Füzetlapok

2011. március 15-én a már nagybeteg Kristóf Ágota személyesen vette át a kitüntetést – a Kossuth-díjat –, amellyel az idő tájt már világszerte ismert és elismert írói munkásságát szülőhazája méltányolta. Másnap Pesten, egy Rákóczi úti, hatalmas hotelben újságírók hada ostromolta a megkésett hazai érdeklődésnek nem igazán örvendő írót. A Magyar Nemzet hírlapírója a nagy roham után, négyszemközt beszélgethetett vele. Interjúalanyának szenvedését látva, a percet is átkozta, melyben kollégájának, Kristóf Attilának igent mondott e feladatra. A Füzetlapok – Kristóf Ágota a kőszegi álomról, a kemény alkotói munkáról és a fáradtságról, amely sem írni, sem olvasni nem engedi címmel közreadott párbeszéd március 26-án, szombaton a Magyar Nemzet 34. oldalán jelent meg.

A nyugat-dunántúli kistelepülésen, Csikvándon született és ötven éve Svájcban élő Kristóf Ágota az 1980-as években robbant be a nagyvilág irodalmi köztudatába. Franciául írt regényeit negyvenhat nyelvre fordították le és jelentős európai díjakkal jutalmazták. Szülőhazájától azonban csak 2011. március 15-én kapta meg az első igazán komoly elismerést, a Kossuth-díjat.

Amikor az első könyve, A nagy füzet megjelent, a jelentős európai kitüntetések között két olyan díjat is kapott, amelynek a „névadója”, Gottfried Keller és Albert Moravia eleve kijelölte Kristóf Ágota helyét a világirodalom történetében. Hogy emlékszik vissza ezekre az elismerésekre: büszkeséggel töltötte el, hogy a XIX. századi realista próza legnagyobb svájci német képviselőjével, illetve a XX. századi olasz irodalom egyik legfontosabb szerzőjével emlegették egyszerre?

A Gottfried Kellerről elnevezett díj tulajdonképpen privát elismerésnek számított, a nyilvánosság kizárásával, a díjat alapító család jelenlétében, meghitt ünnepség keretében adták át. Szép emlékeim közt őrzöm azt az elegáns díszvacsorát, amelyen – tudomásom szerint – az író leszármazottai is jelen voltak. Az Alberto Moravia-díjjal kapcsolatban már nem ilyen határozottak az emlékeim. De a díjnak nevet adó író munkáságáról se kérdezzen, sőt az írásai alapján készült olasz filmekről se! Hirtelenjében az jut most eszembe, hogy nekem is csinált filmet egy olasz a Tegnap című könyvemből, és rettentően elfuserálta…

Idehaza viszont Szász János, a Woyzech és a Witman fiúk rendezője készül filmre vinni Kristóf Ágota alkotását…

Szász Jánosban teljes mértékben megbízom. Munkatársaival közösen több forgatókönyvet is készítettek, kettőt közülük nekem is elküldtek, és kérték, mondjam meg, mit tartok róluk. Tehát beleszólhatnék az adaptáció menetébe, de nem akarok. A filmes jobban tudja, minek hogy kell történnie.

Irodalmi sikereit franciául írt műveinek köszönheti, mégis azt nyilatkozta, hogy az Ön számára ellenséges nyelv a francia, mert folyamatosan gyilkolja az anyanyelvét. Meglepő s ugyanakkor megható ez az áttételesen kinyilvánított hűség az anyanyelvhez. Számunkra pedig, Magyarországon élő magyaroknak figyelmeztetés is, anyanyelvünket ugyanis nálunk kegyetlenebbül senki nem gyilkolja. Mit gondol, a globalizáció korában mi az olyan kis nyelvek sorsa, mint amilyen a mi édes anyanyelvünk?

Ne tessék ilyen nehéz kérdéseket feltenni! Egyébként akármi is történik körülöttünk, azt hiszem, mindig marad az anyanyelvünkből valami…

Volt idő, amikor azt mondogatta, fél elolvasni könyvei magyar fordítását, attól tart, egyik sem fog tetszeni. Jogos félelmének lett volna ellenszere, ha saját maga fordítja le franciául írt műveit magyarra.

Képzelje el, ugyanazt kellett volna megírnom még egyszer, egy másik nyelven! Kész őrület!

Vagy jó kaland…

Nem, nem! Nem kellett volna már semmit kitalálnom, minden megvolt előre! Dupla munka, és semmi értelme nincs… Bevallom, később aztán mégis elolvastam ám a magyar fordítást, idegesített is eleget. Aztán ezen is túljutottam. Negyvenhat nyelve fordították le a könyveimet, ezeket sem ellenőrizhetem…

Az európai ember számára különösen távolinak tűnő nyelvekre is lefordították a műveit?

Igen. Például, van kínai kiadás – semmit nem fizettek érte –, japán, koreai…

Választott hazájában, Svájcban német nyelvű polgártársai is olvashatják Kristóf Ágota franciául írt műveit?

Igen, van belőlük német nyelvű kiadás is.

Svájci német?

A svájci német a köznapok nyelve, és szünet nélkül, tájegységenként, városonként változik. Másként hangzik Zürichben, mint Bernben…

Mifelénk – amikor a magyar társadalom megosztottsága a beszédtéma – azt állítják egyesek, hogy nem igazán kedvelik a német svájciak a francia svájciakat.

Nem értik, hogy miért nem tanulunk meg németül. Egyszer, amikor kórházban voltam, nekem is a fejemre olvasták, miért nem tanultam meg az iskolában tisztességesen németül. Mert nem itt jártam iskolába, válaszoltam nekik. Svájcban ráadásul azt sem igazán szeretik, ha valaki igényes irodalmi nyelven beszél…

Most már értem, miért szokta mondogatni, hogy különállónak érzi magát a svájci irodalmi életben.

A svájci franciák irodalmi köreivel igen jó volt a kapcsolatom, sok jó barátra, barátnőre leltem köztük. Összejártunk, elfogadtak. Talán kicsit irigyeltek is, nekik ugyanis az a fő bajuk, hogy nem tudnak kilépni Svájcból. Még Franciaország felé is nehezen nyitnak.

Nagy ötlet volt öntől, hogy egy párizsi kiadót keresett meg A nagy füzet kéziratával vagy negyed századdal ezelőtt.

Soha nem is gondoltam arra, hogy máshová vigyem! Volt egy művelt ismerősöm, egy igen olvasott svájci ügyvéd, ő adta meg annak a kiadónak a címét, amelyikkel szerinte érdemes felvenni a kapcsolatot. A titkárnőjével szép szabályosan le is gépeltette a szövegemet, azt küldtem el a megadott címre.

Közvetlen környezetében – például a gyermekei – tudták, hogy franciaországi kiadásra szánt íráson dolgozik?

Tudták, bizony! Elsőszülött lányomnak egyszer beszéltem is róla. Gondold, hogy ki fogják adni? –kérdezte. Biztos vagyok benne, ezt válaszoltam neki. A kisebbik lányom meg azt mondogatta: olyan jó este úgy elaludni, hogy hallom az írógéped kopogását. Karinból egyébként színésznő lett, és bárhová mentem, ő olvasott fel a könyveimből. A darabjaimban is játszott…

Harmadik gyermeke pedig, aki mostani útjára is elkísérte, kisiskolásként akaratlanul is francia nyelvtudásának a csiszolásában volt a segítségére – legalábbis ezt olvastam róla. És a férfiak, a családfő, a főnökök, a főhivatalnokok? Manapság nem szokás arról beszélni, hogy egy asszonynak milyen iszonyúan nehéz a szellemi élet élvonalába kerülni. Az ön érvényesülését nem korlátozta, hogy nőnek született?

Irodalmi körökben, vagy a kiadómnál egyáltalán nem. Csak a hétköznapokban, családi körben. Amikor a neuchateli színház igazgatója – két színpadi művem kedvező fogadtatása után – felvetette, hogy a harmadik darabomat én állíthatnám színre, odahaza jeleztem, hogy esténként a színházban kell lennem. És mi volt erre a férjem válasza? Már megengedtem, hogy írhatsz. Ezt nem engedem meg.

Mit gondol, idehaza kedvezőbb helyzetben dolgozhatott volna? Jobb lett volna az elmúlt öt-hat évtizedben Magyarországon élni, a szülőföldjén megöregedni?

Azt hiszem, mindenképpen jobb lett volna itthon élni.

1956 után mi várt volna egy öntörvényű fiatal nőre?

Énrám, ha nem lettem volna hülye, az, hogy a debreceni egyetemen tanulhattam volna. Ismertem Debrecent, nagyon szerettem is azt a várost, diákként egy nyarat töltöttem ott. Talán az egyetem befejezése után ott éltem volna le az életem. Vagy Kőszegen. Számomra a kőszegi élet gyönyörű álom lett volna.

Azt gondolja, itthon is tudott volna írni s főleg szabadon publikálni?

Hát hogyne! Tizenhárom éves koromtól úgyszólván folyamatosan írtam!

Mit kell azon érteni, hogyha nem lettem volna hülye?

Azt, hogy rögtön az érettségi után férjhez mentem a történelemtanáromhoz, aki azt mondogatta: ne menj te Debrecenbe, majd valahogy fölkerülünk Budapestre, ott is járhatsz egyetemre… Aztán az egészből nem lett semmi. Svájcba menekültünk, ott meg ő járt egyetemre, én viszont gyári munkás lettem…

Nyilván, hogy legyen miből eltartani a családját, a kisleányát. Nem lehet, hogy mint oly sokaknak, menekülés volt az ön számára is a házasság?

Nem is tudom… De azt igen, hogy az édesanyám igen örült, hogy férjhez mentem, végre biztonságban érzett engem.

Évek óta nem jelentkezik új művekkel. Miért?

Mert fáradt vagyok. Az írás pedig kemény munka, az ember éjjel-nappal arra gondol, amit meg szeretne írni. Most viszont állandóan a gyógyszereimre és a gyógykezeléseimre kell gondolnom. Ezért aztán nemhogy nem írok, de nem is olvasok, kivéve azt a francia vicclapot, amelyet a mi egykori Ludas Matyinkhoz tudnék hasonlítani, csak sokkal politikusabb és szellemesebb annál.

Kritikusai, bárhol élnek is a világban, és bármilyen nyelven fogalmaznak is, két jelzőt sosem hagynak ki, ha a prózaíró Kristóf Ágota munkásságát jellemzik. E két jelző a kemény és a keserű. Azt nem kérdem, hogy a világhírű író vállalja-e ezt a két súlyos kifejezést, de azt igen, hogy a magánember mit kezd velük. A hetvenhatodik életévében járó, Csikvándon született svájci állampolgár is kemény és keserű?

Nekem két oldalam van. Az iskolában én voltam a bohóc. A színdarabjaimban is sok a humor. De van egy másik oldalam is, amelyik annyira komor, hogy olykor még én magam sem boldogulok vele.

Rosszkedve telét a siker sem feledteti? Az, hogy a nevét legalább negyvenhat országban ismerik? Hogy áttételesen a felmenőit is díjazzák, akik Kristóf Ágota irodalmi kvalitásait méltóképpen elismerik?

De igen, én is gondoltam arra, milyen sok ember sokféle képessége, szorgalma, ereje kellett ahhoz, hogy idáig eljussak.

Fivérével, Kristóf Attilával nem szoktak azon tanakodni, vajon az íráskészségüket kitől örökölték?

Apánk is írt, sőt szerkesztett is: volt egy pedagógiai folyóirata, amelyben az új nevelésről szóló cikkeket mind ő írta. Kiadványa, persze, nem volt hosszú életű, megfelelő anyagi háttér nélkül hamar tönkre ment. De ezzel együtt sem tudom, szabad-e bármifajta szellemi örökségről beszélni, vagy csak mind a ketten kicsit bolondok vagyunk.

Több mint ötven éve Svájcban él, svájci állampolgár. Műveit franciául írta és nyugat-európai könyvkiadók gondjaira bízta. Színdarabjait többnyire svájci színházak mutatták be, méltatói általában Becketthez és Ionescóhoz hasonlítják. Nem bánja, ha ezek után megkérdezem, milyen nemzetiségű írónak tartja magát?

Magyarnak. Mindig is annak vallottam magam.

2018. július 26.

vissza >>