A régi és az új Európát is megidézi Britten Háborús rekviemje

Legújabb-kori szokásaink szerint elmaszatoltuk a száz éve véget ért világháborúra való visszaemlékezést (is). Bezzeg nyugat-európai barátaink, rokonaink a berlini dómban, Benjamin Britten megrendítő rekviemjével emlékeztek minden békétlenségre, s tiltakoztak minden pusztítás ellen. Az angol zeneszerző műfajbéli rokonaihoz nem igazán hasonlítható gyászmiséjét egy legfeljebb Elisabeth Schwarzkopfhoz mérhető lengyel szopránénekes, Aga Mikolaj, egy ifjú, brit tenor, Benjamin Hulett és egy német bariton, Benjamin Appl szólaltatta meg két német zenekar és kórus (a nyugat-pomerániai Philharmonisches Orchester és a stettini Orchester der Opera na Zamka, valamint a litvániai Opernchor des Staatlichen Musiktheaters és az ugyancsak stettini Knabenchor „Slowiki”) közreműködésével. És a félig magyar Florian Csizmadia vezényletével! (A november 15.-i előadás másodkarmestere a lengyel Jerzy Wolosiuk volt.) Ahogyan azt ötvenegynéhány évvel ezelőtt Coventryben, a szinte földig rombolt, gótikus katedrális maradványai mellett felépített, új templom felszentelése alkalmával a zeneszerző is elképzelte: Európa jó szándékú s tehetséges emberei kart karba öltve, együtt zenélve, énekelve gyászoltak és reménykedtek.

A nyugat-pomeráni Philharmonisches Orchester vezető karmestere, Florian Csizmadia német édesanya és magyar édesapa gyermeke – szülei gyermekfejjel ismerték meg a második világháború borzalmait majd a szigorú béke fájdalmait. Britten gyászmiséje őket is siratja…

Mi tagadás, engem már a berlini zenei rendezvény híre is magával ragadott. A grandiózus előadás helyszíne, a Spree folyó szigetén – a Múzeum-szigeten (!) – magasló katedrális, Németország legfontosabb nemzeti és politikai megemlékezéseinek színtere Benjamin Britten Háborús rekviemjének (War Requiem) 1961-es bemutatóját juttatta eszembe. A nagy történetet, amelyről az idő tájt Közép- és Kelet-Európa több pontján mit sem tudhattak az emberek. Mindenek előtt az foglalkoztatott, hogy a régi és az új békés egymás mellett élését hirdető művel, amelyben a gyászmise liturgikus szövegét egy az első világháborúban elesett angol költő, Wilfred Owen kilenc versével toldotta meg a zeneszerző, Britten senkinek nem óhajtott vigaszt nyújtani. Ő „csak” háborúellenes, békepárti meggyőződését akarta mindenkivel megosztani. Ehhez az 1940. november 14-én, a Holdfényszonáta (!) haditerv szerint tizenegy órán keresztül bombázott városnál hatásosabb helyszínt talán nem is találhatott volna.

Olykor, persze, Britten gyászmiséjével kapcsolatban azt a mi térfelünkön is hallani lehetett – legutóbb 2013-ban, a War Requiem budapesti bemutatója alkalmával találkoztam e felvetéssel – igazi megbékélésről, a pacifizmus kontinentális győzelméről akkor lehetne beszélni, ha ott hangzana fel a Háborús rekviem, ahol ama rettenetes légitámadás terve – válaszul a Münchent négy nappal korábban tűz alá vevő Royal Air Forc akciójára – született.

Hittem is, nem is, hogy e – lássuk be, a történelmi igazságszolgáltatás kánonja szerint csakugyan elvárható – zenei eseményt egyre zajosabban gyűlölködő világunkban valaki képes lesz tető alá hozni. És lám, 57 évvel a Coventry-beli bemutató után a War Requiem Berlinbe is megérkezett. Előadói arra a háborúra emlékeztek általa, amelyik száz esztendővel ezelőtt „Európa fiainak felét” áldozta fel.

Mindeközben – meglátásom szerint – karmesterükkel egyetemben attól is óvtak ihletett előadásuk által a berlini dómban fellépő ifjú s középkorú énekesek, muzsikusok, hogy a száz- vagy hetvenvalahány esztendővel ezelőtti eszelőkhöz hasonló ellentéteknek az elkövetkező időben bárki is a segítője, elszánt vagy akaratlan közreműködője legyen.

2018. november 24.

vissza >>