„A boldogsághoz csak egy út vezet,
a szabadság!”

Öt ország – olaszok, franciák, spanyolok, amerikaiak, angolok – filmesei készítették, a többi náció apraja-nagyja meg gyanakvással fogadta Az ifjú pápa című sorozatot, amelyet április 28-án, szombaton 21.00 órától kezd el vetíteni reklámok és megszakítások nélkül (!) a FilmBox. Akármit kárognak is az Oscar-díjas Paolo Sorrentino rendezéséről a képmutatók, a tudatlanok meg a nagyokosok, általános figyelemre érdemes produkció az a tízrészes filmfolyam, amelyben a képzeletszülte s mégis igen valószerű ifjú pápa – Jude Law szédületesen meggyőző alakítása által – képernyőnkön megjelenik. A segítségével ugyanis olyan folyamatosan gyötrődő, ellentmondásos személyiséget ismerhetünk meg, mint amilyenekkel – Krisztus követőiként és tagadóiként – nap, mint nap találkozhatunk. Közhivatalban, kórteremben, az út sarában… Elvétve, talán még a világi vagy az egyházi hatalom bércfokán is…

Jude Law, Diane Keaton, Javier Camara, Silvio Orlando, Cécile de France úgy jár-kél e vatikáni történetben, mintha világéletükben a katolikus egyház legfőbb intézményének a lakói, az intézmény abszolút és látható függetlenségét – más-más szinten és feladatkörben – garantáló tisztségviselői lettek volna

Paolo Sorrentino nem csak a rendezője volt Az ifjú pápa című sorozatnak, de a kitalálója s a forgatókönyvírója is. Ez utóbbi minőségében is nagyszerűen teljesített. Állítása szerint a forgatókönyvírót kizárólag az olvasmányai segítették abban, hogy a mai Vatikán belső viszonyait hitelesen megjeleníthesse. Szerintem azonban személyes ismerőseinek élménybeszámolói is fontos támpontokkal szolgálhattak A nagy szépség című munkájáért Oscar-díjjal jutalmazott Sorrentinónak, miközben e remek televíziós mozgóképfolyamot összehozta.

Még inkább az amerikai kontinensről elsőként érkező Ferenc pápa megjelenése Szent Péter trónusán!

Az ifjúnak nem igazán nevezhető Ferenc pápának ugyanis számos üzenetét, meglátását, gesztusát „vette át” filmbéli „kollégája”, aki – mint arról hamarosan a tévénézők is megbizonyosodhatnak – ugyanarra buzdítja az emberiséget, mint a katolikus világegyház jelenlegi vezetője: ne engedjék, hogy a borúlátás legyőzze őket…

Hogy legyenek „közvetlenek, derűsek, tevékenyek… És harcosan reménykedők! Az igazságtalanságokat kemény kritikával illetők! Félelmekkel meg nem béníthatók!”

A Jude Law által megszemélyesített ifjú pápa (akit a pápák képzeletbeli katalógusában XIII. Pius néven kell keresni) szintén azt hangoztatja a köszöntésére összesereglett embereknek, hogy legyenek boldogok. Ráadásul ő a boldogsághoz vezető utat is megnevezi: „A boldogsághoz csak egy út vezet, a szabadság!”

A „fiktív pápa” másik nagy „kinyilatkoztatása” is ismerősen hangzik azok számára, akik Ferenc pápát a szívükbe fogadták: „Azért vagyok itt, hogy senkiről se felejtkezzünk meg!”

De az április 28-tól otthonunkba tíz alkalommal is betérő „pápa” azon „igéinek” is örvendhetünk, amelyek mostanában egyedül tőle hallhatók:

A szeretet nem számokkal, hanem intenzitással mérhető!”

Véssék be szívükbe ezt a szót: kötelesség!”

Számomra pedig, aki a 2016-os magyarországi HBO-bemutatónak köszönhetően a sorozat valamennyi epizódját el tudtam kapni, az alábbi két pápai mondás tűnik a leginkább időszerűnek:

Csak Istennek vagyunk itthon!”

Tolerancia? Nem lakik itt, kilakoltatták!”

A Sorrentino által kitalált és Law által megjelenített főpapnak, persze, vannak dermesztően furcsa megnyilatkozásai is. Azok, akik a televíziós sorozatot már 2016-ban a betonba akarták döngölni, ezekkel ütlegelték, bunkózták Az ifjú pápa című produkciót. Nem ismerték fel azt a forgatókönyvírói-rendezői leleményt, amely azzal az ellentmondásos egyéniséggel, akit e sorozat elénk állít, mindnyájunk felebarátját – hasonmását? – próbálta, próbálja a közvetlen közelünkbe hozni.

Ki tudja, miként, önképük alapján, vagy más forrásokból, rájöttek e filmfolyam életre szólítói, hogy a 21. századi halandó hit dolgában is könnyebben ért szót a kétkedőkkel, a kesernyésen gúnyolódókkal, a gyermetegekkel, mint a hibátlanokkal, a rendíthetetlenekkel, a tökéletesekkel. (Ha ugyan ez utóbbiból bárki is találna annyit a Vatikán 572 állampolgára, 793 lakosa közt, amennyivel egy tízrészes tévésorozatot „egy az egyben” be lehetne népesíteni…)

Ha 19. századi, romantikus irodalmi alkotásban találkoznánk vele, nyomban felismernénk, Lenny Belando, azaz XIII. Pius története – fejlődésregény. De, mert tízrészes televíziós sorozatban, káprázatos kulisszák közt ismerkedünk meg vele, föl se’ fogjuk, hogy Az ifjú pápa című filmfolyam nem a történelmi jelentőségű világegyház centrumára összpontosít, hanem az ott regnáló személyiség fejlődésére. Egy lelkiállapot kialakulási folyamatára, mely során a központi figura élményeit és tapasztalatait a mozgóképsor a szerint ábrázolja, hogy azokat e centrális alak, azaz maga a „pápa”, miként dolgozza fel, majd építi be a személyiségébe.

A Lenny Belando nevű kisfiút, akit a nézők XIII. Piusként ismernek meg, azok hagyták cserben, akiknek az életét köszönhette. A szülei. Úgy hagyták ott a gyermeket egy szerzetesnővérek által működtetett árvaház kapujában, ahogyan feleslegessé vált ruhadarabot sem szokás elhagyni. Ezt a fájdalmas élményét a fiú sosem tudta feldolgozni. Feledni sem. Hitének hullámvölgyei is ezzel magyarázhatók, kínzó magányérzete is.

De a másik ember szenvedése iránti, segítőkész figyelme is.

Hogy ilyen kiindulópontról lehet-e embermilliók hitbéli meggyőződésére hatást gyakorolni, erkölcsi világképüket alakítani? Ez az április 28-tól a FilmBox műsorán látható sorozat igazán nagy kérdése. Az ifjú pápa című produkciónak pedig az a nagy érdeme, hogy mindenkinek igyekszik e kérdésre választ adni. Hívőknek és hitetleneknek, keresztényeknek és másvallásúaknak… A mostaninál emelkedettebb életminőségre vágyó embereknek, mind.

2018. április 24.

vissza >>