Szeretni valóan szerelmes tanárok, tanulékony diákok

Szeptember közepén is időszerű az iskolás téma, kiváltképpen, ha olyan játékfilm tálalja, mint az ausztrál Fred Schepisi amerikai-angol produkciója, a Duna Televízióban szeptember 15-én, szombaton 21.10-től megtekinthető Apropó szerelem. A kényes témákhoz mindig is vonzódó rendező ezúttal azt mutatja meg, hogy még két sérült ember is mi mindenre képes (méghozzá tanárként!), ha az olyan kötelező penzumok helyett, mint a tanrend következetes betartása, vagy az osztályzási kötelezettség, tanítványaik képességeinek kibontására és a valóban fontos tudnivalók elsajátíttatására összpontosítanak. Saját kudarcaikat, testi, lelki fájdalmaikat, de még a legszemélyesebb érzelmeiket is félretolva. Persze, jól tudom, a Juliette Binoch és Clive Owen által megjelenített pedagógusokhoz hasonló karakterek mifelénk nemigen vetődnének a katedrának még a közelébe sem. Pedig e tájon is volna mit tanítaniuk!

A két főszereplőt megjelenítő, méltán világhírű színészt már számos emlékezetes szerepben dicsérhettük. Juliette Binoch-t Camille Claudelként, Mária Magdolnaként, a Csokoládé édes boltosaként, Az angol beteg odaadó ápolónőjeként… Clive Owent I. Erzsébet királynő szerelmeként, Hemingway-ként… Szeptember 12-én az HBO 3 műsorán a Valerian és az ezer bolygó városa című francia film parancsnokaként is. De olyan esendően szeretnivalónak, mint az Apropó, szerelemben, talán még sohasem láthattuk őket

Az a tanintézet, amelyet Fred Schepisi 2013-as filmje bemutat, azt a luxust (?) is megengedheti magának, hogy hajdan híres, ám jó ideje vakvágányon veszteglő művészeket óraadó tanárként szerződtessen. A korábban fölöttébb sikeres író (Clive Owen), aki alkotói válságát italozással próbálja feledni, az angol nyelv és irodalom – amúgy nagyszerű – tanáraként terelgeti az irodalomtörténeti értékek irányába a nyugtalan tizenéveseket. A rettenetesen erős fájdalmakkal járó sok-izületi gyulladásnak kiszolgáltatott festőművésznő (Juliette Binoch) a rajzórákat vállalhatja. Meg a művészettörténetet.

Ők, ketten, akárhová lépnek is, tanári szobába, vagy osztályterembe, azonnal felszikrázik körülöttük a levegő.

Ki-ki a saját erkölcsi beállítottsága, „világrendje” szerint fogadja őket: a nyárspolgár kolléga fintorogva, az emberséges tapintatos segítőkészséggel. Az iskola ügyeletes fenegyereke gúnyosan, gonoszkodva. A tanulók többsége a mennyezetig srófolt kíváncsisággal: vajon mi újat képesek nékik e szabálytalan figurák nyújtani?

„Természetesen” villámok cikáznak a két különös személyiség között is. Ha egészséges világ egészséges polgárai lehetnének, tán azon nyomban felismernék, ezek az elektromos kisülések a kölcsönös rokonszenv, netalán az első látásra felszikrázó szerelem kísérőjelenségei.

De, mert testi, lelki bajok gyötrik őket, mert senkiben sem hisznek, önmagukban a legkevésbé, nem azt keresik, ami összehozhatná őket. Inkább szakmai – s magánemberi – versengésbe kezdenek. Növendékeik mozgósításával azt próbálják eldönteni, a szavak, vagy a képek képviselik a valódi értékeket?

A mérkőzésnek (ahogyan a filmbéli diákok mondják: a nagy háborúnak) voltaképpen mindenki a nyertese, tanár, diák, fafejű és tanulékony, főszereplő és epizodista…

Az Apropó szerelem című film mai magyar nézője a fő helyen. Mert, miközben kedves tinik „ádáz” küzdelmét, középkorú tanerők mókásan béna igyekezetét figyeli, megtanulhatja, el is fogadhatja, amiről iskolásként aligha hallhatott: a képeket és a szavakat összehozó művészet segítségével önmagunkból is ki lehet lépni; művészetre minden időben mindenkinek szüksége van. Különben miként kerülhetnénk összhangba teremtett világunkkal?

Utóirat:

Amikor az Apropó szerelem című 111 percet Magyarországon bemutatták, egy emberként taposták bele a betonba az úgynevezett professzionális filmkritikusok. A nézők viszont – számos internetes bejegyzés tanúsítja – külön, külön, de egybehangzóan ünnepelték. Valamennyien jó tanítványai voltak annak a „tanári karnak”, amelyik ezt a filmet összehozta.

2018. szeptember 11.

vissza >>