Vajon az igazság szó szerint megfogható? És mozgóképileg?

Sajnos, ugyanazzal a felütéssel kell kezdenem e heti tévéjegyzetemet is, mint két héttel ezelőtt a Zöldárról írtakat: az egész filmvilágot elbűvölő lengyel rendező, Krzysztof Kieslowski 1991-es filmjét, a Veronika kettős életét is hasonlóképpen fogadták, mint Gaál István 1965-ös munkáját: Nyugat-Európában szerették, Kelet-Közép-Európában éjt nappallá téve értetlenkedtek fölötte. Napjainkban azonban, amikor Kieslowski életfilozófiáját alap-, közép- és felső-fokon kéne tanítani (elsőként azt az alapelvét, amely szerint „az ember csak azon változtathat, amivel tisztában van; a változtatás sikerének előfeltétele pedig: önmagunkkal kell tisztában lenni”), érdemes kihasználni a Duna Televízió műsorszerkesztői által biztosított lehetőséget. Szeptember 7-én, pénteken 22.15 órai kezdettel ajánlatos megtekinteni azt a francia – norvég – lengyel közös munkaként forgatott, Veronika kettős élete című Kieslowski művet, amely a befogadót minden időben – ma is – saját életének a „felülvizsgálatára” készteti.

E több rangos filmfesztivál által is díjazott játékfilmnek két ritkán emlegetett filmtörténeti következményéről sem illő hallgatni: egyrészt, hogy ez a 98 perc tette ismertté a szép és tehetséges színésznőt, Irene Jacobot. Másrészt, hogy a Veronika kettős élete című produkció akkora anyagi sikerrel járt, hogy Kieslowsky gond nélkül tudta megrendezni a Szabadság, egyenlőség, testvériség! jelszavára és a francia trikolór – kék, fehér piros – színeire épülő Három szín című trilógiát

A dokumentumfilmesként induló Kieslowskinak az 1970-es évek Lengyelországában rá kellett döbbennie, hogy „az igazság szó szerint aligha megfogható”. Ezért aztán felhagyott „a szocializmus kényelmes sivárságának” a leképezésével. Pedig dokumentumfilmjeit – szám szerint tizenkilencet – hatalmas figyelem kísérte, „fönt” cenzorok lesték, mikor mit kell „kiiktatni” belőlük, „lent” honfitársainak apraja, nagyja várta, hogy mit tudhat meg általuk önmagáról és a körülötte levő világról.

A viszontagságos „tanulóévek” után Krzysztof Kieslowski az általános erkölcsi szorongás mozgóképes megörökítője lett. Ha csak tehette, életművét mozgató, meg is határozó alapelvét élőszóban és írásban is közreadta: a kultúrának minden műfajában azokkal a témákkal és helyzetekkel kell foglalkoznia, amelyek összekötik az embereket. A szerelemmel, a félelemmel, a szenvedéssel.

Veronika (Irene Jacob), a tehetséges francia lány, aki egyre gyakrabban érzi: egymagában sincs egyedül, Krakkóba utazik, hogy beteg nénikéjét meglátogassa. A „rendfenntartók” sorfala közt tüntető fiatalok rajában hasonmását véli fölfedezni. E látomás (káprázat?, érzéki csalódás?, fantazma?) hatására egyre erősebben foglalkoztatja: kicsoda ő valójában. Mire hivatott? Miben tehetséges? Kire s mire érdemes?

Önismereti labirintusát járva meg-megbotlik, el is bizonytalanodik, örvendezik és szomorkodik. Mindeközben azonban a környező világot csodálatosnak találja. (S ezen a film képi világa láttán a néző nem is csodálkozik. Csak az operatőrt, Slavomir Idziakot dicséri…)

Hogy másik énjét – hasonmását vagy önmagát – megtalálja-e, ezt a néző csak akkor képes eldönteni, ha „menet közben” a saját önmegismerő útjait is bejárja. Szerencsére e „nagy utazásban” a rendező nem csak Veronikát, de nézőit is segíti.

Amiként az egész erkölcsi bizonytalanságban vergődő emberiséget is, művészi ereje s képességei szerint. E nemes cél érdekében mesélte el hétköznapi történetek segítségével a Tízparancsolat mind-valahány pontját… Forgatott „rövidfilmet” a szerelemről, a gyilkolásról…

Komoly vesztesége az emberiségnek, hogy ezek a kieslowkiádák mostanában filmarchívumok mélyén vesztegelnek.

Utóirat:

Még nem tudtam, hogy a Duna Televízió az esztendő harminchatodik hetében műsorára tűzi Kieslowski Veronikáját, amikor azt fontolgattam magamban, milyen nagy hasznára válna a világnak, ha a lengyel rendező munkáit (ismeretterjesztő szándékkal?, sorozat formájában?) közszolgálati televíziónk műsorán tartaná. Az egyik kereskedelmi tévéadónál ugyanis a közelmúltban megesett, rettenetes sólyi bűntett „politikai vetületeit” ragozták az esti stúdióbeszélgetés résztvevői… Kieslowski filmjeiről talán soha nem is hallottak? Pedig volna mit kiszemelgetni belőlük… Az ő művei ugyanis még a mind harsányabb becsvágy rabjainak is a tudomására hozzák, hogy a fékevesztett törtetés, dicsszomj, szereplési kényszer és nagyralátás a belső harmóniát rombolja le.

Végzetesen. Embertelenül.

2018. szeptember 4.

vissza >>