Minden utam Pápára vezet…

Régóta tudom, számos alkalommal tapasztaltam: minden utam Pápára vezet. A szülővárosomba, melyet, mióta elhagytam, egyre erősebben szeretek. A Tisza család geszti sírboltjához az Ó-temetőn keresztül visz az út; kísérőm pár pillanatra megáll az egyik sírkőnél. Büszkén mutatja: az 1848-49-es szabadságharc ezredese nyugszik itt! Figyelmeztetését hallván, én is megtorpanok, és a vörös-márvány emlékoszlop aranyos feliratát álmélkodva olvasom: „Tipold Antal honvédezredes dandárparancsnok A szabadságharc egyik nemes áldozata Született PÁPÁN 1812 october 14-en meghalt Geszten 1868 február 15-en”. Ó, édes Istenem! Földim pihen a geszti földben, a szabadságharc katonája, s én – aki pedig, pár évvel ezelőtt a Magyar Nemzet hasábjain 1848-49 Pápáról indult katonáit, hőseit és áldozatait is megidéztem – mostanáig nem is hallottam róla! Még a Tisza-család kriptája előtt árválkodva is ezen sajnálkozom.

Az élete nagyobb részét Dipoldként leélő férfiúról a legtöbb adatot – köztük számos hézagosat, téveset – az a periratcsomó hagyta ránk, amelyet a szabadságharc leverése után az aradi hadbíróságon állítottak össze.

A 206 évvel ezelőtt Pápán született Dipold Antal felmenőiről úgyszólván semmi nem tudható. Életrajzának összeállítói szerint Dipold szülei vagyontalan polgárok lehettek, akik gyermekük boldogulását a katonai pályán képzelték el. A tizenöt éves fiú a császári-királyi 5. tüzérezred katonaiskolájában kezdte meg felsőbb fokú tanulmányait, majd Bécsben a „bombászkari iskolát” is kijárta. Hogy milyen eredménnyel, arról előmenetele tanúskodott: 1832-ben hadapród, azaz „hadfi” lett, 1846-ban főhadnagy.

1848 szeptemberében ezredével Dipold Antal éppen Móron állomásozott, amikor a Batthyány-kormány kiáltványa elérte, s arra szólította fel, hogy mint a magyar földön állomásozó császári-királyi csapatok magyar tisztje, az első tíz honvédzászlóaljhoz igazoljon át.

Dipold az elsők közt jelentkezett. Van, aki gyors döntését százvalahány esztendő távlatából azzal magyarázza, hogy ezredének a Habsburg birodalom itáliai tartományaiból érkező legénysége ekkorra már nagyobbrészt átállt Jellasicshoz. Aki azonban a móri választása után századosi rangban a veszprémi 6. honvédzászlóaljnál szolgáló Dipold későbbi döntéseit is ismeri, aligha kételkedik benne, hogy nem a kényszer vagy a számítás vitte át földimet a honvédők hadtestéhez, hanem a minden időben és minden körülmény közt iránytűként működő hazaszeretete.

A Vértes és a Bakony közti Móri-árokban fekvő település egyébként Dipold Antal életének más alkalommal is sorsfordító határköve lehetett. Alighanem Móron találkozott a „kőszívű ember” fiával, a móri csatában megsebesült, majd fogságba esett Tisza Lászlóval, akinek a Dipold iránt érzett nagyrabecsülését családja is méltányolta.

Amint azt korábban többen is megírták, Jókai Mór a szabadságharc hőskölteményének is nevezett regényéhez, A kőszívű ember fiaihoz számos helyről gyűjtötte össze a valóság által „kitermelt” nyersanyagot. Apák és fiúk ellentétét 1869-ben közreadott művében a Tisza családról hallott történetek alapján írta meg. A kőkeményen konzervatív és tántoríthatatlanul udvar-hű családfő, az 1789 és 1856 között élt Tisza és szabadelvű fiai, Kálmán (a későbbi miniszterelnök, Tisza István édesapja), László (az 1850-es években az Erdélyi Gazdasági Egyesület elnöke) és Lajos (az 1879-es szegedi árvíz után a város újjáépítésének kormánybiztosa) közt tomboló ellentétnél alkalmasabb irodalmi alapanyagot nem is találhatott volna.

Akár a később márciusi ifjak néven ismertté vált baráti társaság tagjai, Jókai is jóval a forradalom fellobbanása előtt értesült azokról a nemzedéki ellentétekről, amelyek a Tisza-birtokot a reformkorban uralták. Emődy Dániel ugyanis, akit maga a „kőszívű” fogadott fel három évre – háromszáz aranyforint évi fizetéssel – fiai nevelőjéül, szolgálati ideje lejártával, nagy sebesen Pestre költözött, és a Petőfi és Jókai körül csoportosuló fiatalok rokonszenvét kiváltva tevékenykedett.

(Az 1819 és 1891 között élt Emődy Dániel tanár, író, lapszerkesztő emlékét a felújításra váró geszti kastélyban ott jártamkor még emléktábla őrizte. Reménykedjünk, hogy az épület helyreállítását levezénylő, új tulajdonos, a Magyarországi Református Egyház e márványlapot a helyén is hagyja!)

Az erős eszményítéssel hőskölteménnyé stilizált Jókai-regény, A kőszívű ember fiai (melynek 1965-ben forgatott filmváltozatát a TV2 november 1-jén 13.50- és 2.-án 13.30 órai kezdettel tűzi műsorára) csak azt mulasztotta el elbeszélni, hogy a szabadságharc milyen változásokat idézett elő még a kőkemény konzervatívok körében is. A „kőszívű” Tisza például (erről nem regél a história), a szabadságharc leverése után igazi emberbarátként segítette a látókörébe került üldözötteket. Fiait, Lászlót, aki fogságából szabadulván, Görgei hadügyminiszteri titkára lett, Kálmánt, aki a Batthyány kormány vallás- és közoktatásügyi minisztériumának a segédfogalmazója volt, majd a Honvédelmi Bizottmánnyal Debrecenbe költözött, de a biztonság kedvéért Lajost is nyugat-európai tanulmányútra küldte. Eszmetársaikat pedig – minden összeköttetését és lehetőségét bevetve – mentette.

Legkisebb fia, a költői lelkű, ám gyakran betegeskedő Domokos mellé nevelőül a forradalmi szerepvállalásai miatt bujdosni kényszerülő, állását és szolgálati lakását is elveszítő Arany Jánost engedte felfogadni.

Dipold Antalt az aradi hadbíróságon az 1849. november 9-én keltezett halálos ítélettől mentette meg. (Mert „felségárulás és fegyveres lázadásban való részvétel vádjával bűnösnek találtatott”, megfosztották katonai rangjától, elrendelték minden ingó és ingatlan vagyonának elkobzását, és golyó általi halálra ítélték.) Haynau, aki – amúgy – az ítéletet szabályszerűnek és méltányosnak találta – a „kőszívű” közbenjárására – kegyelmet gyakorolt, és a halálbüntetést tizennyolc évi, vasban letöltendő várfogságra változtatta.

Miként a többi elitélt, a 47 esztendős Dipold Antal is hét esztendő múltán, 1856-ban szabadult az aradi várbörtönből. Családja, rokonsága, vagyonkája nem lévén, nem volt hova mennie. A Tisza család azonban, Geszten szívesen fogadta.

Hogy maradék éveit – szám szerint tizenkettőt – miként élte meg, senki nem tudja. Talán a dicső csatákra emlékezett? Amikor 1849 márciusában Szolnoknál a szabadságharc – tán legfényesebb – győzelmének a részese volt? Vagy a tápióbicskei kudarcra, amikor dandárjával megfutamodott?

Esetleg a debreceni csatára, amikor – ’49. augusztus 2-án – ő vette át az 1. hadtest egyik gyalogos hadosztályának a vezetését?

A legutolsó ütközetre, melyet augusztus 10-én, Vingáná vívtak?

És vajon Pápa, a szülővárosa a geszti alkonyórákon eszébe jutott?

Amikor 1827-ben, szinte gyermekként útnak indult, már álltak azok az épületek, amelyekkel Pápa városa máig büszkélkedhet. A Fő téren a Nagytemplom, közel hozzá a Református Ótemplom, a fehérbe és aranyba öltöztetett Pálos, azaz Bencés Templom, a Kálvária… A Kluge család kékfestő műhelye… És működött a két iskola is, az, amelyiknek Deák Ferenc az 1812-13-as tanévben volt a diákja, meg a másik, ahol később – miközben ő idegenben hadapródkodott – Petőfi és Jókai okosodott… Hallott róluk egyáltalán?

Sírkövén ma is jól olvasható, nagy betűk hirdetik, hogy a nevét Geszten Dipoldból Tipoldra „magyarosító” honvédezredes Pápán született. A száz esztendővel ezelőtt meggyilkolt Tisza István, a „kőszívű ember” unokája állítólag erősen ügyelt rá, hogy a nagyapja által megmentett és befogadott dandárparancsnok ó-temetői emlékoszlopa méltóképpen hirdesse, kinek a végső nyugodalmát őrzi.

Ez esztendőben, megígérhetem, november elsején Dipold Antalért is lobognak majd a gyertyalángok a pápai temetőkben, a többi szabadságharcos nyughelyének közelében.

2018. október 27.

vissza >>