Felnőni nehéz!

Volt idő, amikor az embereket a szerint osztályoztam, hogy szeretik-e Micimackót, vagy sem. Aki Milne bácsi Karinthy Frigyes által magyarított Csekélyértelmű Medvéjét szereti, rossz ember nem lehet – ezt vallottam. Amikor aztán a felnőtt kor küszöbén e szelekciós elvemet feledni próbáltam, szépen fel is sültem. Amint az az HBO műsorán november 24-én, szombaton este nyolctól megtekinthető, Viszlát, Christopher Robin! című angol életrajzi filmből is kiviláglik, kilencvenegynéhány évvel ezelőtt a Micimackó-mesék forrásánál is hasonló életelveket és élményeket csipegethettek fel az emberek. Gyerekek, felnőttek egyaránt. Akik az eredeti szövegben Winnie-the-Pooh-nak nevezett játékállatot az első kiadás után megkedvelték, szinte minden élethelyzetben boldogultak. Azoknak azonban, akik csak a mackós történetek nyomában felszikrázó sikerre meg a siker pekuniáris hozadékára ügyeltek, magányosan, vigasztalanul kellett élniük. Még a meseírónak és a mesecsiholó fiúcskának is. Háborúban és békében – egyaránt.

A brit rendezőt, Simon Curtist két téma izgatja igazán: apák és fiúk kapcsolata, meg, hogy mit művelhet a siker családi körben, védtelen kisemberek lelkében. 2017-es, Viszlát, Christopher Robin című filmjében – Alan Alexander Milne önéletrajzi írását felhasználva – Curtis e szívének kedves két tárgyat össze is kalapálhatta, a Micimackó-történetek szerzője ugyanis mind az apaságot, mind a világsikert felkészületlenül fogadta

Az Ernest Shepard illusztrációival 1926-ban megjelenő Winnie-the-Pooh egy-kettőre világhírű lett. A sikert a két esztendő múlva megjelenő folytatás (The House at Pooh Corner – Micimackó kuckója) az egekig srófolta. Egyre többen találgatták, vajon mivel magyarázható, hogy felnőtt és gyermek egyaránt szívesen olvassa e mulatságosan bölcs meséket? Mások meg a hatalmas siker üzleti oldalát vizsgálgatták, azaz, hogy miként lehet A. A. Milne szeretetreméltó szövege révén a lehető leghatalmasabb bevételre szert tenni.

Szerencsére az eredeti művek megkapó létfilozófiáját, megnyugvást és reményt sugárzó mesevilágát senki és semmi nem tudta jóvátehetetlenül tönkretenni. Még Disney sem az ő zenés-táncos animációs filmjével!

Sőt! Viszontagságos években egyre többen vigasztalódtak az eredeti történetekkel. (Nekünk, magyaroknak nem is egy kedves történetünk van arról, hogy miként. Karinthy Frigyes fordításának köszönhetően állástalan értelmiségiek „himnusza” lett például Micimackónak az az éneke, amely szerint „legjobb kis felhőnek lenni az égen”…)

Hogy a 2017-es, kivált a 2018-as esztendő viszontagságosnak nevezhető-e, ma még talán meg sem jósolható. Ám az aligha lehet a véletlen műve, hogy ezekben az években két figyelemreméltó produkció is Micimackó segítségével próbálta nézőit a kor sorsdöntő fordulataira felkészíteni. A szétzilált családi élettel együtt járó veszedelmekre, a felnőtté válás keserveire… A jellemfejlődés kilátástalanságára mindenek előtt.

A két filmet, a 2017-es Viszlát, Christopher Robint és a 2018-as Barátom, Róbert Gidát kis hazánk nagymellényű ítészei gyakran össze is keverik. Pedig e két produkcióban még a plüssmackók sem hasonlítanak egymásra, a hús-vér színészek által megjelenített főszereplőkről nem is beszélve. A 2017-es filmben, amelyet november 24-én, szombaton este nyolctól, 25-én, vasárnap délelőtt tíztől lehet megtekinteni az HBO műsorán, Christopher Robint, A. A. Milne kis- és nagyfiát, aki mindenképpen Christopher Robin szeretne maradni, Will Tilston és Alex Lawther alakítja. Az élőszereplős rajzfilm Róbert Gidáját, aki – hogy jobbik énjét megtalálja – kudarcos felnőttként tér vissza a gyermekkori mesék „birodalmába”, Ewan McGregor.

A locsei.net olvasóinak a kettő közül „csak” Simon Curtis rendezését ajánlom a figyelmébe. S nem csupán azért, mert a Viszlát, Christopher Robin 107 perce pár nap múlva az HBO jóvoltából hamarosan megismerhető.

Sőt azért sem, mert ez a kijózanítóan megható filmtörténet sokkal közelebb áll a Milne család valóban megélt valósághoz, mint a Barátom, Róbert Gida sztorija. (A meseíró gyermekének az élete felnőtt éveiben sem „siklott félre”, róbertgidaságát megtagadva, a pénzt, amely apja könyveinek a bevételéből származott, soha el nem fogadva, tisztes közemberként, jó házasságban, könyvkereskedőként élte életét.)

Azért ajánlom olvasóim figyelmébe a Viszlát, Christopher Robin című angol filmet, mert az, a Milne család történeteivel példázódva, mindenki számára elfogadható módon mutatja meg, milyen nagyon fontos utódaink számára a családi békét biztosítani, a szülői szeretetet minden élethelyzetben kinyilvánítani…

S a gyermeket meghallgatni, véle közös játékokat játszani, közös programokat kiagyalni…

Ha „odakint” a gyűlölet, a viszály uralkodik, mindennél – talán még bőséges élelmezésüknél is – fontosabb.

Az Alan Alexander Milne-t arcvonásaival is megidéző Domhnall Gleeson olyan apa-figurát állít a Viszlát, Christopher Robin nézői elé, aki a saját egzisztenciális gondjainak, világháborús sérüléseinek a takarásában nem is igen látja meg gyermekét. Ha mégis, tárgyként kezeli a kisfiút, akitől üresfejű édesanyja (filmbéli megszemélyesítője a felettébb mutatós Margot Robbie) világra jötte óta idegenkedik.

Aztán pár napra magára marad a családfőnek is csapnivaló nagy Milne, meg a szeretetet csak a nagyszerű Kelly Macdonald által megszemélyesített dadája árnyékában megízlelő kis Milne. Együtt járják a Százholdas Pagonyt, együtt hallgatják a méhek zümmögését…

Az egymásrautaltság utolsó perceiben azt kéri a gyermek alkotói válságban levő apjától, szórakoztató színművek szerzőjétől, írjon neki egy könyvet az együtt töltött napok eseményei alapján.

Az apa teljesíti végre közelebbről is megismert gyermeke kérését. Aztán a fiú által megrendelt mű világsikere megint eltereli szülöttéről a szülő figyelmét…

A film egyik emelkedett pillanatában bocsánatot kér gyermekétől az elpuskázott gyermekévekért az öregségére ezt, azt megértő édesapa. A tizennyolc éves fiú szerint csak „felnőni volt nehéz”.

No igen, az elherdált gyermekévek után…

2018. november 20.

vissza >>