Két egyenlő részre osztható, egyenlő szárú háromszögek

Nemzeti gyásznapunkra, az 1849. október hatodikán kivégzett aradi vértanúkra (Knezic Károlyra, Nagysándor Józsefre, Damjanich Jánosra, Aulich Lajosra, Láhner Györgyre, Poeltenberg Ernőre, Leiningen-Westerburg Károlyra, Török Ignácra, Vécsey Károlyra, Kiss Ernőre, Schweidel Józsefre, Dessewffy Arisztidra, Lázár Vilmosra) délelőtti órán és koradélután emlékezik a köztelevízió. A Duna World 11.25-kor az 1943-as Ördöglovassal, amely láttán legfeljebb azon merenghet a néző, micsoda bosszúság lehetett a közutálatnak örvendő Metternich hercegnek, hogy a lánya az őrülten vakmerő Sándor Móricba szeretett bele. A Duna Televízió 15.10-kor az 1983-as Klapka légió című tévéjátékot vetíti, amely viszont Klapka György párnapos kalandját idézi meg. (1866-ban a tábornok – vagy ezerötszáz főt számláló csapatával – újabb magyar szabadságharcot próbált kirobbantani.) Ezekhez az ötletszerűen előrántott „emlékműsorokhoz” képest az egyetlen, valóban gondolatébresztő produkció az M3-on 21.15-től megtekinthető tévéfilm (címe: Kastély csillagfényben), amely majd egy órán át azt elemzi, oly’ időkben, amikor a hatalom mindenkit behálóz, ki az áldozat és ki az áruló? Hogy e szkeptikus kérdéssel köztévénknek október 6-án kell-e az emberek elé állni, nem tudom. De azt igen, hogy kinek, kinek érdemes a maga válaszát rá megadni.

A Gelley Kornél által megszemélyesített gróf és a Kolos István által alakított jövevény szópárbaja földrajzi kötődések nélkül és időtlenül teszi föl a kérdést: miben reménykedhetünk, amikor senkiről sem tudható, milyen álarcot visel

1989-ben, amikor Gyárfás Miklós forgatókönyve alapján Balogh Zsolt a Kastély csillagfényben című tévéfilmet rendezte, már sejteni lehetett: nagy változás előtt áll Magyarország. A 74 esztendős írót, forgatókönyvírót, dramaturgot, aki folyton folyvást azt hajtogatta, az élet elviselhetőségének egyetlen gyógymódja a fájdalmas mosoly, az élettapasztalata, a nála évtizedekkel fiatalabb, Prágától Párizsig jelentős díjakkal jutalmazott televíziós rendezőt szakmai élményei és sejtelmei kötelezték arra, hogy a lehető legszélesebb körben figyelmeztessék az embereket a nagy társadalmi váltások észveszejtő veszedelmeire. Mindenekelőtt arra, hogy robusztus fordulópontokon úgyszólván senkiben és semmiben nem bízhatunk.

Gyárfás Miklós, aki ironikus hangvételű elbeszéléseivel, színműveivel, hangjátékaival, forgatókönyveivel vagy négy évtizeden át volt népszerű közreműködője a hazai szellemi életnek, mondhatni, testközelből tapasztalta ezt. Az 50-es évektől szinte futószalagon továbbította franciásan könnyed vígjátékait azoknak a műhelyeknek, amelyek munkáira vevők voltak. Miként a befogadók, a „feldolgozók” – színházi és filmgyári rendezők, rádiós organizátorok – is főleg azt méltányolták e művekben, ahogyan Gyárfás a hétköznapok történéseit „az abszurditás oldalára penderítette át”.

Mindeközben, például 1955-ben – ötven neves értelmiségivel együtt – a párt központi vezetőségéhez intézett memorandum aláírójaként a kulturális életet megbénító intézkedések ellen tiltakozott.

Déry Tibor és társai elítélésére – miként Örkény István, Karinthy Ferenc, Illyés Gyula, Devecseri Gábor…„vad elkeseredéssel reagált”… (A tárgyalás nem volt demokratikus – hangoztatta ő is –, zárt tárgyalás mögött mindig valami igazságtalanság húzódik meg, senki sem ismeri a konkrét vádpontokat…)

Írásával „tüntetett” Gyárfás Miklós a Szegényeket Támogató Alapnak az ország legelesettebb rétege, a cigányság megsegítése érdekében szerkesztett, Feketében című, irodalmi, képzőművészeti antológiában is. (Aki nem emlékezne rá, vagy eddig nem is találkozott ezen egyesülés hírével, nevével: a Szegényeket Támogató Alap, mint állami ellenőrzéstől, pártirányítástól független szervezet, a 70-es években „komoly kihívást” jelentett a politikai rendőrség számára. Létrehozását pénzbírsággal torolták meg; Kocsis Zoltán jótékonysági hangversenyét rendőri erővel hiúsították meg. A magyarországi szegények támogatására szánt antológia megjelenését és terjesztését is minden módon gátolták, kész csoda volt, hogy száz példányt – vagy ötvenet? – szerkesztői meg tudtak menteni.)

Miként az Szőnyei Tamás Titkos írás című nagy munkájából is tudható, Gyárfás Miklósról 1956 után három „hálózati személy” is rendszeresen gyártott jelentéseket. Dávid Mátyás (alias: Antal Gábor újságíró), Cyrano (Szakáts Miklós színművész) és Képesi Endre (Szabó István, a Színház- és Filmművészeti Főiskola növendéke). Dávid szerint Gyárfás „gondolatvilágában soha nem jutott túl a polgári radikalizmus fokán, de mindig volt érzéke az ügyes lavírozáshoz”. Cyrano szerint „a főiskolásokra gyakorolt hatása különösen veszélyes”. Képesi ezt állította róla: drámaelemzésben a társadalmi háttér rovására az emberi mondanivalót hajlamos kiemelni. („Magyarán”: nem a marxisták követelményrendszeréhez igazodva tartja meg főiskolai előadásait.)

Azon a csillagfényes éjszakán, amelyen a tévéfilmbeli kastélyba egy menedéket kérő, ifjú jövevény érkezik, továbbadatik Gyárfás Miklós négy évtizeden át elraktározott életbölcsessége. Méghozzá a rendezőnek, Balogh Zsoltnak azzal az erkölcsi meghagyásával, hogy az úgyszólván mindenkihez utat találó dobozból az igazat, csakis az igazat szabad közvetíteni. Ha ez megvalósíthatatlan, a vitát kell továbbadni róla. Azt, ami talán a kétséges-lehetséges igazságot valamelyest megközelíti, s a nézőket a látottak, hallottak továbbgondolására készteti.

Az 1851-ben pergő eszmecsere bajvívóinak, a középkorú grófnak és a szakáll és bajusz nélkül is Petőfire hasonlító jövevénynek – természetesen – az 1848-49-es forradalom és szabadságharc a „fegyvere”, támadásra s védekezésre használt eszköze. (Más kérdés, hogy a nézőnek a Kastély csillagfényben című tévéfilm bemutatója alkalmával az 1956-os forradalom is gyakorta eszébe jutott. Mostanában meg a kétes kimenetelű rendszerváltás.)

Míg kettejük párharcát figyeljük, a küzdelmet melynek tétje: kiismerni a másikat, a legtöbb magyar ember szívében máig csodálattal őrzött történelmi eseményekkel kapcsolatos kételyek is terítékre kerülnek.

Valóban tragédia volt a szabadságharc? A magyar nép tragédiája? Vagy csak a történelem véres komédiája? Magas helyről engedélyezett elégedetlenség? Ravasz kihívás?

Petőfiék csak arra voltak jók, hogy a forradalom képtelenségét bizonyítsák?

Heckenast Gusztáv is jó kapcsolatban volt a bécsi titkosrendőrséggel? Vagy „csak” Landerer? A március 15.-i forradalom legelső s tán legjelentősebb vívmánya, a sajtószabadság kinyilvánítása két „téglának” vot köszönhető?

Azt ugyan egyikük sem mondja ki, sem a gróf, sem a jövevény, ám a néző mégis kikövetkezteti, a két egymás ellen fenekedő férfi, Balogh Zsolt tévéfilmjének a főszereplői, ha sok mindenben nem is, egy valamiben tökéletesen egyetértenek: amikor a hatalom mindenkit behálóz, hiábavaló firtatni: ki az áldozat és ki az áruló?

Azok, akik fennen helyezkednek – ahogyan a Gelley Kornél által árnyaltan megszemélyesített gróf fogalmaz – két egyenlő részre osztható, egyenlő szárú háromszögek.

Ráadásul, ha sokáig állnak csillagfényben, világítani kezdenek.

2018. október 2.

vissza >>