Szabadon tenyésztünk!

2011 decemberében több más, Európa hírű intézménnyel együtt a polgárok szavazatai alapján lett Magyar Örökségünk része a Pápai Református Kollégium. Akkor a Magyar Nemzet hasábjain ünnepeltem, méltattam az iskolát, amelynek 1959 és 63 között a diákja voltam. Ez esztendőben, szeptember elsején, ötvenötödik érettségi találkozónkra hívnak kedves osztálytársaim. Ha a híres Pápai Kollégium épületében találkozhatnánk, gyalogszerrel, az apostolok tétova lovain is nekibódorodnék, hogy szeptember elsején, szombaton 11 órára odaérjek. De arra hatlovas fényes hintó gazdájaként sem igen vállalkozhatnék, hogy a nevezetes intézménytől távol, mondjuk egy vendéglő udvarán, mélázzak a fölött, nagyszerű életadományként mi mindent kaptam a híres kollégium falai közt. Amíg tehát, régi iskolámba el nem juthatok, szeretett lapom segítségével idézem fel a locsei.net olvasói számára, de magamnak is azt a tanintézetet, ahol minden időben, még 1959 és 63 között is ügyeltek rá, hogy „az emberi személyiség tisztelete” érvényesüljön.

Magyarnemzetes kollégám, Tóth Tibor 2011-es felvétele a Pápai Református Kollégiumnak azt az épületét mutatja, ahová 1959 és 63 között minden reggel elindultam. És nem is „csak” szorgalmi időszakban: vakációk idején a természetrajzi szertár élővilágát gondoztam. Vállalásomnak egyedül a halállomány látta kárát, hogy miért, máig nem tudom…

Négyszáznyolcvan (2018-ban: 487) évvel ezelőtt egy pápai tanító, bizonyos Gyzdawith Péter levelet írt a nádornak, amelyben azt adta tudtára Nádasdy Tamásnak, hogy a város és a plébánia által közösen fenntartott „régi iskolából… kivetkezteti magát”... A méltán nagyhírű Pápai Református Kollégium történetírói e levélre s más XVI. századi dokumentumra hivatkozva azt állítják, hogy a nyugat-dunántúli kisvárosban 1531 óta működik „reformált iskola”. A közeli Adásztevelre való, három évtizedes kitelepítését és az 1948 és 1992 közötti, államosított időszakot leszámítva – napjainkig, folyamatosan.

1534-től (!) ismerjük külföldi egyetemeken, Heidelbergben, Leidenben, Utrechben, Bázelben… képzett rektorainak névsorát. És tudjuk, hogy törvényeiket, amelyekkel a tanintézetben folyó munkát szabályozták, 1585-ben alkották meg. Azóta is büszkén vallják, azok „eszmeisége”, „a krisztusi erkölcs és az emberi személyiség tisztelete” mindvégig fennmaradt.

Az egyház és a haza szolgálatára kívántak a Pápai Református Kollégiumban tájékozott és helytálló – ma így mondanánk: – értelmiséget képezni. Kezdetben főleg papokat, később jogászokat, tanítókat, literátorokat, a társadalomban vezető szerepet vállaló személyiségeket.

Diákjaikat mindenekelőtt egyéni képességeik kibontakoztatásában igyekeztek segíteni. Erre utal az intézmény régi jelmondata is: Szabadon tenyészik.

Jó ideig osztálykeretek, tanterv és tankönyv nélkül tanítottak. A számonkérést pedig a vitakészség fejlesztésére, vagy szónoki gyakorlatnak szánták. Az iskolai fegyelem megőrzése, a szegény tanulók megsegítése a diákönkormányzat, a coetus feladata volt. Ez a szervezet fogalmazta meg azokat a közösség életét összehangoló szabályokat, amelyek még az iskola mindenkori igazgatóját, a rektort is kötötték.

A Pápai Református Kollégiumot azonban nem ezek a még ma is irigylésre méltó oktatási-nevelési módszerek tették naggyá, hanem a tanárai. Például Mándi Márton István, aki az adászteveli száműzetésből II. József türelmi rendeletének köszönhetően Pápára visszatérő iskolát a Dunántúl – tán – legkorszerűbb tanintézetévé fejlesztette. Negyvenegy éven át volt a Kazinczy Ferenc által csak „pápai Kantként” emlegetett tudós tanár a kollégium rektora, az ő szorgalmazására került előtérbe Pápán a természettudományos képzés. (A diák maga dönthette el, mit akar tanulni, történelmet vagy természettudományt.)

De a magyar nyelvű oktatás is! Szinte minden évben kiadott egy tankönyvet – magyarul. „Az ábécétől a filozófiáig”. Magyar szószedetű görög grammatikáját még az 1850-es években is használták, pedig, amikor megírta, nyelvtani alapfogalmaink még nem is voltak egyértelműek.

Előre kifőzött elmerajza szerént” épült fel a kollégiumnak az a ma is látható „anyaoskolája”, az „ókollégium”, ahová Petőfi Sándor és Jókai Mór is beiratkozott, és, ahol könyvtár és múzeum is segítette az oktatást.

Irigyei, persze, minden módon és minden fórumon támadták a tudósként is, tanárként is, intézményvezetőkén is fáradhatatlan Márton Istvánt. Gúnyiratot jelentettek meg a lejáratására, egyházi elöljáróinál vádolták… A leghatásosabban a tanítási nyelv ügyében. Hiába hangoztatta a nagy tudású professzor, hogy anyanyelvünk minden tudomány tanítására alkalmassá tehető, s hogy „a deák nem is tud annyit deákul, hogy tudományt deákul hallgathasson”, a dunántúli iskolaügyi tanács „a deák nyelv virágoztatása mellett döntött”.

Jókai Mór érdekes módon nem a magyar nyelv védelmezőjeként rajzolta meg egyik regényalakjában, hanem a rigolyáiról híres Márton Istvánt örökítette meg, „aki buzgalmát az erkölcs védelmében addig terjeszti, hogy a hegedűket összetöri”…

Könnyű volt neki, amikor Jókai is pápai diák lett, magyarul tanítottak a kollégiumban a Márton István örökébe lépő, fiatal tanárok. Bocsor István a poétikát, Stettner Zádor György a jogot, Tarczy Lajos„a derék Tarczy az, kinek mindent köszönhetek”, írta róla Petőfi Sándor – a reáltudományokat és a filozófiát.

Tarczy Lajos egyébként, akinek a munkájára Széchenyi István is felfigyelt, az életre nevelés híve volt. „A puszta iskolai tanulás csak alap, melyre választékul magánfoglalkozás rakhat szellemileg erős épületet” – vallotta.

A társadalmi egyenlőség hirdetésében ennél is messzebbre merészkedett. „Elvezetném növendékemet munkás polgárok kunyhóiba, hogy lássa a nyomorú életet, a szellemi szegénységet, a sok ápolatlan hagyott magokat, azt megmondani el nem mulasztván, hogy ezek az álladalom nagy egészéhez múlhatatlanul szükséges tagok… kiknek célszerű neveltetésén s minden emberi jogokba helyeztetésén… munkálkodni kell.” – írta egyik tanulmányában.

Aztán megalapította a Képzőtársaságot, a tehetséges fiatalok azon fórumát, ahol bárki kibontakoztathatta, meg is mutathatta képességeit. A legjobbnak ítélt munkákat szerzőik saját kezűleg írhatták be a társaság érdemkönyvébe…

A Képzőtársaság iránti heves érdeklődés híre, persze, a bécsi magyar kancellária magasáig eljutott, és e királyi hivatal nyomban intézkedett: „a tanulóifjúság közti mindennemű társulatok tiltását” elrendelő, 1836-os határozat megújítását várta el minden iskolai közösségtől. A pápai református tanodától legelébb. A jelszavuk szerint is „szabadon tenyésző” pápai diákokat azonban ez a legkevésbé sem zavarta, a Képzőtársaság utolsó gyűlését – jegyzőkönyvük tanúsága szerint – 1848. március 15-én tartották meg.

Vannak, akik azt állítják, a Pápai Református Kollégiumnak ez az 1848-as szabadságharcot megelőző pár év, évtized volt a fénykora. Mások szerint fénykornak tekintendő az is, ami a szegények iskolájának nevezett, de szellemi javakban igen gazdag intézmény falai közt a dualizmus korában, majd a két világháború közt zajlott.

A sugárzó tanáregyéniségeket akkor is vonzotta a város és az iskola. S, ahol egy Kerkápoly Károly, egy Földy József, egy Rab István megjelent, nem tétlenkedhetett a tanulóifjúság, de a város sem unatkozott. Az egykori mezővárosból, ahonnan már a mohácsi vész előtti időkben is több fiatal iratkozott be a bécsi egyetemre, mint a vele nagyjából azonos lélekszámú településekről, a XIX. században egyre szélesebb értelmiségi réteggel rendelkező iskolaváros lett. Olyan település, ahol „verekedős kedvű ügyvédek”, tájékozott kereskedők és világlátott iparosok áhították, sőt követelték a magyar művelődést akkor is, amikor másutt „a szalmaláng már rég kialudt”.

Amikor 1952-ben, mert mást nem tehetett, az egyházkerület az államnak „felajánlotta” pápai gimnáziumát (jogakadémiája 1889-ig működött, tanítóképzője 1890-ig, nőnevelő intézetét, kereskedelmi iskoláját 1948-ban, teológiai akadémiáját – szószegő módon – 1951-ben államosították), az intézmény legpompásabb épületében, a századfordulón emelt, csonka bástyás „új” kollégiumban elszállásolt Petőfi Sándor Gimnázium több évszázados dicső múltra visszatekintő oktatási intézmény örökösének tekinthette magát.

Igaz, a tanári kar nagyobbik részét szétszórták, nyugdíjazták, és súlyos árat fizettettek azokkal, akiket a katedrájukon hagytak. Hogy, hogy nem, a kollégium szellemisége – mint az intézményt 1959 és 63 között belülről is alaposan kiismerő diák, magam is tapasztaltam – a diktatórikus intézkedések ellenére is megmaradt. A legkiválóbb tanárok, régiek és újak, a város másik, híres tanintézetéből, az egykori bencés gimnáziumból „áttelepített” civil oktatók is, de a Leningrádból Pápára „akkreditált” katonafeleségek is a tanulók képességeinek a kibontakoztatásán munkálkodtak. Rendszerint még a fölött is szemet hunytak, ha egy-egy hasznos könyv kedvéért „hanyagolta” az illető a kötelezővé tett politikai kurzusokat.

De nagy ajándéka volt a régi iskolának az a szertári állomány is, amelyet szinte hiánytalanul vehettek birtokukba a „petőfisek” (a természetrajzi, vegytani, fizikai, testnevelési, térképészeti gyűjteményt), és, amely hosszú időn át a lehető legkorszerűbb oktatási módszereket tette lehetővé az iskolavárosból „ideiglenesen” megszállt, katonai övezetté züllesztett városban.

1958-tól, amikor a kollégium nagyhírű könyvtárának és levéltárának Tudományos Gyűjtemények címen az épület egyik kis, sötét szögletében helyet szorítottak, a Petőfi Sándor Gimnázium tanulója bátran kopogtathatott a tudományos munkára alkalmatlan lerakat ajtaján: az öreg könyvtáros, Pongrácz József boldogan adta az ifjonc kezébe legféltettebb kincseit. E sorok írójának a Képzőtársaság azon érdemkönyvét is, amelybe Petőfi Sándor, Jókai Mór, Orlay Petrich Soma maga írta be pályadíjas „mesterművét”.

Az épület homlokzatáról, igaz, az államosítás első s látványos szertartásaként leverték a Pápai Református Kollégium Jókai Mórnak tulajdonított, újabb jelszavát: Istennek, hazának, tudománynak! Ám a falakon belül mégis e három követelménynek megfelelően nevelték az ifjúságot.

Már akit lehetett.

A rendszerváltás után ezeken a töredezetten átmentett alapokon látott hozzá az intézmény újraalapításához Pápa város az idő tájt tán legkedveltebb matematikatanára, a pedagógiai eredményeiről messze földön híres Bujáky Miklós. Mándi Márton Istvánhoz hasonlóan ő is elképesztő sebességgel – és hihetetlen ellenszélben – munkálkodott. 1991. szeptember 1-jén, az országos tanévnyitón Antall József miniszterelnök köszöntötte a jogaiba visszahelyezett Pápai Református Kollégiumot, amelynek nem csak a homlokzatát – a „cégtábláját” – festették át, de az alapeszméjét honosították vissza. A Magyar Örökség díj alighanem éppen ezt az immár megkérdőjelezhetetlen „repatriálást” is jutalmazta. Meg a mögötte levő négyszáznyolcvan (ma, pontosan: 487) esztendőt.

2018. augusztus 12.

vissza >>