Nyolcéveseké a világ…

Szerencsére a szeptember elsejei nagy felhajtás közepette az iskolásokról sem felejtkezett meg a közszolgálati televízió. Miközben a hírműsorok a tanévkezdés népjóléti áldásait ragozzák, a Duna a Nicolas az iskolában című, belga-francia filmvígjátékot fő műsoridőben vetíti. (A pedagógusok megpróbáltatásaira a Duna World a Kosztolányi Dezső elbeszélése alapján, Ranódy László által forgatott Aranysárkánnyal emlékeztet.) A nyolc esztendős Nicolas vagy hatvan éve a francia gyermekirodalom népszerű alakja. Történeteit – a hazai gyermekkönyvkiadásnak köszönhetően – magyar kortársai évtizedek óta ismerhetik. Hogy szülőhazájában miért csak 2009-ben lett e rokonszenves fiúból a mozik hőse, nem tudom. Sem azt, hogy a Maxim Godart által megszemélyesített Nicolas miért csak napjainkban mutatkozik be a kis és nagybetűs m(M)agyar t(T)elevízióban. Azt viszont bátran állíthatom, most, hogy Nicolas végre a mi médiánkba is megérkezik, örvendenünk kell őkelmének!

A párizsi kisfiút az a kelet-közép-európai szülőktől származó, Nyugat-Európát és az Amerikai Egyesült Államokat is kellőképpen tanulmányozó René Goscinny hozta képbe, aki munkatársaival Asterixet is, Lucky Luke-ot is kitalálta, majd képregények sorával sztárolta. (Volt, amikor Nicolasról szóló történeteit is egy híres képregény-rajzoló és rajzfilmes illusztrálta: Jean-Jacques Sempé)

A Laurent Tirard által rendezett Nicolas-filmben – miként az irodalmi alapanyagban – az a különleges, hogy nincs benne semmi különleges. A történet átlagos polgári család gyermekét „futtatja”, aki csak piros mellényével tűnik ki osztály- és iskolatársai közül. Meg az aggodalmával: születendő testvére hamarosan fölforgatja megszokott életrendjét.

Az iskola sem rendkívüli, melyet e szeretetre méltó gyermek készségesen (!) látogat. Lágyszívű és szigorú tanítók leckéztetik a tanulókat, akik közt – természetesen – ott tüsténkedik a stréber is, a kiiktathatatlan törtető. És ott ügyetlenkedik az ügyeletes fajankó, aki „amúgy” az osztályközösség kedvence…

Kis hősünk – anti-hősünk – családi életét a becsvágyó édesanya elképzelései kuszálják össze meg vissza. (No, persze, a tisztes polgári lét tartozékait véletlenül sem zavarva...) Miként a felnőttek, a gyermek is minden ábrándra és aggodalomra megtalálja a megfelelőnek vélt „akciótervet”. Aztán a vakvágányra futó kezdeményezéseket „helyreigazító” magyarázatokat is.

Csak egyetlen egy kérdésre – iskolai feladványra – nem találják a választ a Nicolashoz hasonlatos nyolcévesek: Mi leszel, ha nagy leszel? A körülöttük föltűnő életpéldák véletlenül sem lelkesítik őket. (Kivéve a dagi nagyevőt: ő bezzeg sejti, miniszternek kéne állnia. Országlárként ugyanis, az egymást követő fogadásokon degeszre tömhetné magát…)

Olyan világban él ez az 50-es évek nyugat-európai gyermek-divatja szerint felöltöztetett Nicolas, amilyet a legtöbb ember elképzel magának és az utódainak. És René Goscinny írásai alapján, Kad Merad és Maxim Godart közreműködésével a rendező Laurent Tirard elhiteti a nézővel, hogy a Nicolasékéhoz hasonlatos életprogram igazán egyszerűen megvalósítható. Csak egy kis nyugalom, tisztesség és felnőttes önfegyelem kell(ene) hozzá.

Semmi más…

Hogy ez mifelénk – 2018-ban legalábbis úgy tűnik – nem minden gyereknek és szülőnek jön(ne) össze? Ez a felismerés nem a 91 percnyi belga-francia film hibája. Hogy kié, vagy mié, nem tudom. Talán nyughatatlanságból, megbízhatatlanságból és fegyelmezetlenségből manapság is készségesen vizsgázó góréinké?

2018. augusztus 28.

vissza >>