Toronyóra

Akár hiszik, akár nem, huszonnyolc esztendővel ezelőtt életveszélyes vállalkozás volt az állampárt ellenőrzése alatt tartott köztelevízióban a hazaszeretetről beszélni. Benedek István mégis belevágott. A rendező „jelentős” ember volt, a szerkesztő óvatos, a vágó túlontúl szorgalmatos… A műsor – csonkoltan, kacskán – mégis összeállt, és adott pár olyan gondolatot, amelyet érdemes volt megjegyezni, továbbgondolni, élőszóban, újsághasábokon tovább is adni. A száz éve született Benedek Istvánra Toronyóra című sorozatának a patriotizmus fogalmát „kibeszélő” epizódjával, illetve a műsorról írt televíziós jegyzet újraközlésével emlékezem.

Magyar Nemzet 1987. január 28.

Az elmúlt hét programjában a televíziós véletlen különös kegyelméből két alkalommal is találkozhattunk a képernyőn azzal a régi televíziós ismerőssel, akinek bölcs szavai mindig életkedvet csöpögtetnek az emberbe. Életkedvet, derűt, tudásvágyat. Benedek Istvánról van szó, aki tíz-tizenöt esztendeje úgyszólván rendszeres szereplője volt az ismeretterjesztő televíziónak. Ő fordított hátat más elfoglaltságai miatt az energiaemésztő tévének, vagy a televízió, új sztárok reményében, őneki? – nem tudom, nem is firtatom. Az azonban bizonyos, hogy múlt heti megjelenése mindkét alkalommal a felfedezés erejével hatott. Nem csak azért, mert az a Benedek István, akit a Stúdióban meg a Toronyóra című sorozat csütörtöki húsz percében láthattunk, fehérebb, nagyapósabb, s egyszersmind megfontoltabb és mélyebb, mint a tíz esztendővel ezelőtti; de azért is, mert elszoktunk attól a tág horizontú okosságtól a képernyőn, ami a Benedek féle közszereplésnek a sajátja. Mindkét műsorban fontos témákról beszélt Benedek István. A Stúdióban (Vinkó József felkérésére) a csillagjóslás ismét fölvirágzott mókájának tudománytörténeti jelentőségét ecsetelgette, a Toronyórában pedig a hazaszeretet mibenlétét boncolgatta tucatnyi, hozzá méltóan okos és szellemes egyetemi hallgató, középiskolai diák társaságában. Aki a Stúdió-beli pár percet meghallgatta, aligha veszi komolyan ezután a csillagok állásához kötődő jövendöléseket, még ha a sikerkönyvek erre biztatják is. Aki pedig az emennél jóval nagyobb horderejű csütörtöki beszélgetést végignézte, hallgatta – bízni kezdett a jövőben.

A Toronyóra tizenhárom részes sorozat, alkalmatlan műsoridőben, szinte semmi hírveréssel az ifjúság figyelmébe ajánlva. A hazaszeretettel foglalkozó, hetedik részen is észrevehető, hogy a Keszthelyi Ilona szerkesztette, Téglásy Ferenc rendezte műsorban a szerkesztőnél, műsorvezetőnél és rendezőnél is nagyobb szerep jutott a vágónak, akinek a nevét sem tünteti föl a „stáblista”. Mondatok zavarnak, amelyek korábbi, az adásban bent nem maradt mondatokra utalnak, kettészelt szavak, gondolatok és mozdulatok játszanak a nézői türelemmel, de bőségesen kárpótol mégis mindezért az, amit „koldus-szegény királyi gazdagon” e pár perces tévébeszélgetés adott. A hazaszeretet valamennyi fogalmunk közül alighanem a legnehezebben körülírható manapság. Régi idők hazaszeretet-fogalmával jövünk elő, ha beszélni kell róla mégis, vagy zavaros közhelyekkel, megcáfolható féligazságokkal, alig általánosítható lírai önvallomásokkal. Legszívesebben szégyenlősen hallgatunk tehát, ha arra fordul a szó, mit jelent, mit kell, hogy jelentsen mindnyájunknak e kis haza. Benedek István és ifjú csapata nem szégyenlősködött. Régi intelmekből (például nagyapjáéból, Benedek Elekéből, aki ezt testálta fiára: Ne félj szeretni a hazát), költői sorokból, a tévéstúdióban támadt okoskodásokból kristályosították ki a korszerű hazaszeretet fogalmát: „hazaszeretet – küzdeni a hazáért. De küzdeni a hazáért csak idehaza lehet.” Arra a kérdésre pedig, hogy hányféleképpen lehet magyarnak lenni, azt a megszívlelendő választ fogalmazták meg a Toronyóra résztvevői: tízmillióféleképpen.

Ma nagy divatja van annak, hogy a „felelős fórumokon” felhívják a videó-tulajdonosok figyelmét arra, mit érdemes fölvenniük készülékükön. Ha e sorok írója „felelős fórum” lehetne, arra szólítana föl utólag, hogy minél többen örökítsék meg a Toronyóra hetedik adását, és használják azt rossz időkben, honfibú és csüggedés ellen. Vegyék elő, ha gyökértelennek tartják az ifjúságot, mert ebből a néhány percből kitetszik, nem gyökértelenek a mai tizen-huszonévesek. S varázsolják a képernyőre akkor is ezt a Toronyórát, ha tanácstalanok, mert nem tudják, miként kell az ifjúsággal szót érteni. Benedek Istvántól ugyanis azt is megtanulhatni. Ő hogyan cselekedte? Figyelt rájuk. Elfogadta a szempontjaikat, érveiket, akár saját korábbi nézeteinek a helyesbítése árán is. Hatalmas műveltségét, szellemi tapasztalat- és szemelvénygyűjteményét pedig úgy adta nekik, mint gondos szülő falánk gyermekének a kenyeret. Szeletenként, vigyázó szeretettel.

2015. január 17.

vissza >>