Sinkovits Imre kegyetlen sodrásban is tudta, mi a teendője

Kilencvenedik születésnapja alkalmából a huszadik század utolsó harmadában az ország vezető színészeként számon tartott Sinkovits Imrére emlékezett a közszolgálati televízió. Klasszikus, nagy alakításait, de a vígjátéki kis mókákban forgolódó színészt is eszünkbe idézték az emlékműsorok. Ám a kulturális közügyekről vallott nézeteit megfontoltan kinyilvánító Sinkovits Imrét ez alkalommal is sűrű homály takarta. Talán, mert ma már senki nem tudja (s meglehet, soha nem is tudta), hogy nála bölcsebben s ügyesebben nemigen nyilatkozott a nemzeti színjátszás szent ügyéről senki sem! Amikor a Nemzeti Színház körüli gyűlölködés már szinte mindent elborított, a Magyar Nemzet hírlapírójaként Sinkovits Imrét faggattam: szerinte mi a teendője annak, aki a nemtelen indulatoktól óvná a történelmi nevezetességű teátrumot. 1995. június 24-én a Magyar Nemzet tizennyolcadik oldalán Kegyetlen sodrásban címen közreadott beszélgetésünknek hatalmas visszhangja és csekély hatása volt. A nemzeti színjátszás hagyományait Sinkovits Imre csöndes mondatai sem tudták az új időkre átmenteni. Legfeljebb bátor kiállását lehetett általuk példázni. Lehet – tán – ma is.

Sinkovits Imrének csaknem az egész pályája a Nemzeti Színház kötelékében zajlott. Első ”hűtlenségét”, Madách Kamara-béli föllépését csak Tolnay Klári kedvéért követte el

Tódul a nép, a színészbejárót elállják a lányok, asszonyok, hogy az előadásra érkező művészt, Sinkovits Imrét legalább néhány pillanatra körüldonghassák. Budapest nyári színházi életének vitathatatlan sikere a Madách Kamarában bemutatott vígjáték, Andrew Bergman komédiája (Társasjáték New Yorkban), Szirtes Tamás rendezése. Fergeteges mókát csapnak a csöppnyi színpadon a fiatalok is, Piros Ildikó, Cseke Péter, Hűvösvölgyi Ildikó és Lesznek Tibor, de a nagy mutatvány az öreg szerelmespárt játszó két sztáré, Tolnay Klárié és Sinkovits Imréé. Tolnay Klári maga a csoda: nyolcvanegy esztendejének minden tudásával, rutinjával könnyedén vált át a szemünk láttára rigolyás vénasszonyból pompás, életigenlő nővé. Sinkovits Imre pedig, maga a művészi fegyelem és az elragadó mókázás, amint a saját koránál harminc esztendővel idősebb festőművészt megjeleníti. Emlékeink közül régi Macbethek, Bánkok, Dózsák, Mózesek jelmezében lép elő az ország vezető színésze. E klasszikus, nagy alakításokhoz kissé nehéz odasorolni a mostanában kis vígjátéki megbízatásokban helytálló művészt. Arra kértük tehát Sinkovits Imrét, beszéljen a Magyar Nemzet olvasóinak arról, mit tart jelenbéli feladatairól, helyéről a mai magyar színházi életben, és mit állandó társulatának, a Nemzeti Színháznak a sorsáról, jövőjéről.

Mivel magyarázható, hogy az ország egyik legelső színésze az utóbbi időben főleg kis szerepekben látható a színpadokon? – ezzel a nyersnek tűnő kérdéssel kezdjük társalgásunkat.

Az elmúlt évek jelentős szerepeit összeszámlálva, fele-fele arányban kaptam kis és nagy szerepeket. Ahhoz, hogy válaszolni tudjak arra, mit jelent számomra a kis szerep, vissza kell térni az indulásomhoz. Akkor ugyanis eszembe sem jutott, hogy vezető színész lehet belőlem. Az idősebb embernek azzal a nyugalmával mondom ezt, ahogyan mostanában végigtekintek a pályámon. A középmezőnyben szerettem volna valahol elhelyezkedni. Olyan nevelők tudatosították bennem, hogy nem könnyű pálya a miénk, mint amilyen Gellért Endre, Apáti Imre, Abonyi Géza s később Várkonyi Zoltán volt. Belebújni a másik ember bőrébe, hordozni magunkon a szerző s a darab gondolatát, tükrözni a jellemváltozásokat – nem kis feladat ez. Ami engem – minden tudatosított nehézség ellenére – mégis vonzott e pályára, az a játék lehetősége volt. Talán a játékosság iránti kiolthatatlan vonzalmammal magyarázható, hogy már növendék koromban a négy-ötmondatos szerepeimet is minden este kicsit másként próbáltam előadni. A karakterszerepben, az epizódszerepben több kísérletezést, változatosabb figuraformálást engedhet meg magának az ember, mint főszerepben, mert a mellékszereplők nem a darab fő mondanivalójának a hordozói. Néhány évfolyamtársammal, ahogy kijöttünk a Színiakadémiáról, azt játszottuk, hogy kiszúrtunk magunknak egy-egy embert a Rákóczi úton, figyelni kezdtük a viselkedését, a járását, közben találgattuk, mi lehet a foglalkozása, s a magunk módján próbáltuk kideríteni, eltaláltuk-e vagy se. Ezt tréfásan figuralesnek neveztük. 1947 és 1951 között jártam a Színiakadémiára, a Sztanyiszlavszkj-módszer volt akkor az uralkodó. Mi volt ennek a módszernek a lényege? Az, amit, ha nem is olyan kötetekre terjedően, mint Sztanyiszlavszkij, de már Paulay Ede is rögzített szép, lila füzetkéiben (a főiskolán tizenkét példány volt belőlük, amikor én találkoztam velük, még mind a tizenkettő fölvágatlan volt), hogy tudniillik mesterségünk lényege az emberábrázolás. Hogyan ábrázoljam az embert, ha nem ismerem a legkülönfélébb típusait, az indulatait, a késztetéseit?

Az elképzelt „középmezőny” helyett azonban, mindjárt a főiskola befejezése után az ország első színháza, a Nemzeti várt Sinkovits Imrére, nagyszerű kollégákkal és nagyszerű lehetőségekkel.

A véletlen hozta úgy, hogy a Nemzetinek szüksége volt fiatal hősökre. Akkor még olyan volt a színház, mindegyik, de a Nemzeti különösen, hogy legalább három színésznemzedék állt egymás mögött, és semmilyen szerepkör nem maradt üresen. Gellért Endréék a fiatalokat meg-megmártották kisebb szerepekben, hogy megismerjék az egyéni adottságaikat. Ha ráhibáztak, örvendtek. Ha nem, azt keresték, miként hozhatók helyre a fogyatékosságaik. (Most, hogy idősebb vagyok, hajlamos vagyok arra, hogy azt gondoljam, a háború utáni nagy fellélegzés sokkal több és nemesebb energiát hordozott magában, mint a jelenünk, holott valamiféle felszabadultság-érzés most is elvárható volna.) Hét olyan esztendőm volt nekem a Nemzetiben 1951 és 1958 között, amikor vegyesen játszhattam kis és nagy szerepeket. A nagy szerepektől féltem, a kicsikben jól éreztem magam. 1958-ban – válaszul 1956-ra – politikai nevelő célzattal kihelyeztek az angyalföldi József Attila Színházba. Öt évig maradtam ott, igen boldogan. Mert amit a Nemzetiben a nagyok között egy-egy alakításban nem mertem kipróbálni, mert féltem, elrontom az ő játékukat is, a József Attila Színházban, ahol végtelen szeretettel fogadtak, meg mertem csinálni. Örömteli száműzetésemből visszatérve, a Nemzeti Színházban vezető szerepek sora fogadott. Volt, amikor a kiakasztott jelmezekből tudtam meg, aznap melyik hőst kell játszanom. Prémek, bőrök, kardok, csizmák közt is igyekeztem, amennyire csak lehetett, mindegyik szerepemnek egyéni tulajdonságot adni, de ha az ember egyszerre játssza Bánkot, Csák Mátét, Mózest, igen nehéz egyéníteni alakjukat. Hiszen a színészi habitus egy és ugyanaz, a test, a hang az enyém, legfeljebb a ritmusba, a viselkedésbe lehet megkülönböztető jegyeket belevinni, ha van rá ideje az embernek. Közben pedig észrevettem magam körül, hogy azt tekintik nagy színésznek, az kap több fizetést, aki több szöveget mond. Hol van az én régi példaképeimnek a megbecsülése? – kérdeztem magamtól. A két Makláryé, Bihari Józsefé, Balázs Samué, Tompa Pufié, akik nem voltak mindig vezető színészek, karakterszerepeket, epizódszerepeket játszottak. Rájöttem, valamitől elveszett az epizodista becsülete. Pedig az epizodistának három-öt percbe kell belesűrítenie egy egész életet! Amikor az elmúlt években színházam változó vezetőségei beszélgetésekre hívtak, elmondtam: ne okozzon nekik gondot, hogy nagy szerepeket keressenek számomra! Én már elmúltam fiatal hős lenni – mondottam – keressétek az utánam jövőket, én szeretnék már végre jó karakterszerepeket játszani. Meghallgattak, és csakugyan kitűnő karakterszerepekkel láttak el. Ezeken belül külön kategóriát jelentenek a vígjátéki szerepek. Engem erre a pályára az önképzőköri és a cserkésztáborbéli tréfák terelgettek. Ott jöttem rá, hogy a mókáimmal milyen jól fel tudom kelteni az emberek figyelmét. Ez a képességem azután az évek során háttérbe szorult, de ha sikerült vígjátékot játszanom, oly’ boldog voltam, mert legalább annyira szeretek nevettetni, mint nevetni!

No, ez a Madách Kamara színpadán rekeszizomgyötrő tökéletességgel sikerül! Ahogyan színre lép a világhírű agg festő észbontó öltözékében, ahogyan mozog és társalog, összekeverve mindent és mindenkit, dől az ember a nevetéstől. Merre járt „figuralesen”, amikor ezt az öreg gavallért kitalálta?

A jelmeztervezőt arra kértem, legyen extrém a ruházata az általam alakított, Maurice nevű figurának. Atyafiúi barátságban voltam Amerigo Tottal, akinek nevezetes kordnadrágjára, fekete bőrmellényére és Jevtusenko-sapkájára még sokan emlékezünk. Nem kellett, hogy törődjön az öltözékével, mindenki tudta róla, milyen világnagyság ő. Megengedhette magának az extravaganciát. Azután van nekem egy kedves barátom, Pleidell János festőművész. Ő, amikor magyaráz, akkor is úgy tartja a kezét, mintha ecsetet fogna. Ezt a gesztusát is beépítettem a szerepembe. Drága édesanyámtól loptam – ez nincs bent a darabban, ezt én találtam ki –, hogy következetesen összecserélem a szereplők nevét. Édesanyám szenvedélyes élménybeszámolóiban nekem következetesen azt mondta: Lacikám. Az öcsémnek meg azt: Imikém! Ez még nem szenilitás, de az idős ember, ha igen erősen ki szeretne fejezni valamit, oly’ intenzív benne a közlésvágy, hogy a személyeket összekeveri. Nem az a fontos számára, hogy kinek mondja, hanem az, mit kíván közölni.

Júniusban, júliusban végig játszik. Tudja-e, hogy az új színházi évadban milyen feladatok várnak önre?

Egy-két kivételtől eltekintve változatlan a repertoárom. Csak az Örkény-darab, a Tóték fog hiányozni a következő évadban. Ezt őszintén sajnálom, az előadás miatt, a szerző miatt, kis csapatunk miatt. De hát bele kell törődni, nem lehet örökkön-örökké azt játszani, amit szerettünk, helyet kell adni az új produkcióknak is. Az ember tragédiájáért is fáj egy kicsit a szívem, nagyon érdekes előadás volt, de nem érte el azt a sikert, amit vártunk tőle, jóllehet világhírű színházi szakember rendezte. Kiöntenénk azonban a fürdővízzel a gyereket is, ha summásan azt mondanánk rá: ez, kérem, bukás volt. Nem igaz, voltak értékei is.

Közbevetőleg meg kell kérdeznem, Sinkovits Imre pályáján hányadik Tragédia volt a katalán vendég által rendezett?

A „szürke Tragédiában” – Both Béla rendezésében – statisztáltam. Az ’53-as felújításban a tanonciskola szerepeit játszottam: rabszolga, Föld szelleme, elítélt, és így tovább. Amikor visszahívtak a József Attila Színházból, a megjelenített Úr voltam, utána Ádám Kálmán Györggyel és Váradi Hédivel. 1968-ban Kolozsvárott a Rappaport Ottó-féle rendezésben egyik este Ádámot, másik este Lucifert játszottam. A Szegedi Szabadtéri Színpadon 1970-ben, Vámos László rendezésében Lucifer voltam, majd egy későbbi Vámos-rendezésben, a Balkay Géza és Tóth Éva féle Tragédiában az Úr hangja. Legutóbb pedig rezignált, idős Ádám a falanszterben, az űrjelenetben és a jégvidéken. Tessék összeszámolni, hány Tragédia ez!

Az Örkény-darabról meg a Tragédia fogadtatásáról szólva, szinte észrevétlenül jutottunk el a Nemzeti Színházat érintő, valamennyi társulat munkájának a megítélésénél szigorúbb bírálatokhoz. Mit tart az a művész az úgynevezett „Nemzeti-ügyről”, akinek csaknem az egész pályája a Nemzeti kötelékében zajlott, és aki első „hűtlenségét”, a Madách Kamara-béli föllépését is csak Tolnay Klári kedvéért követte el?

A magyar színészet minden betegsége meglátszik rajtunk. A háború után Németh Antal fényes színházának a maradványait a párttól Major Tamás kapta meg. Major – oldalán Gellért Endrével – a színház jó szellemét vitte tovább. Könnyen tehette, olyan zseniális társulata volt, amelyikkel még a muszájfeladatokat is sikerre lehetett vinni. Közben pedig be-becsempésztek olyan darabokat, amelyeket még megtűrt a korabeli kulturális kormányzat, de a néző felé lehetett kacsintani általuk. Ilyen volt például Urbán Ernő Uborkafája, amely pártkörökben nagy megbotránkozást váltott ki. Farkas Mihály oda is telefonált egyszer: az a sz.. még mindig megy a rohadt színházukban? Gellért Endre halála után beárnyékolta a színház életét a Major kontra Marton Endre küzdelem. Ennek az első szakaszából még semmit sem láttam, akkor töltöttem boldog száműzetésemet a József Attila Színháznál. Amikor visszahívtak, annyira örültem a nagy feladatoknak, hogy nem figyeltem a belső feszültségekre. De csakhamar a bőrömön kellett éreznem, ha Major rendezésében játszom, a többi rendező néz rám rossz szemmel. Ha Martonéban, akkor Major utál nagyon. Egyetlen kellemes állapot volt csupán, amikor Egri Istvánnal dolgoztam együtt, akkor ugyanis mindenki rossz szemmel nézett rám. Marton Endre halála után másfajta válságok következtek. Valahányszor megpróbálták megoldani a színház vezetésének kérdését, az mindig nagy traumával kezdődött és végződött. A kinevezett főrendező, igazgató, művészeti vezető ugyanis hozta magával a meghitt munkatársait, és a régi, hűséges emberek a háttérbe szorultak. Amikor pedig leváltották őket, vitték magukkal, akit csak lehetett. Jobbára a javát. Szép lassan szétzilálódott a színház társulata, megszűnt a folyamatosság. Mindezt ráadásul az a színház sínylette meg, amelyiknek a nevében igen sokakat irritál az egyik szó. Nem az, hogy színház, hanem ami előtte van.

Vannak, akik megkérdőjelezik, vajon szükség van-e egyáltalán Nemzeti Színházra. Mások gyökeresen új koncepció kidolgozását tervezik.

Ezeket a vélekedéseket én megpróbálom a koromhoz illően, higgadtan fogadni. Ha a színház történetét végigtekintem, látnom kell, ez a színház valamivel szemben, a korabeli német színházi élet ellensúlyozására jött létre a XIX. században. Ezt nem lehet összevetni jelen állapotunkkal. Ma már nem arról van szó, hogy legyen-e magyarul játszó színház, hanem arról, melyik az a színház, amelyik méltó a nemzeti hagyományok és a nemzeti színműirodalom ápolására. Amelyiknek nem elsődleges kötelessége a közönség olyasfajta szórakoztatása, mint a bulvárszínházaknak, és nem elsődleges kötelessége a kísérletezés sem. Mi volna az ideális? Az, ha a Nemzetiben a legjobb erők gondosan őriznék a nemzeti játékszíni hagyományokat? Mint a Vesta szűzek a szent lángot: nem csak őrizve, de élesztve is a tüzet. De, ha csak ránézünk a Nemzeti épületére, bekukkantunk a folyosóira, öltözőibe, belátjuk, jelen állapotában valóban nem képes e feladatot ellátni a Nemzeti. Szellemi támogatás nélkül se megy ez a feladat. Nincs sértődöttség bennem, de furcsállom, hogy semmiféle lojalitást nem tapasztalunk, hogy még a szándékainkat sem ismerik el. Széchenyi úr azt mondta, valamit elrontani egy óra is elegendő, helyrehozni több évtized is kevés. Valahol, valamikor elromlott a Nemzeti ügye, ezt helyre kell hozni. De, ha a pallérnak csak az egyik kezében van vakolókanál, a másikkal pajzsot kell a feje fölé tartania, hogy agyon ne verjék, mert építkezni szeretne, akkor igen nehéz a dolga, mert az építkezéshez mind a két kézre szüksége van. Közben Isten sorscsapása is elért bennünket. Csak néhány héten belül is hány halottunk volt: Somogyvári Pál, Sík Ferenc, Kemény Árpád, Páskándi Géza, Gyalog Ödön, idős kollégák bár, de mind eresztékei a színháznak. Kegyetlen sodrásba kerültünk. Ha volna valamiféle varázsige, aminek kimondásával minden megváltozna, oly könnyű lenne a helyzetünk! Tizenvalahány évvel ezelőtt Pozsgay Imre, mint újonnan kinevezett kultuszminiszter megtisztelt azzal, hogy felkért, mondanám el, kit ajánlanék a Nemzeti élére. Természetes kérdése volt ez a felelősségteljes munkát végző miniszternek, akinek – mellesleg szólván – a legelső útja Keresztury Dezsőhöz, az utolsó magyar vallás- és közoktatásügyi miniszterhez vezetett. De én nem tudtam Pozsgay Imrének semmi konkrétumot mondani. Hogy is mondhattam volna, hiszen évtizedeken át a kontraszelekció működött a színházi életben is, akár az egész magyar valóságban!

És ha a jelenlegi kultuszminiszter kérne tanácsot Sinkovits Imrétől?

Majdnem úgy járnék, mint Pozsgay Imrével. Legfeljebb arra tudnám kérni, látva, neki is gondot okoz a Nemzeti sorsa, hogy próbálja meg ránk hagyni e gond megoldását. Van egy színházvezetőnk, akinek a szellemisége nemzeti színházi, jelenleg dolgozik egy olyan ideiglenes főrendezőnk, aki a Nemzetiben nőtt fel; talán a színház megfelelő türelem és némi lojalitás láttán ki tudja magából vajúdni azt a vezetői garnitúrát, amelyre a nemzet színházának szüksége van.

2018. október 13.

vissza >>