Legyünk boldogok, amíg boldogok lehetünk! Legyünk kedvesek, nagylelkűek, jók…

Hatvanadik életévén túl életművének látványos összefoglalóját akarta a Fanny és Alexander című filmdráma által Ingmar Bergman közreadni, miközben lépten-nyomon azt hangoztatta, utolsó nagy produkciója lesz ez a grandiózus alkotás. Voltak, akik ügyes reklámfogásnak tekintették a világhírű svéd rendező ezen állítását, ám a néző számára – akár a 197 perces, akár az ötórányi tévé-változatot ismeri – ma is nyilvánvaló, a „nagy illuzionista”, Ingmar Bergman valóban mindent elkövetett, hogy a többször is átigazított és továbbpörgetett műben szinte valamennyi rendezői és forgatókönyvírói vesszőparipája, heppje és kényszerképzete megjelenhessék. Erkölcsi tépelődései is, reményeivel és csalódásaival egyetemben. Az Isten- és boldogságkeresés nagy attrakciójával a fő helyen. A százesztendős Bergman megidézésére keresve sem találhattak volna a Duna Televízió műsorszerkesztői alkalmasabb művet, mint az 1982-ben forgatott és kisvártatva négy Oscar-díjjal jutalmazott Fanny és Alexandert, amely – mellesleg szólván – a legkönnyebben befogadható, színes, látványos és fordulatos bergmaniáda is. Jelen idejű útbaigazításokkal megtűzdelve…

Az 1918. július 14-én született Ingmar Bergman önéletrajzi elemekkel megtűzdelt filmje a szabadelvű – s amúgy igen jómódú – művészcsalád víg ünnepnapjait és szomorú hétköznapjait mutatja be a gyermekek, az öregek és a középnemzedék látomásai alapján. A színes és szerfölött zajos kompániát a Gunn Wallgren által megszemélyesített nagymama tartja össze, segíti, terelgeti, menti is. E nagy munkában egyedül régi szerelmére, az Erland Josephson által megjelenített, izraelita régiségkereskedőre számíthat. Izsák (vagy Iszak?) a testi épségét sem félti, ha Ekdahlokért kell „hadba szállnia”

Az 1907 karácsonyán kezdődő történetben nem a történelmi tények és Bergman életrajzi adatai a fontosak, hanem a hangulatok, az eszmények, az élet örömei, veszedelmei, vágyai, lehetőségei.

Az Ekdahl család terített asztala körül azok is színt vallanak, akik a hagyományos polgári erkölcs hívei, s azok is, akik (szín)művészként a szinte korlátlan szabadság várományosai. A társadalmi választófalakra fittyet hányva, úr és szolga együtt örvend a karácsonyi kisdednek. Az alkalmazottak gyengéd élcekkel szítják a jó hangulatot, a gavallérok gatyaletoló, vaskos tréfákkal is…

Többen is tudják – nem sokkal a Vége felirat előtt az egyik családtag, Gustav Adolf ünnepi szónoklat formájában el is mondja – hogy odakint „nyálkás sötétség örvénye öleli magához a világot”, hogy „rosszabbak az emberek, a gépek, a háborúk”.

A nagymama, Helena Ekdahl (Gunn Wallgren) otthonában azonban ki-ki a maga módján igyekszik feledni a barátságtalan külvilágot.

Ki alkohollal próbálkozik, ki testi szerelemmel… A gyereknép izgalmas (mozgóképes!) játékok segítségével szeretne új világot építeni magának. A nagymama régi öreg barátját önti nyakon az emlékeivel. Elmondja neki, amit korábban senkinek sem mert bevallani: világ életében csak az anya- és nagymamaszerepet kedvelte. Színházi megbízatásait, mesés, nagy szerepeit és a nyomukban csörtető sikert mindig is kelletlenül fogadta…

És másnap hívatlanul is beállít e kacagósan, fényesen szikrázó otthonba a „sötétség örvénye”: meghal a legidősebb Ekdahl, a színházigazgató-színész Oscar, Fanny és Alexander édesapja. Gyermek és felnőtt közvetlen közelről tapasztalhatja, hogy „a világ tolvajok tanyája”.

Elsőként – gyanútlan édesanyjuk közreműködésével – a két apátan árvát lopják meg. Elveszik tőlük az otthonukat, a családi szeretetet, rendjénvalónak vélt szabadságukat is. Az 1970-ben született Bertil Guve által alakított Alexandernek – természetes gyermeki ösztöneit és fantáziáját is feladva – kell megküzdenie nevelőapjával, az istentelenül rideg és barátságtalan protestáns püspökkel, aki a fiút a maga képére és hasonlatosságára szeretné formálni.

Sokatmondó fordulata Bergman filmjének, hogy a kiszolgáltatott gyermekeknek elsőként ki siet(ne) a segítségükre. Aki a felborult családi viszonyok közt maga is kiszolgáltatottá válik: az egyik szolgálólány. Egykori dadájuk. Tevőlegesen meg a nagymamájuk, a vén Iszak-Izsák bátor és leleményes közreműködésével.

Aztán az édesanyjuk is színre lép…

Megnyugvásra azonban csak nagymamája mellett lel a menet közben életre szóló, kemény lecke által kiképzett Alexander. Nagy könyvből is felolvassa néki a szentenciát, mit korábban széllel bélelt nagybácsijától hallhatott: „Legyünk boldogok, amíg boldogok lehetünk! Legyünk kedvesek, nagylelkűek, jók…”

Vannak, akik a Duna Televízióban július 13-án 22.17-től és 14-én 21.05-től két részletben megtekinthető Fanny és Alexander című filmet „üresjáratokkal terhelt szépelgésnek” tartják. És vannak, akik „didaktikus közönségfilmnek”. A locsei.net szerzője mind a két változatot, a háromórányit és az ötórányit is egyre erősebben becsüli.

Talán, mert jártában, keltében egyre több kiszolgáltatott gyermekkel találkozik? Mert egyre gyakrabban érzi, tapasztalja is, hogy „a világ tolvajok tanyája”?

(A fölött viszont nem győz eléggé örvendezni, hogy a Bergman gyermekhőseit megjelenítő két kis kamasz, a tizenkét esztendős Pernilla Alluwin és Bertil Guve nem sokkal a Fanny és Alexander forgatásának a befejezése után búcsút mondott a film világának. Bertil két diplomás mérnökként, az ipari közgazdaságtan doktoraként boldogul, Pernilla egy úgynevezett elemző cég előadója. Filmbéli nagymamájuk viszont, a Fanny és Alexander forgatásakor 69 esztendős Gunn Wallgren, nem sokkal a film svédországi bemutatója után életét vesztette. A később forgatott televíziós változathoz új nagymamát kellett szerződtetni. A televíziós sorozat formájában olykor, itt-ott elcsíphető Bergman-produkciónak – szerintem – ez az egyetlen komoly hibája…)

2018. július 10.

vissza >>