Magyar megálló

A Himnusz szültésnapján, amely 1989 óta a magyar kultúra jeles napja is, köztelevízióink „legjei” – a legnépszerűbbnek mondottak, a leginkább futtatottak – kiadott műsoruk szerint francia filmvígjátékkal, nőieskedő talkshow-val, retrokabaréval emlékeznek a 225 éve született Kölcsey Ferenc költeményére, amely Erkel Ferenc zenéjével törvény szerint is a Magyar Köztársaság ünnepi éneke. Csak a Duna Televízió gondoskodik a nevezetes naphoz méltó magyar műsorokról (a Marosvásárhelyi Spectrum Színház Tamási Áron előadásával este kilenc után és a Muzsikás együttesről készült felvétellel éjféltájban). Magyar voltunkkal foglalkozó, gyökereinkre emlékeztető, hagyományainkat, értékeinket felmutató produkciókkal nemigen találkozhatunk; magyar megálló – úgy tűnik – legközelebb Bogotában található, Parador Húngaro név alatt.

Az '56-os menekült, Gyuri bácsi és a világpolgárnak született fiatalember, Patrick, a nagy korkülönbség és az eltérő kulturális háttér ellenére, szó szerint is életre szóló barátságot kötött a magyar megállóban

Persze, a kolumbiai-magyar koprodukcióban készült dokumentumfilmet sem vetítik az öt (!) köztévé egyikében sem. (Pillanatnyilag legfeljebb az Uránia Moziban tekinthető meg.) Szerintem a fő-fő médiafelelősök azt sem tudják, hogy a világon van. Pedig a 2014-es, miskolci Cinefesten bemutatták a Parador Húngarót, komoly visszhangot is keltett. Rendezőit, a Németországban, amerikai katonacsaládban született, de gyökereit Magyarországon megtaláló Patrick Alexandert és a kolumbiai Aseneth Suarez Ruiz-t, aki „másodállásban” Patrick hitvese, azóta többen is kérdezték, hogyan kötöttek ki a Kolumbia fővárosában, annak is az egyik legveszélyesebb negyedében levő Parado Húngarónál, a magyaros étkeket, kolbászt, hurkát árusító gyorsbüfénél. Ők pedig kedvesen, lelkesen, némely részleteknél meghatottan elbeszélik, ami, persze, az egy óránál hosszabb filmből is kiderül, miként talált rá a szünet nélkül önmagát kereső amerikai állampolgár először a maga (vélt, vagy valódi?) magyar gyökereire s a magyar nyelvre. Majd, mindenütt a nagyvilágban magyar beszélgetőpartnerekre „vadászva”, Villás Gyuri bácsira, aki az általa működtetett „magyar megállóban” élte le az életét.

Eltérőbb életvitelt keresve sem találnánk, mint Villás Györgyé és Patrick Alexanderé, ez nyilvánvaló. Az viszont kevésbé, hogy mire épült fel e két ember, a bogotai vállalkozása mellől el nem mozduló Gyuri bácsi, és a nyughatatlan világvándor barátsága. Kölcsönös rokonszenvüket az sem kezdi ki, hogy az egyik semmi módon nem tudja a maga képére és hasonlatosságára formálni a másikat. Patrick legfeljebb órákra képes elcsalogatni a Parador Húngaro mellől öreg barátját, hogy második hazájának természeti szépségeit megismertesse vele. De arra már képtelen rávenni, hogy Magyarországra – legalább rövid időre – visszatérjen. Villás György viszont nem tudja – s talán nem is akarja – maradásra bírni ifjú cimboráját. (Mint a stílusát tekintve elképesztően amatőr – de éppen ennek köszönhetően elbűvölően közvetlen – film zárszavából megtudható, pár héttel az után, hogy Patrick Kolumbiából távozott, a jó öreg az összes evilági „magyar megállót” odahagyta.)

Feltevésem szerint a magyar nyelv hozta őket oly igen szépen össze. Hogy olyan dolgokról tudtak ők, ketten beszélgetni, amelyekről mással véletlenül sem. Villás György ’56-os emlékeiről, Patrick Alexander a ’90-es években általa felfedezett Magyarországról. Petőfi Sándorról is, akinek az egyik versére – jól, rosszul – még Gyuri bácsi is emlékezett. Társalgásuk közben – kimondatlanul is – ott zakatolt a kérdés, hol vagyunk otthon a világban? Ott-e, ahol élünk, ahová megérkeztünk? Vagy ott, ahová vágyódunk, ahová a gyermekkori emlékeink visszaröpítenek bennünket, és, ahová soha vissza nem térünk? Nekünk, ezeregy történelmi-társadalmi csapással tépett magyaroknak különösen fontos kérdések ezek, akkor is, ha koronként kitérünk előlük, hallgatunk róluk. A Parador Húngaro láttán azonban, kénytelen az ember föltenni őket, akárhonnan és akárhogyan tekint is az otthonára, a gyökereire, a szülőhazájára. A maga elragadó, hol megríkató, hol megnevettető sutaságával – elismerem, merész vállalkozás ezt kimondani – voltaképpen hasonló gondolatokat és érzelmeket kelt az emberben ez a film, mint Kölcsey Ferenc 1823. januárjában, szatmárcsekei magányában papírra rótt verse. Mert – kérem a kedves olvasót, ne ítéljen el érte, ha ezt mondom –, „magyar megálló” számunkra Kölcsey verse is, a születésnapjára időzített ünneppel, a magyar kultúra napjával egyetemben. Ha „fönt”, vagy „lent” olykor meg is feledkeznek róla, akkor is.

A Kölcsey Ferenc által 1823. január 22-én letisztázott kézirat 1946-ban került az Országos Széchényi Könyvtár tulajdonába

A Himnusz története is ezt tanúsítja. Három évtizeddel ezelőtt – pontosan 1981-ben – Szokolay Sándor hívta fel rá a figyelmet, hogy hosszú-hosszú időn át nem készült hivatalos dokumentum arról, hogy az Erkel Ferenc által 1844-ben megzenésített költemény a magyarság hivatalos himnusza. „A nép tette azzá” – állította Szokolay Sándor, akinek e kijelentését történelmi tények is igazolják. A sokadalom nemzeti létének olyan állomásainál, vagy „átszállóhelyein” kezdte el énekelni a Himnuszt, szinte önkéntelenül, amilyenek például a trianoni diktátum, vagy az 56-os forradalom hatására keletkeztek. A panaszát is, reményét is így tudta kidalolni magából. Aligha írható a véletlen számlájára, hogy koronként oly igen kelletlenül kezelték a két Ferenc, Kölcsey és Erkel Himnuszát önszántából énekelni kezdő nemzetet. Hogy Széll Kálmán 1903-ban miniszterelnöki szavával tolta félre a parlamenti kísérletet: iktassák törvénybe, az „Isten, áldd meg a magyart” kezdetű dal a magyar nemzet himnusza legyen… Hogy az 50-es években szöveg nélkül játszották, ha játszották… Hogy Révai József Kodály Zoltánt és Illyés Gyulát próbálta rávenni, persze, hiába, írjanak új himnuszt a magyarságnak…

1989. október 23. óta törvény mondja ki, a XXXI. tv. 36. paragrafusa, hogy a Magyar Köztársaság himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye, Erkel Ferenc zenéjével. Ugyanekkor gondoskodtak róla, hogy a nevezetes költemény születésnapja a magyar kultúra ünnepnapja legyen. Mi meg egyre ritkábban énekeljük, dicsérjük, ünnepeljük; önkéntelenül, a magyar megállóknál, szinte sohasem.

2014. január 20.

vissza >>