„Ez a korszak mindenkinek adósa marad”

A száznegyven esztendeje, 1878. szeptember 21-én Nyíregyházán született Krúdy Gyulára az író elbeszélései alapján Huszárik Zoltán által rendezett Szindbád filmmel emlékezik a Duna Televízió október 21-én, vasárnap 22.40 és 0.15 között. Előtte Kenó-sorsolás, utána Bagi Nacsa Show… Ha van szerző, aki ezeknél méltóbb elő- és utóhangot érdemelne, akkor Krúdy Gyula minden bizonnyal az. Ráadásul a mi zaklatott előéletű köztelevíziónknak volna is miből válogatnia. Tárházában ugyanis szép számmal találhatók Krúdy-adaptációk. A Szindbád film sikerét elirigyelvén, az 1970-es évtizedben a Magyar Televízió minden esztendőben újabb és újabb Krúdy-átirattal jelentkezett. (A ’80-as évtizedben két-háromévente állt elő Krúdy után szabadon gyártott produkciókkal az akkor már királyinak becézett, állami tévéadó.) A lehangolóan körülkerített emlékműsor miatt mégsem érdemes a kedves nézőknek háborogniuk. Inkább azon tűnődjenek – miután a Kikapcs. feliratú gombot rút újmagyar kifejezéssel élve „beüzemelték” – mi mindent kaptunk és kaphatunk attól a magyar írótól, aki – bár hatvan regényt, harmincezer elbeszélést és ezernél is több újságcikket írt – pályáját nélkülözésekkel kezdte, s eladósodva fejezte be.

Az írót és az ő hasonmását, Szindbádot megszemélyesítő Latinovits Zoltánt eggyé forrasztotta a befogadói fantázia, s ez igazán érthető: mind a ketten – ki-ki a maga műfajában – emlékeik és ábrándjaik korát idézik meg

Ma már talán hihetetlenül hangzik, mégsem szabad hallgatni arról a történelmi tényként is hitelesíthető körülményről, hogy volt idő, amikor Krúdy Gyuláról a szülőhazájában (!) szólni sem szabadott. Ha 1959-ben egy szerfölött ügyesen igazodó, ifjú kutató közre nem adta volna mindazt, amit Krúdy 1918-as szerepvállalásáról megtudott (hogy tudniillik e magányos lovag a Néplapnak a kápolnai földosztást a legnagyobb elismeréssel nyugtázó munkatársa volt), talán meg sem jelenhettek volna azok a Krúdy-kiadások, amelyek alapján Huszárik Zoltán és nemzedéktársai, meg az őket követő televíziósok munkához láthattak.

Az 1959-es publikáció után azonban a Krúdy család kis cselédjének szociális érzékenységét soha fel nem adó gyermeke a kádári puha diktatúra kedvence lett.

Az 1960-as, 70-es, 80-as évek kultúrpolitikája „csak” a trianoni diktátumot sirató Krúdy munkáiról hallgatott. (Aligha a véletlen műve, hogy az 1921-ben közreadott Magyar tükör című kis füzetke hasonmása 1998-ban jelenhetett meg.) Pedig az övéit vigasztaló Krúdy fontos írása ez a „Tükör”, a társadalomkritikus vall színt általa. „A kultúrát nem bírhatja le még a háború sárkánya sem, állítja – vagy csak reményli? – benne Krúdy Gyula. A kultúra nem éghet el.

Csak bekormozódhat, elszenesedhet – Krúdy Gyula kijelentését ekként lábjegyzetelheti napjaink kultúrpolitikai jeges zuhanyaitól hűtött halandója.

A ’21-es Magyar tükör summázata azonban 2018 őszén is „helyreigazítások” nélkül idézhető: „Ez a korszak mindenkinek adósa marad. A harcosoknak a győzelem pálmájával, a tudósoknak, íróknak az elismerés jutalmával… Tüzelővel, élelemmel, a gyermek tejével, a családi élet csendjével, a férfiak munkakedvének kielégítésével…”

Az 1971 után Krúdyra szakosodó Magyar Televízió voltaképpen semmi másra nem ügyelt, csak Krúdynak a tévénéző sokadalom számára könnyen, gyorsan eladható történeteire. Az egyik közülük a Három Hollóhoz címzett fogadóban játszódik (Szentek és bolondok), a másik a lóversenypálya környékén (Őszi versenyek), a harmadik vidéki udvarházakban (Napraforgó), erős akaratú, szépasszonyok, jövőtlen férfiak körében…

Azt a szokatlan játékot, amelyet az író az általa kitalált, vagy megélt, megálmodott történetek kísérőjével, az idővel folytatott, egyik tévéjáték vagy tévéfilm sem tudta visszaadni. (Sejtetni is ritkán.)

Arra csak az amúgy festőien megjelenített eseményekkel nem sokat törődő mozifilm, a Szindbád vállalkozott. És milyen leleményesen, édes Istenem! Hangulatok, képzetek, álmok és remények forgatagában össze-vissza kavarva az időrendet, a színesen, vagy olykor mulatságosan szomorú kavarodásba a nézőt is belevonva.

Sára Sándor sokjelentésű mozgóképsorai, Morell Mihály beszédes vágásai is gondoskodtak, gondoskodnak róla, hogy a néző ráébredjen, saját korának, mi több: a saját lelkének a „játékideje” is ott pereg előtte, Szindbádé, Krúdyé közvetlen közelében…

Mohi Sándornak van egy Huszárik Zoltán életét és munkásságát megidéző dokumentumfilmje. (Címe: In memoriam Huszárik Zoltán.) Félkész állapotában, véletlenül ismertem meg, remélem, a végleges változatban is megtalálom majd azokat a felvételeket, amelyekre ezúttal utalok. A pályatársak, barátok, de azok a szakemberek is, akik a Szindbád film világra jötténél a rendezőnek segédkeztek, Mohi Sándor kamerája előtt újra meg újra felteszik a csöndes kérdést – maguknak?, a mai magyar nézőnek?, az utókornak? – vajon minek köszönhető e kilencven perc időtlen sikere.

A száznegyven éve született Krúdy Gyulát köszöntve s határtalan szeretetre méltó írásainak filmátiratát, a Huszárik Zoltán féle Szindbádot – ki tudja, hányadszor – újranézve, Szerb Antal Krúdy-ismertetőjét (túl)érett fejjel újraolvasva jelenthetem: megtaláltam a választ a kérdésre: Miért sikeres időtlenül a Szindbád film és annak irodalmi alapanyaga?

Mert a nagy bátran összekavart időrend mentén mesél az életről, amely nem más, mint „szép hazugságok láncolata”. És e szokatlanul szertelen időkavar az olvasó és a néző fantáziáját is felszabadítja.

A felszabadult fantáziával olvasó és mozizó ember pedig hajlik rá, hogy „menet közben” a saját emlékeinek és ábrándjainak a korát is megidézze…

Mindnyájunkét. Krúdy-Szindbád emlékeinek és ábrándjainak a szomszédságában.

Jó ott lenni, állíthatom.

És egyébként is – mint olvasom – az idő a lélek magánügye.

A tűrhetetlenül szűkszavú, hivatalos (!) műsor-előrejelzésnek „köszönhetően”, késve értesültem róla, hogy Mohi Sándornak a Szindbád-film rendezőjéről, Huszárik Zoltánról összeállított dokumentumfilmje (címe: In memoriam Huszárik Zoltán) október 20-án, szombaton 13.10-től látható a Duna World műsorán. Így hát csak utóiratként ajánlhatom ezt az ötvenöt percet mindazok figyelmébe, akik másnap a locsei.net szokásos heti televíziós jegyzete által kommendált Szindbádot a Duna Televízióban megtekintik. Pöttyös múltú és patyolatfehér pályatársak, a magyar film jeles művészei és mesterei mondják el benne Huszárik Zoltánról a lényeget. Meg a gyermeke: Huszárik Kata. Hogy reneszánsz típusú ember volt, nyitott és elbűvölő; hogy vágójával, „Morell Misi bácsival egy húron pendültek”; hogy a költő, Nagy László mily’ nagyon szerette; hogy a két Zoli, Latinovits és Huszárik milyen jól megértette egymást… Hogy Huszárik Zoltán azt mutatta meg a 60-as évek állami és pártkalodáiba zárt művészpalántáinak, hogy másként is lehet élni. Hogy milyen a szabadság… A visszaemlékezések és vallomások sűrűjében a ritkán vagy tán sohasem látott Huszárik kisfilmek is fel-feltűnnek, az 1959-es Játék – a cellarács árnyékán sakkozó rabokkal; a ’63-as Groteszk, a hatalmat híven képviselő kalauzzal, rendőrrel; az Elégia, a Capriccio… A teljes életmű, amely – ha jól számolom, dokumentumfilmjével, rövidfilmjeivel, játékfilmjeivel, mozifilmszínészi közreműködéseivel együtt – mindössze 400 perc. Hat és fél óra.

2018. október 16.

vissza >>