Zöldár vagy fertő?

Idehaza szapulták, Nyugat-Európában lelkesedtek érte. A Le Monde szerint Gaál István 1965-ben forgatott filmje, a Zöldár a legőszintébb, legpontosabb és legérzékenyebb film, amit szocialista országban a sztálini időkről forgattak. Tartok tőle, az augusztus 24-én, pénteken este 21.15-től az M5 műsorán megtekinthető 94 percet a mi tájainkon ismét ellentmondásosan értékelik. A készségesen igazodók talán ugyanazokat a kifogásokat ismételgetik, mint amilyeneket a sikeres filmkritikusi pályáját tragikus fináléval bevégző B. Nagy László hozott fel ellene. Kidolgozatlan a főhős alakja, a morális konfliktusok mögül hiányzik a lélektani megalapozottság… Akik azonban még nem adták fel teljesen természetes, azaz számításmentes értékrendjüket, tudni fogják, nem adott korhoz, évszámhoz kötött történetet tár elénk ez a fekete-fehér játékfilm, hanem időtlenül érvényes igazságot: ahol megtévesztik az ifjúságot, a jövőt mérgezik. Jóvátehetetlenül.

Gaál István 1965-ben forgatott filmje a valóságnak megfelelően mutatja meg az 50-es évekbeli „zöldárral” a vidéki Magyarországról a nagyvárosba érkező fiatalokat. Megalapozott, szép reményekkel felvértezett fiúkat, lányokat, akik az új világ erkölcsi útvesztőiben nehezen igazodnak el, odahaza sok évszázados hagyományaikat követik

Legelső, Sodrásban című játékfilmjének nemzetközi sikere után (az 1963-as produkciót Karlovy Varyban, Pesaróban és Edinburgh-ban is díjazták) Gaál István megfontolt bátorsággal fogott hozzá második munkájához. A forgatókönyvírásban az a Gyöngyösy Imre segédkezett neki, aki „belülről” ismerte az 1948 utáni egyetemi oktatást, de a váci börtönt is. Meg a korabeli munkatáborokat, a vétlenül büntetett fiatalok mindennapjait. (Gaál István és Gyöngyössy Imre egyszerre, 1961-ben végeztek a Filmművészeti Főiskolán. Egyikük – kis kitérők után, amelyek közül számára a leghasznosabb bizonyára a római főiskolán folytatott tanulóév lehetett – már 1963-ban hozzáfoghatott legelső nagyjátékfilmjének forgatásához. Másikuk csak 1969-ben. Addig – forgatókönyvíróként – kor- és pályatársainak segédkezett. A magyar filmtörténet fölmérhetetlenül nagy hasznára.)

Ők ketten, Gaál István és Gyöngyössy Imre pontosan tudták, miként lehet közérthetően, mindenki számára befogadhatóan megjeleníteni azt, amiről általában szólni sem lehetett: a hazug jelszavakat, a tetszetősen felvezetett hamiskodásokat.

Az olyan kedvesen és hatásosan ügyetlenkedő pályakezdők által megjelenített főszereplők, mint amilyen az idő tájt Tóth Benedek, Darab-Dőry Virág, Meszléry Judit volt, igen életesen hozták azt a nemzedéket, amelyik szóról szóra elhitte a föntről kapott „igazságokat”, és csak igen lassan, keservesen fogadta el, hogy ezekre építkezni nem lehet. Ha mégis: régi énjük feladásával, az otthonról hozott erkölcs megtagadásával, gerinctörés által.

A híres zöldár – amelynek a hullámai (elvben) a tehetséges vidéki fiatalokat zúdították (volna) az ország szellemi, gazdasági, politikai életébe – mire a Városba ért, szennyvízcsatornaként működött. Az is szutykos lett általa, aki kristálytiszta gyanútlansággal indult el a nádfedeles szülői házból.

Napjainkban azt a szót, hogy zöldár, csak tavaszi árvizek idején használják az emberek.

A magyar vidék tehetséges fiainak, lányainak az intézményes felkarolásáról egyre kevesebbet hallani. Ha mégis, egy-kettőre kiderül, nem szegény sorból származik az illető. (Pedig, higgyék el nekem, ott is találni fogékony, eszes, tanulásra termett gyerekeket, lángelméket is…)

Kétségtelen, ha a mai tízen-, huszonévesek párbeszédét halljuk, egy-kettőre fölfogjuk, szövegüknek legfeljebb a kötőszavai egyeznek hatvanegynéhány évvel ezelőtti kortársaikéval. Más a szókészletük, a közlendőjük, gyaníthatóan az erkölcsi alapállásuk is.

Ám a hangulata hasonló e mai szóváltásoknak: csalódásaikról, kilátástalanságukról, de még az örömeikről is olyan fojtogató légkörben számolnak be egymásnak, mint Gaál István zöldáros hősei. Például Marci, akiből a budapesti nagyokosok diplomatát szeretnének faragni, pedig ő „csak” orvos szeretne lenni, hogy – szülőföldjére visszatérve – az övéit gyógyíthassa. Vagy a Koncz Gábor által megszemélyesített Laci, akit, mert a hagyományos, tiszta erkölcs védelmében hadakozik, börtönbe utalnak univerzumos feljebbvalói. És Jakab, aki – noha anyanyelvének szabályait sem ismeri, a francia nyelvvel szeretne felsőfokon boldogulni – ha törik, ha szakad, értelmiségi szeretne lenni…

A Zöldár című film hullámain – sajnos a szereplők és általában a nézők által is kevéssé értékelt pillanatban – elénk kerül George Bernard Shaw is. 1923-as Szent Johannáját idézi a katedráját elhagyni kénytelen, középkorú egyetemi oktató. S mert az előadóterembe érte küldött fogdmegek nem hagyják, hogy citátumát befejezze, a darab utóiratára hívja fel hallgatói szíves figyelmét.

„Természetesen” e sokatmondó felhívást – az operatőr Herczenik Miklós által nagyszerűen rögzített mozgóképsorok tanúsága szerint – senki nem veszi komolyan. E mulasztást – a locsei.net mai utóirataként – fél évszázadnál is hosszadalmasabb késlekedéssel pótolom:

Istenem, aki a mindenséget megteremtetted, ez a te szép földi világod mikor fogadja már be a te szentjeidet? Sokára, Uram, sokára?”

2018. augusztus 21.

vissza >>