A Puerto Ricóból hazatérő író 25 évvel ezelőtt így vigasztalta az olvasót:

„Itt most minden átmeneti”

A Ferdinandy Györgyöt bemutató Örökké úton című portréfilm, amelyet az M5 szeptember másodikán – délidőben! – tűzött műsorára, eszembe idézte azt a szeretett lapomban, a régi, az igazi Magyar Nemzetben negyed századdal ezelőtt megjelent beszélgetést, amelyet a nyugat-indiai szigetországból, Puerto Ricóból hazatérő íróval folytattam. Az „itt most minden átmeneti” napjainkban is ismerős hangulata lebegett fölöttünk. Ám éppen ez a közeli és távolabbi környezetünket is uraló kedélyállapot avatta feledhetetlen élménnyé számomra, hogy olyan embert faggathattam, aki a szertefoszló remények ormán is gyűlölködés nélkül, jóindulattal, békésen fogalmazott.

A Magyar Nemzet 1993. június 5-én teljes kolumnán mutatta be olvasóinak Ferdinandy Györgyöt. Az országos napilap huszadik oldalára a ’93-as könyvhétre megjelent A francia vőlegény című kötetéből is választottunk részletet, amely a Parancs Jánosnak baráti szeretettel ajánlott, másutt még nem publikált, Csatlakozás című írás mellett volt olvasható. A szerzővel folytatott beszélgetés fölött

Hófehér hajával, feltétlen bizalmat sugárzó, széles mosolyával idegennek hat a sápadtak, mogorvák és bizalmatlanok között. Közöttünk. Azután megszólal, tökéletes, „naprakész” magyar nyelven, és egy csapásra elhisszük, magyar író ő. Ferdinandy György Puerto Rico-ból. A könyvhét egyik vitathatatlanul jelentős eseménye új kötetének (A francia vőlegény) a megjelenése a Magvető gondozásában. Ebben a kisebb-nagyobb elbeszéléseket, önéletrajzi írásokat tartalmazó könyvben is, és a még sehol nem publikált, Parancs Jánosnak ajánlott, fent közölt sorokban is gyöngéden, ám leküzdhetetlenül ott lüktet a honvágy, a hazaszeretet. Divatjamúlt érzelmeknek tartják ezeket mostanság egyesek, szemérmesen hallgatnak róla mások. Ferdinandy Györgytől mégis érdemes megkérdezni, „nyomda-meleg”, friss könyvét kézben tartván:

Itthon van-e Magyarországon, mint író, mint polgár, vagy csak vendégként van jelen?

Amióta első könyvem idehaza megjelent, 1988-ban a Magvetőnél, hazataláltam. Hogy fizikailag nem vagyok jelen, az csak baleset. A szerencsétlen körülmények összjátékának köszönhető. Haza kellett volna jönnöm ’88-ban. Hiszen én Cs. Szabó Lászlónak voltam a tanítványa, talán a barátja is, és ő mindig azt mondta, amikor a gyermekeinket hazaengedik, akkor nekünk nem csak lehet, de haza is kell jönnünk. (Gyermekeinknek a könyveinket nevezte.) Ő be is tartotta ezt, pedig nem volt fiatal ember. Elmúlt hetvenöt éves, amikor a Nagyvilágban megjelent Dickens-tanulmánya, majd pedig az első kötete, és hazajött. Itthon is halt meg. Könyvtárát a sárospataki kollégiumra hagyta.

Noha sokan ezért elítélték az emigránsok közül… És ön miért nem követte mesterét? Mi volt az a bizonyos „baleset”, amiért a trópusi szigeteken maradt?

Voltaképpen nem is baleset… Tanári pályafutásom kellős közepén voltam Cayey egyetemén ’88-ban. Ezt félbeszakítani nem lehetett. Sőt: érdemes volt befejezni. Ezért maradtam. De a tény, hogy maradtam, amikor itthon lehetnék, ez egyre fájdalmasabbá tette számomra az életet. Eleinte kételyek éltek bennem: nem tipikus amerikai nosztalgia ez a hazatérésvágy? Átgondolt, komoly dolog ez? Erre azonban megkaptam a választ, hiszen itthon voltam egy teljes éven át, most pedig fél évig a pécsi egyetemen tanítottam. A Magyar Nemzetnek adott írásom is arról szól, hogy itthon már itthon vagyok, csak amikor kimegyek Bécsbe, és szembekerülök nyugati életem régi színhelyeivel, akkor veszítem el a fejemet. Akkor inog meg az önbizalmam.

Ezek szerint – ellentétben azokkal a hazától sok évig távol élő honfitársainkkal, akik egyre kedvetlenebbül jönnek haza – elégedett mindazzal, amit itthon talál?

Nem vagyok elégedett. De nem etikus beleszólni szerintem abba, amit nem szenvedtem végig. Az itthoniak feladata beszélni mindarról, ami most idehaza történik. Nekem átmenetileg tanulnom kell. Itt most minden átmeneti, hadd legyek én is az! Megmaradok tehát egy ideig az egzotikumok írójának, én leszek majd a trópus, Latin-Amerika, a szerecsen feleség, a távoli, furcsa dolgok írója, s ez talán nem is baj, hiszen a mi irodalmunkban egyáltalán nincs „túlírva” ez a téma. Nem tudom, mikor merem majd megmondani, hogy mit gondolok arról, amit itthon találtam. Egyáltalán nem megnyugtató ugyanis a számomra, amit itt, most átélünk. Nem megnyugtató, de talán nem is meglepő. Talán azért nem, mert soha nem szakadtam el a hazámtól.

Hogyan tudott kapcsolatot tartani Magyarországgal a földrajzilag is, szellemiekben is irdatlan messzeségben lévő otthonából?

Többféle módja volt ennek. Először is előfizettem a magyar lapokra. Nem csak az irodalmi kiadványokra, a napilapokra is. Egy időben például a Magyar Nemzet járt nekem Puerto Ricóba. Három-négy hónapos késéssel tehát megtudtam, mi történt idehaza. Már amennyire ezt a sajtóból meg lehet tudni… De voltak más kapcsolódási pontjaim is. Tíz évig a Szabad Európa Rádióban az irodalomkritikai műsort szerkesztettem. E tíz év alatt elolvastam körülbelül félezer itthoni kötetet. Ezekről az olvasmányaimról azután mindig úgy igyekeztem beszélni, hogy megtaláljam, ami értékes és fontos. Azt hiszem, nem voltam igazán gonosz. Ezért van talán, hogy amikor hazajöttem, mindenki úgy fogadott, mint régi ismerőst.

Személyes barátságok nem fűzték az itthoni irodalomhoz?

Dehogynem! Olyan barátaim is voltak, akiket még ’56-ban ismertem meg, például Parancs János, olyanok is, akiket a 60-as években. Például Karinthy Ferenc, Örkény István. Most pedig egyre több fiatallal ismerkedem meg. Puerto Ricóban ugyanis elindítottam egy picike könyvsorozatot, minden egyes kötetében egy magyar költőt mutatok be tizenhat-húsz, maximálisan huszonnégy verssel, rövid ismertetővel és egy fényképpel. Ezeket a könyveket csak kis példányszámban tudjuk természetesen eladni, hiszen Puert Rico mindössze akkora, mint a Kisalföld. De el lehet juttatni – eddig is eljuttattuk – e kiadványokat a fontos irodalmi fórumokra. Megpróbálom tehát hasznosítani magamat. Hiszen az ember harmincöt év után nem azért jön haza, hogy babérokat arasson, hanem, hogy segítsen. Engem itthon szeretettel fogadtak, soha a legkisebb elutasításban sem volt részem, ezt viszonozni kell.

Ottani diákjai mit tudnak Magyarországról? Semmit? Keveset?

Tudnak valamicskét, hiszen régebben is tanított ott magyar ember, például az én nagybátyám, Ferdinandy Mihály történész, huszonkilenc évig. Ő lefordította Vörösmarty Mihály eposzait, A romot például, és beiktatta a tananyagba. Azt azután tudja is mindenki.

A Puerto Ricó-i fiatalok kortársaival találkozott Pécsett. Hasonlítanak egymásra a világ különböző pontjain élő diákok, vagy inkább különböznek egymástól?

Hasonlítanak abban a tekintetben, hogy a fiatalok, ha az ember őszintén és egyszerűen beszél hozzájuk, itt is, ott is igen nyíltak és rendesek. Érdemes velük foglalkozni. Van azonban egy nagy különbség a pécsi és a Puerto Ricó-i tanítványaim között. A pécsiek nagyon jól tudnak spanyolul, a Puerto Ricó-iak pedig nem.

Ezt azért is érdekes hallani, mert az itthoni egyetemi oktatók gyakran panaszkodnak, hogy egyre gyöngébb évjáratok kerülnek a felsőoktatásba.

Mi magyarok túl szigorúak vagyunk egymáshoz. Amikor Puerto Ricóban az UNESCO statisztikáit néztük, mindig kiderült, hogy a magyar diákok a legkülönbözőbb tantárgyakból meghirdetett nemzetközi versenyeken rendszeresen ott vannak az első tíz között. Az Egyesült Államok fiataljai viszont egyetlen tantárgyból sincsenek ott soha az első húsz között. Nem szabad tehát annyira lebecsülnünk magunkat. Nem annyira rossz itt minálunk. Vagy bizonyos tekintetben odaát még rosszabb.

Miért ment el ’56-ban? Tudom, ezt a kérdést mostanában vagy felesleges, vagy illetlen föltenni az emigrációból hazaérkezőknek, hiszen mindig ugyanaz a felelet…

Lassan elegünk van a romantikus felsőfokokból, és az embernek csakugyan el kell végre gondolkodni azon: miért is? Azt már az első napokban és az emigrációban is mindvégig tapasztaltam, hogy általában nem azok vagy nem csak azok mentek el, akik attól tarthattak, hogy letartóztatják őket. Ők bizony itthon maradtak. Le is tartóztatták, ki is végezték őket. Főleg olyanok indultak neki a határnak, akik erőt éreztek magukban ahhoz, hogy meghódítsák a „vadnyugatot”. Én azért nem teljesen ilyen voltam. Az ELTE francia szakos hallgatójaként attól tartottam, ha itthon maradok, soha nem látom meg Franciaországot. Nem láttam értelmét – sem én, sem a barátom, akivel nekivágtam az útnak – hogy életem végéig úgy tanítsak franciát, hogy valaha is eljutottam volna Franciaországba. Úgy gondoltam tehát – húszéves korában nem realista az ember – a lehető leggyorsabban megszerzem odakint a franciatanári diplomát, majd úgy jövök vissza, hogy kiválóan ismerem a nyelvet és az egész civilizációt, ami hozzá kapcsolódik. 1958. június 16-17-én tettem le az utolsó vizsgáimat, csakugyan hamar megvolt hát a diplomám. A folyosón azonban kint vártak a barátaim, és megmutatták az újságot, amelyben benne volt Nagy Imre kivégzésének a híre. Akkor jöttem csak rá, hiába siettem, nem mernék hazamenni.

Hogyan ismerkedett meg Cs. Szabó Lászlóval?

Ő eljárt azokra a helyekre, ahol a magyar egyetemisták megragadtak. Én Hollandiában ismerkedtem meg vele. Az egyetemisták közül vonzotta és kiszűrte azokat, akik írónak készültek. Ő volt a mi osztályfőnök urunk. Azért ragaszkodtam hozzá különösképpen, mert Cs. Szabó László nem olyan volt, mint azok, akik bennünket, az „56-os nemzedéket” szerencsétlen, elprolisodott társaságnak tartottak. Cs. Szabóval közös nyelvünk volt: a magyar irodalom. Én akkor vettem észre, hogy számíthatok rá, amikor a Mikes Kelemen Kör egyik összejövetelén egy rövid karcolatomat olvastam föl. Amikor befejeztem, odajött, és azt mondta: ez jó írás. Ennél többet soha nem mondott, nagyon szűkszavú ember volt. A mai napig úgy tartom, ennél nagyobb dicséretben soha nem részesültem.

No és az irodalmi díjak, amiket franciául írt könyveiért kapott? Azok a disszidens magyar fiúnak szóltak?

Az első talán igen. A második azonban, a Saint-Exupery díj már a könyvnek szólt, mert ezt úgy adták, hogy nem tudták, ki vagyok. Egyébként pedig szerencsétlenségnek tartottam később, hogy két irodalmi díjat nyertem három év alatt, mert utána évek munkájába került, amíg rájöttem, soha nem fogok tudni annyira franciául, mint magyarul. Tehát azt a munkaeszközt kell alkalmaznom, amit a legeredményesebben tudok használni.

Idehaza siker övezi könyveit.

Tartok tőle, hogy írásaim egzotikumának szól az elismerés… Nem tudom, ha egyszer egy kritikus veszi a fáradságot, és alaposan utánanéz az én itthon megjelent könyveimnek, meg lesz-e elégedve? Mindenesetre nagyon szeretném, ha már a helyemre raknának. Még akkor is, ha valahol a második-harmadik sorban állnék. A fal mellett…

Állampolgársága kettős: magyar és amerikai. Magyar író, akinek állandó lakhelye Puerto Rico. Mi a fontos ön szerint: tartozni egy nemzethez vagy világpolgár módjára számon tartani azt is – többek között –, hogy hol született az ember?

Mindig úgy éreztem, hogy hátország nélkül nem tudok megállni a lábamon. Ez az én válaszom. Társaim közül sokan nem így gondolkodnak. Számomra az, hogy ide tartozom, fontos és szükséges. Minden helyzetben és minden alkalommal meg kell mondani, hogy az ember magyar. Hogy itthon mennyire kell hangoztatni, azt nem tudom.

2018. szeptember 15.

vissza >>