsorok a képernyőnkön megjelentek – igazoltan elfogult emlékeim szerint – még hatásosnak bizonyultak. Persze, azóta is nagyot fordult a világ, és sokat változtak tévénézői szokásaink. Türelmetlenebbek lettünk, tán lustábbak is, a jó befogadására mindenképp’… Könyveivel azonban ki-ki lelki alkata s kedve szerint próbálkozhat, az utolsó magyar reneszánsz szerző műveit olvasni páratlan lehetőség arra, hogy mi is gyógyíthatatlanul kíváncsiak legyünk az ismeretek kiismerhetetlen gazdagsága iránt.

2015. január 13.

vissza >>