Elvtárs, kutass, megrendelőd a párt!

A kádári idők tudománypolitikáját a Magyar Tudomány Ünnepén sem lehet feledni

Kevesen tudják, novemberben négy héten át a Magyar Tudomány Ünnepét köszönti a hazai tudós társaság. A Határtalan tudomány jelszavával valóban határtalanul szervezett rendezvénysorozatnak – mint hirdetik – kitüntetett célja a tudomány kommunikációs tevékenységét megvizsgálni. E tiszteletre méltó programhoz felzárkózva, szeretett lapomban, a Magyar Nemzetben tíz esztendővel ezelőtt (2008. június 28-án, szombaton, a 33. oldalon) megjelent írásommal szeretném az ünnep valamennyi résztvevőjének a tudomására hozni – az idősebbeknek az emlékezetébe idézni –, hogy vagy hatvan éve honnan indult és merre tartott a hazai tudományos élet. Elvtárs, kutass, megrendelőd a párt! című írásomat, amely a kádári idők tudománypolitikáját igyekezett az akkor még Magyar Országos Levéltárnak nevezett intézményben, a mai Magyar Nemzeti Levéltárban folytatott kutatások alapján feltérképezni, szerzői elfogultság nélkül állíthatom, 2018 őszén sem hiábavaló időtöltés elolvasni.

1960-ban maga Kádár igazította el a tudósokat, hogy fontos mezőgazdasági kutatási feladatok megoldása érdekében milyen irányban próbálkozzanak

„Korunkat a társadalmi forradalmak mellett a tudományok rendkívül gyors fejlődése és társadalmi szerepük megnövekedése jellemzi. A tudományos eredmények fontos tényezőként jönnek számításba a politika formálásában. A tőkés társadalomban mélyítik a kibékíthetetlen ellentmondásokat, a szocialista társadalmi rendben – objektív korlátoktól mentesen – az egész társadalmat szolgálják” – az MSZMP politikai bizottságának állásfoglalása szerint.

A testület 1969 júniusában a tudománypolitika időszerű kérdéseiről is tanácskozott. Reformokat emlegettek és még az egérlyukban is önigazolásukat keresték. A Magyar Tudományos Akadémia környékén sok egérlyukat véltek fölfedezni. Régi rögeszméjüktől azonban, hogy tudniillik „a tudományos élet szocialista fejlődésének feltétele a párt vezető szerepének az érvényesülése, a kommunista eszmei-politikai irányítás”, ekkor sem feledkeztek meg. Az 1957 óta rövid pórázon tartott hazai tudományos életet nem is tudták másként elképzelni, csak a Húzd meg, ereszd meg! módszerét alkalmazó, közvetlen pártirányítással. Iskolázatlan és félművelt pártvezérek szabták meg hosszú évtizedeken át, hogy milyen kutatásokat folytassanak a tudósok, ki lehet akadémikus, és milyen alapszabályok szerint működjék a nagy múltú tudós társaság.

Egy esztendővel a forradalom után, 1957 októberében még azt is ők határozták meg – a szolgálatkész akadémiai elnök, Rusznyák István előterjesztése és jóváhagyása s a nagyokos Kállai Gyula gyakori közbekotyogása alapján –, hogy mivel foglalkozzon a Magyar Tudományos Akadémia közgyűlése – „nagygyűlése”, a politikai bizottság tagjai csak így emlegették, jegyzőkönyvük is így írt róla –, s kik legyenek az előadók.

„Az elnök tartson politikai referátumot, amelyben foglalkozik az ellenforradalom kérdéseivel és az ellene folytatott harccal. A referátumot különbizottság készítse elő”.

Párthatározat született arról is, hogy a közgyűlés „ismételten válassza meg elnöknek Rusznyák István elvtársat”. Új főtitkárnak – Kádár személyes utasítására – Erdei Ferencet javasolta a politikai bizottság. Az ötvenhatos Nagy Imre-kormány egyik államminiszterét, aki a szovjet intervenció után nyomban Kádár János mellé állt.

A főtitkári posztra eredetileg kiszemelt jogtudós, Szabó Imre kinevezését, hiába volt Rusznyák favoritja, a káderosztály is ellenezte. Az osztályvezető Földes László s. k. két pontban indokolta meg, hogy miért tartja alkalmatlannak Szabót akadémiai főtitkárnak. Ebben az esetben – olvashatni – „úgy az elnök, mint a főtitkár zsidó vallású lenne”, továbbá Szabó Imre „elitélendő magatartást tanúsított az év (1957) elején, kitért az igazságügyi miniszteri első helyettesi beosztás” elől.

Ilyen „meggyőző” érvek hallatán, persze, hogy Erdei Ferencet pártfogolták a politikai bizottság tagjai is. Szabónak csak 1960-ra felejtették el a „vallását”, meg azt, hogy jogászember létére, jogtiprónak is nevezhető, kritikus időkben nem óhajtott helyettes igazságügyi miniszter lenni, s ezt volt bátorsága bevallani. Az Akadémiának 1960 és ’70 között lett a főtitkárhelyettese Szabó Imre, 1970 és ’76 között az alelnöke. Ezekben az években még véletlenül sem felejtették ki az életrajzából, hogy ő volt az első külföldi, akit a szovjet tudományos akadémia a „rendes” tagjai közé fogadott.

Erdei Ferencnek, aki 1957 és 1964 között volt az intézmény főtitkára – politikai komisszárja –, jókor jött a kinevezés. Azon az akadémiai közgyűlésen, amelynek a programját a politikai bizottság tervezte-szervezte meg, elvtársai s nem tudóstársai álltak kijelölt előadóként mellette. Megtarthatta akadémiai székfoglalóját is a mezőgazdaság belterjes irányú fejlesztésének kérdéseiről. Ki tudja, hogy közben eszébe jutottak-e rabságban tartott, bitófára szánt, ötvenhatos minisztertársai?

Azt viszont tudni lehet, hogy az 1956 októbere után először engedélyezett, nevezetes akadémiai összejövetelen nem ő volt az egyetlen, aki az előadói pulpituson tanúsította árulását. Jánossy Lajos, aki nem tudományos eredményeinek, hanem nevelőapja, az 1957.-ben Romániában fogva tartott Lukács György kapcsolatainak köszönhette akadémiai tagságát, a fizikai kutatások eredményeiről szólhatott. Az antiszemita pártkorifeusok által félreállított Szabó Imre pedig a polgártörvénykönyv-tervezet jogelméleti kérdéseiről…

Hogy a zoológus, ökológus Balogh János miként került bele ebbe a tiszteletre méltónak nem nevezhető társaságba, meg nem mondható. Az Akadémiának csak 1965-ben lett a később rádiós ismeretterjesztő előadásairól híres Balogh János a levelező, 1973-ban a rendes tagja. A politikai bizottság tagjai mégis jónak látták fölvenni a forradalmi munkás-paraszt kormány mellett kiálló, megbízható tudósok listájára. Az 1957. október 29-i tanácskozás jegyzőkönyve szerint zoológiai tárgyú előadást kellett tartania a kádári konszolidáció mellett hitet tevő akadémiai rendezvényen.

Ez idő tájt alakították meg egyébként, természetesen felsőbb pártutasításra, „a politikai erősítés érdekében” a kommunista akadémikusok pártcsoportját. Azelőtt, 1957-ig ugyanis csak a hivatali dolgozóknak volt pártszervezetük a Magyar Tudományos Akadémián. A tudósok pártcsoportvezetője – szintén politikai bizottsági határozat alapján – Fogarasi Béla és Hevesi Gyula lett. Mind a kettő megbízható elvtárs, a „filozófus” Fogarasi Lukács György dühödt ellenfele, 1949-ben jelentős szerepet játszott Gerő Ernő oldalán a Magyar Tudományos Akadémia szovjet típusú átszervezésében. A vegyész-közgazdász Hevesi, mint akadémiai titkár 1956-tól tanúsította hovatartozását. Kádárék nyugodtan alhattak, az Akadémia 1957 utolsó negyedévétől a pincétől a padlásig az ellenőrzésük alatt állt.

„Az ellenforradalmi magatartást tanúsító” kutatók akadémiai tagságát felfüggesztették, a disszidenseket kizárták a tudós társaságból A még 1949-ben tanácskozó tagokká lefokozott akadémikusok rehabilitációjára gondolni sem lehetett, párthatározat mondta ki róluk, hogy „túlnyomó részük tudományos szempontból sem alkalmas arra, hogy akadémikus legyen, megválasztásuk politikai szempontból sem kívánatos”… Új tagok választására – Kádárék rendelkezése értelmében – csak 1958-ban kapott engedélyt a testület. Jelölésüket az Akadémia elnökségének és kommunista aktívájának kellett előkészítenie. Az új tagoktól – odafönt – nem is tudományos teljesítményt vártak, hanem az intézmény politikai megerősítését. Olyan emberekkel kellett felduzzasztani az Akadémiát, akik semmi kivetnivalót nem találtak benne, hogy „a párt illetékes szervei jelölik ki a tudósok számára a legfontosabb kutatási célokat”.

Az MSZMP agitációs és propagandabizottsága 1966 márciusában tekintélyes anyagot állított össze a pártvezetés által legfontosabbnak tartott kutatási területekről. A „javaslattevő” Cseterki Lajos volt, „megbízatásaikat” a társadalomtudományi kutatóintézetekhez postázták. Öt esztendővel később, 1971-ben már nem fogalmaztak ilyen tapintatos kettősséggel, akkor már szó sem volt javaslatokról és megbízatásokról, „közvetlen megrendeléseket” adtak az Akadémia társadalomtudományi intézeteinek.

Talán a két-háromévenként pártutasításra megfogalmazott „kutatási ötéves tervek” akadémiai fogadtatása bírta rá az elvtársakat, hogy hangot és stílust váltsanak. 1960-ban például – „Szigorúan bizalmas!” felirattal ellátott politikai bizottsági jegyzőkönyv tanúskodik róla – hiába rendelték el fontos mezőgazdasági kutatási feladatként „a már meglevő és a gyakorlatban bevált berendezések – ekék – színvonalon tartását, továbbfejlesztését”, a „trágyateregetés gépesítését”, az „alomszalma-szükséglet biztosítását”, e „körültekintően” kiválasztott témákban mégsem észleltek jelentős tudományos áttörést. Pedig 1960 januárjában maga Kádár János igazította el a tudósokat, hogy milyen irányban próbálkozzanak: „Míg a magyar tudósok rohannak a nyugati tudományos eredmények felé, a nyugati tudósok a szovjet tudomány felé rohannak. Egy sor tudományágban a legújabb eredmények a Szovjetunióban vannak és nem nyugaton. Óriási szovjet tudományos dokumentáció érkezik hozzánk, és az nincs felhasználva. Miért kell nekünk hatalmas összegekért valamit kikutatni, feltalálni, amikor azt már a Szovjetunióban tavaly alkalmazták? Mi jelezzük az egész tudományos világnak, hogy az új típusú szocialista együttműködésen belül ilyen lehetőségek vannak, s azokat nekünk kötelességünk kihasználni a Magyar Népköztársaság és az egész tábor javára”.

Tíz esztendő sem kellett hozzá, és intézményi reformnak, alapszabály-módosításnak becézett utasításaik révén az Akadémia minden dolgát az ellenőrzésük alá vonták az állampárt főemberei. S miközben „a tudományos közélet demokratizálásának a fokozásáról” szónokoltak, miként a közigazgatásban, a gazdaságban, az egyházak életében is, a személyi döntéseket – a tudós társaság elnökének a megválasztásától a tudományok doktora cím adományozásáig – kivétel nélkül az MSZMP hűséges katonái hozták meg a Magyar Tudományos Akadémián.

Az elnököt, igaz, elvben az akadémiai közgyűlés választotta, de az Elnöki Tanács „megerősítése” nélkül nem gyakorolhatta senki sem amúgy is igen korlátozott vezetői jogait. A főtitkárt, akinek az akadémiai intézmények munkájának az irányítása és politikai felügyelete volt a feladata, államtitkári rangban az Elnöki Tanács nevezte ki. Politikai tevékenységéről a főtitkár a kormánynak számolt be. A főtitkárhelyetteseket pedig, miniszterhelyettesi rangban, közvetlenül a kormány nevezte ki, figyelmen kívül hagyva az Akadémia – papírforma szerint – legfőbb testületi szervének, a közgyűlésnek a véleményét.

A tudományos minősítési rendszert a 60-as években a „társadalmi és gazdasági célkitűzések szolgálatába” állították. A minősítési munkában elsősorban azt vizsgálták, hogy „a pályázó választott témáját a marxizmus módszerével vizsgálta-e”. Antimarxista értekezések alapján tudományos fokozatot odaítélni nem lehet – adta parancsba 1969. október 24-én az MSZMP agitációs és propagandabizottsága. Fontos szempontja volt a tudományos minősítésnek az is, hogy a tudományok doktora cím várományosa „a tudományos közéletben milyen szerepet töltött be”. Hogy a tudományos fokozatok valóságos értékeket mérjenek, „fel kell oldani a disszertáció-centrikusságot” – így rendelkeztek az MSZMP vezető testületei.

„Nagy jelentőségű technológiák, növény- és állatfajták is lehetnek a tudományos minősítés alapjai”. (Képzeljünk el egy „nagy jelentőségű állatfajtát”, amint tudományos értekezésként a maga testi valójában terjesztik a tudományos minősítő bizottság elé…) A tudományos fokozatokra pályázók a szocialista társadalom felépítésével egyetértő szakemberek legyenek – az MSZMP így foglalta össze a tudományos minősítés továbbfejlesztésének alapelveit.

Két évtized múltán, 1989. március 31-én arról tanácskoztak a központi bizottság tagjai, hogy mivel a fiatal kutatók köreiben erősen meggyengültek az MSZMP politikai pozíciói, ideje volna kidolgozni a tudományos értelmiség számára vonzó, a kor követelményeinek megfelelő tudománypolitikai koncepciót. Aztán minden maradt úgy, ahogyan Kádár János, Kállai Gyula, Orbán László, Óvári Miklós korábban elrendezte.

Ha az 1966-ban, 1968-ban, 1971-ben agitprop-megrendelésként kiírt tudományos kutatási feladatokat kicsit is komolyan veszi a korabeli tudós társadalom, ha legalább esélye lett volna az objektivitásra, a szó szerinti pártatlanságra, és, ha – kutatótársként, pártfelügyelőként – nem ültettek volna a nyakukra olyan pártaktívaklubokat, mint amilyen az országos nőtanács, a SZOT és a KISZ volt, talán az igazat is megtudhatták volna a munkásosztály tudatállapotáról, a szocialista munkaerkölcsről, a falvak társadalmi szerkezetének az átalakulásáról, az értelmiség, a család helyzetéről... Ám ezekben az években már senki nem tudta s merte nyilvánosságra hozni az igazságot, a megkülönböztetett pártfelügyelet alatt tartott akadémiai tudós társaság sem.

Az MSZMP központi vezető testületei 1979-ben, sőt, voltaképpen 1988-ban is azt tartották, – a Magyar Országos Levéltárban tárolt jegyzőkönyvekben fehéren, feketén olvasható – hogy a „párt eszmei-politikai irányítása a tudomány sokoldalú társadalmi hatásának az alapja”. A kutatás irányításának „ki kell terjednie, méghozzá egyenlő súllyal, az orientálásra, a kiválasztásra, a támogatásra, az ellenőrzésre és az értékelésre is”. Rendületlenül hittek benne, hogy „a kutatáspolitika a párt általános politikájának része”. Még a rendszerváltás előtt pár hónappal is arról tanakodtak odafönt, a központi bizottság mellé rendelt tudománypolitikai munkaközösségben, hogy mit jelenthet minálunk a tudomány autonómiája, milyen legyen „az irányítás és az autonóm szervezetek kapcsolatának tartalma”. Tartottak tőle, hogy „a tudományos kutatók körében is komoly politikai harcra kell felkészülniük”, pártjuk számára azonban „a politikai kezdeményezést” az értelmiség megnyerésénél is fontosabb feladatnak tartották. A tudományos kutatás szabadságát a politika a jövőben nem korlátozhatja – mondogatták egymás között 1989 márciusában, majd csüggedten – vagy inkább közönyösen? – hozzátették – kézaláírásos jegyzőkönyv hitelesíti ezt is), „korlátozódik” az amúgy is az ország szűkös anyagi lehetőségei miatt. A politikának éppen ezt a káros leszakadást kell „ellentételeznie”, hajtogatták az MSZMP főemberei, aztán az égvilágon semmit nem tettek ennek érdekében.

Örököseik még annál is kevesebbet.

2018. november 17.

vissza >>