Százötvennégy évvel ezelőtt…

Bő másfél évszázadot kanyarodik vissza az időben az, aki április 19-én, csütörtökön 23.50-től a Duna Televízióban Szomjas György 1979-es játékfilmjét, a Rosszembereket megtekinti. Ennek ellenére, mintha napjainkban járna-kelne, olyan jól eligazodhat a történetben. A film bemutatója alkalmával a mozik népének a somogyi betyárvilág 1864-es felszámolása – szolgálatkész filmkritikusok elterelő hadmozdulatai ellenére is – az 1956 utáni, úgynevezett konszolidációs időket juttatta eszébe. Aki 2018 borongós tavaszán a köztelevízió műsorában találkozik e produkcióval, a saját környezetét véli felfedezni általa: kilátástalan szegénységükből zsiványkodva menekülő férfiakat, készséges igazodókat, legjobb cimboráikat is feladó besúgókat… Csak a viseletük más a mai betyároknak és pandúroknak, mint 154 évvel ezelőtti prototípusaiknak. Meg a fegyvereik, amelyekkel kilövik egymást.

Szomjas György 1979-ben forgatott filmjéhez, a Rosszemberekhez legtehetségesebb és legígéretesebb kortársai közül választotta ki munkatársait. A forgatókönyvet Dobai Péterrel közösen írta, dramaturgja Vásárhelyi Miklós, operatőre Halász Mihály volt. A főbb szerepeket Dzsoko Rosicsra, Derzsi Jánosra és Dörner Györgyre bízta. Stábjának nem is egy tagjáról azt suttogták, hogy 56-os szerepvállalásukra hivatkozva, vasmarkában tartja őket a Kádár János nevével minősített politikai hatalom

Az 1848-49-es szabadságharc leveretése utáni időkről úgyszólván mindent megírtak már tudós történészeink. (Legutóbb, Görgei Artúr születésének kétszázadik évfordulóján azt is a tudomásunkra hozták, hogy „a megtévesztő ’bukás’ szó helyett a korrekt ’leveretés’ kifejezést érdemes használni”.) A korabeli gazdasági életről azonban az emberek – a lelkes és alapos gazdaságtörténészeken kívül – úgyszólván semmilyen tényleges ismerettel nem rendelkeznek. E sorok írója is csak a Rosszemberek „ihletésére” kezdett el töprengeni azon, milyen helyzetet teremtett hazánkban a jobbágyság – és véle a teljes feudális jog- és tulajdonrendszer – felszámolása, a mezőgazdaság sok évszázados hagyományvilágának a felbomlása.

Azt ugyan még ma is büszkén – és napra pontosan – hajtogatják, többen is, hogy Kossuth Lajos 1848. szeptember 19-én kinyilvánított követelései közt a jobbágyfelszabadítás is benne volt: „Én biztosítani akarom a nép szabadságát, s egyszersmind azt is, hogy a nemesség a maga kármentesítését kapja meg”.

Ám Kossuth – még, mint pénzügyminiszter és a kormány szóvivője a népképviseleti országgyűlés előtt – arról sem hallgatott, hogy érdekegyesítő elgondolásának a kivitelezésére az érintettek csak a szabadságharc megvívása után számíthatnak. Ez a kossuthi meghagyás azonban „lent” is, „fönt” is szinte általános elégedetlenséget keltett.

Miként az öt esztendővel később, 1853. március 2-án kiadott császári nyílt parancs is, amely a Magyar Királyságban a jobbágyság feudális „intézményrendszerét” – mint az időszerűnek vélt kapitalizmus kibontakoztatásának hátráltatóját – végképp’ eltörölte.

Ez a császári pátens azután a Bécs erőszakos uralma alatt szenvedő országnak, amelyet idegenekből álló hivatali kar tartott rettegésben, a mezőgazdasági életét is szétverte. Földmunkások, pásztorok sokasága maradt munka nélkül. Az elkeseredés nem is egyet közülük – mint a Rosszemberek Derzsi János által megszemélyesített Gelencsér Jóskáját, Dörner György által alakított Soromfaiját – a „hivatásos” törvényszegők bandáiba kergette. A szabadságharc hős katonái közül többnek is – hogy gyermekeiknek enni adhassanak – zsiványnak kellett állnia.

Hogy, hogy nem, a Szomjas György és Dobai Péter által írt, filmes történet szerint a Kossuth-betyárokkal országszerte kíméletesebben bánnak a pandúrok, mint a többi szegénylegénnyel. De, amint az a Rosszemberek egyik jelenetében a hatalom kifinomultan rossz emberétől megtudható, őket is futni hagyják, amíg „csak papokat és zsidókat rabolnak”. Az igazi törvényszegőknek kijáró, förtelmes lendülettel akkor kezdik el üldözni őket, amikor a birtokosokat, a vasútépítő vállalkozókat és vállalkozásokat kerülgetik… Ha azokat is kirabolják, „olyan felzúdulás támad – mondja a Benedek Miklós által megjelenített főispán, Mérei, jeles 48-as katonai parancsnok gyermeke – ami előtt meg nem állhatunk”…

A somogyi betyárvilág fölszámolásával megbízott főszolgabíró (alakját Dzsoko Roszics egyszerűen és nagyszerűen hozza) mindenegyes akciója közben azt a mentét viseli, amelyet az isaszegi és a nagysallói ütközetben, meg a világosi fegyverletételnél is… Amikor hiánytalanul (!) teljesített munkája végeztével kitüntetik, afféle öltönyt ölt magára, mint amilyet jeles alkalmakkor a bécsi főemberek szoktak viselni. A formaságok hivatalából hazafelé kocsizván, az immár betyártalan út egyik kanyarulatában messzire hajítja császárvárosi divat szerinti kalpagját, és a kocsiderék rejtekéből előkapja a régi foltosat. Isaszeg, Nagysalló és Világos tanúját. Az árulással, megvesztegetéssel, viszálykeltéssel, szószegéssel eltakarított szegénylegényeket, persze, ez a mozdulat sem tudja már megmenteni.

De a 48-as emlékeiből (is) élő főszolgabíró lelki békéjét sem! Mert, bizony, ahogyan Szomjas György játékfilmje is mutatja, az is odalett a magas kitüntetéssel jutalmazott rendteremtő akció forgatagában!

Akár a mi lelki békénk, az elfuserált rendszerváltás huszonnyolcadik évében.

2018. április 17.

vissza >>