A fiú, akiből a magyar függetlenség jelképe lett

Hónapok óta Mátyás király a sztár minálunk. Hétesztendős unokámmal, ha csak lehet, róla olvasunk, beszélünk, tanakodunk. Miután a közismert Hunyadi Mátyás történeteket szinte mind sorra vettük, újabb forrásmunkák után kellett néznem. Így találtam rá a saját írásomra, amely Corvin Mátyás királlyá kiáltásának ötszázötvenedik évfordulóján, 2008. januárjában, a Magyar Nemzetben jelent meg. Újraolvasva rá kellett döbbennem, ha a gyermek mulattatására nem is, a felnőtt gondolkodás hétköznapi stimulálására talán alkalmas lesz a kerek évfordulóra szánt összeállítás. (A véletlen egyébként is a segítségemre sietett, „angyalszárnyakon” repült hozzánk a gyermeknek való, nyomtatott és mozgóképes „szakirodalom”)

Az építtető Mátyás királynak az az arány és az az összhang volt az eszménye, amelyben „a kő szellemmé finomult”

A Rákos mezei országgyűlésre érkező köznemesek – a főurak és a főpapok beleegyezésével – 1458. január 24-én, ötszázötven évvel ezelőtt a Duna jegén királlyá kiáltották Hunyadi János árváját, a még félig gyermek Mátyást, akiről már korábban is sejtették a Hunyadi-házban megforduló egyházi és világi nagyságok, hogy jelentős szerepre hivatott. Harminckét esztendei regnálását sokan dicsérték, még többen bírálták, éltében, holtában egyaránt. A nyomorúság időszakaiban azonban mindenki reá tekintett, Zrínyi Miklóstól Berzsenyi Dánielig, és még tovább. A humanista fejedelemre, a gondolkodó hadvezérre, kinek a neve a nemzeti önállóság és az igazságosság szimbóluma lett.

Születésének ötszázadik évfordulójára – mintha megérezték volna, hogy a jubileumi esztendőt, 1943-at nem sokan érik meg – évekkel korábban készültek a hazai szellemi műhelyek. A Lukinich Imre szerkesztésében, a Franklin-társulatnál megjelent, kétkötetes emlékkönyvbe úgyszólván mindent belevettek, amit Mátyás királyról és koráról tudományos komolysággal állítani lehetett. Az első kötet előszavát gróf Teleki Pál írta, a miniszterelnök. A második kötetét Hóman Bálint, a történetíró-kultuszminiszter. Teleki a felelősség súlyát érző királyt méltatta, aki a forrásban lévő Európa politikai játékaiban, a megbízhatatlan emberek kezelésében mesterien jártas volt; majd pedig „a sorsában magyar: elhagyatott” államférfit siratta. Hóman Bálint az újkori nemzeti öntudat első tudatos hordozóját ünnepelte, Mátyás király történelmi jelentőségét Szent Istvánéhoz mérte. Történelmünknek voltak Hunyadi Mátyásnál politikai sikerek tekintetében szerencsésebb szereplői – írta. – De Szent István kivételével egy sincs köztük, aki két korszak határmezsgyéjén oly fontos szerepet töltött volna be, mint ő.

A kommunista diktatúra idején oly igen szakszerűen besározott Hóman a Mátyás személye és regnálása köré tornyosuló több évszázados vádakat is sorra vette. Hogy apai örökségének elherdálása, a török kérdés elhanyagolása miatt kárhoztatták, hogy szemére vetették: nem alkotott maradandót, a halála után bekövetkező összeomlás útját egyengette…, Majd higgadtan, tárgyilagosan és tömören egytől egyig megcáfolta őket. Az az eljárás merőben történelmietlen, amely más korok és más világszemléletek nézőpontjából ítélkezik – olvasni a pompás kiadvány második kötetének élén. – Egy jelentős történelmi személyiséget a maga korában, a saját környezetében kell mérlegelni. Ezzel a módszerrel vizsgálva Mátyás korszerűsége és sokoldalúsága nyilvánvaló… „A magyar függetlenség jelképe ő”.

Az országát elégséges külpolitikai biztosíték nélkül soha nem veszélyeztető uralkodó a honját e hazában nem lelő magyarság eszményképe lett

Az 1940-es emlékkönyvet – tudatosan vagy tanítványi fél-öntudattal – későbbi nyomorúságos időszakok Mátyásra emlékező emberei is szívesen használták. Tehették, a XV. századi Magyarországgal és Európával foglalkozó kutatóknak a XX. század utolsó harmadában legfeljebb árnyalni, s nem átrajzolni kellett azt a képet, amelyet elődeik e korról közreadtak. Hunyadi Mátyás halálának ötszázadik évfordulóján, 1990-ben egyébként is mással volt elfoglalva a hazai értelmiség, nem a nagy király értékelésével és népszerűsítésével. Ma már, persze, tudjuk, hogy milyen mulasztás volt egy olyan korban, amelynek a polgára legalább akkora változásokat élt át, mint a középkort háta mögött hagyó s az újkor felé igyekvő homo novus, a „hazájának oly ragyogó fényt szerző” Mátyásról az ismeretterjesztés szintjén megfeledkezni. Kimagasló egyéniségeknek híján levő társadalmunk a rendkívüli terveket szövő, de magára hagyott, a politikai szükségszerűséggel mindig számoló, országát elégséges külpolitikai biztosíték nélkül soha nem veszélyeztető uralkodóban eszményképet találhatott volna a honját e hazában nem lelő magyarság. A maguk szerény, még az 1940-es évek világháborúba ájult magyarságánál is jóval szerényebb lehetőségei között, történészeink és könyvkiadóink, persze, tették a dolgukat 1990-ben is.

Így, utólag kézbe véve a tizennyolc évvel ezelőtti kiadványokat, meghökkentő s tanulságos is szembesülni vele, hogy melyik Mátyást ajánlották az olvasó figyelmébe ezek a régi-új tanulmánykötetek. Azt, akinek a „szorgalmassága végtelen”, „bátorsága győzhetetlen”, „vigyázása megcsalhatatlan”. Akinél „a szerencse pórázon járt, és azt cselekedte véle, amit akart”.  Zrínyi Miklós, az ifjabb írta e sorokat Mátyás királyról, az a tragikusan nagyszerű történelmi személyiség, aki alkalmanként kritikával is illette a dinasztikus származás és rokonság nélküli nemesemberből lett uralkodót. „Megválasztása áldás volt a nemzetre – írta Zrínyi, Antonio Bonfini latin nyelvű magyar történetét olvasván. – Az isteni gondviselés nyilvánult meg benne… Megmutatkozott ez nyomban trónra lépése után. Amilyen serény vitézséggel forgatta fegyverét, ugyanolyan eszélyességgel használta a tárgyalás, a kegyelem, a megnyerés eszközeit… Erős nemzet hős katonakirálya volt.”

A másik forrás, amelyhez a 90-es évek kutatói szívesen fordultak, ha Hunyadi Mátyást tüzetesebben akarták szemügyre venni, a Zrínyi Miklósnál kevésbé ismert Fessler Ignác írása. A kapucinus szerzetesből oroszországi evangélikus püspökké átigazodó Fessler, aki sziléziai magányában tömérdek régi iratot tanulmányozhatott Mátyás ottani dolgairól, „rejtélyes és kiismerhetetlen embernek” tartotta a magyar uralkodót. Csak amikor kényszerhelyzetbe került, akkor hajolt meg „a körülmények hatalma és saját dicsvágyának ösztönzése előtt”. „Olyan uralkodó volt, aki teljesen a saját erejéből tervez, cselekszik és kormányoz”- írta Mátyás kétlelkű rajongója.

A legújabb-kori Mátyás-kép megkomponálásához azonban nem Fessler dolgozata, hanem Teleki Józsefnek az Akadémia legelső elnökének az elképesztően nagy kutatómunka alapján összeállított, többkötetes Mátyás könyve szolgált alapul. Teleki József nagy érdeme, hogy Mátyás király külpolitikájának fő mozgatórugóit mutatta meg, mai felfogásunk számára is hitelt érdemlően. Élethosszig tartó sebet ütött az ifjú király lelkében, állítja Teleki, hogy évekig nem tudták megkoronázni, mert III. Frigyes császár magánál tartotta a szent koronát. Márpedig „a nemzet gondolkodása a királyi hatalom érvényességét kizárólag erre építi”. Az 1458. január 24-én királlyá kiáltott Hunyadi Mátyás két héttel e nagy esemény után tért haza Magyarországra, és február 14-én foglalta el a trónt. A koronázási szertartást azonban csak hat év múltán, 1464 tavaszán rendezhették meg, Székesfehérváron. Akkor is egy olyan szerződés árán, amely szabadon hagyta a magyar királyi trónhoz vezető utat Frigyes és utódai számára. Ezzel a „paktummal” senki nem volt elégedett. Mondják, Mátyás soha nem beszélt arról a cikkelyéről, amely arról rendelkezett, hogy ha utód nélkül hal meg, a magyar korona visszakerül a Habsburg uralkodói családhoz. A magukat kárvallottnak tartó idegenek pedig, elsőként a Habsburgok, de a lengyel Jagellók is, szinte azonnal ellenségesen léptek fel az ifjú magyar királlyal szemben. A velük való viszály, amelybe olykor bizony a Vatikán is belekavart, Mátyásnak a törökkel szembeni politikáját is megszabta. A reálpolitikus magyar uralkodó ugyanis tudatában volt annak, hogy Magyarország ereje önmagában nem elegendő ahhoz, hogy döntő csapást mérjen a szultánra, ehhez „az egész kereszténységnek szükséges felkelni”. A külföldi „segedelem” azonban sorozatosan elmaradt, a szentszék érdemi válasz nélkül hagyta Mátyás azon leveleit is, amelyekben a kedvező lehetőségekről – például a nagyhatalmú Mohamed halála után örökösei közt kirobbant ellentétről – tudósította a pápát. A humanista fejedelem, aki a tett és a tudás minden erejét egyesíteni kívánta uralkodói gyakorlatában, a gondolkodó katona, aki filozófiai disputát hallgatott, könyvet olvasott a fegyvercsörgés szüneteiben, szeretett népe kárára, a győzelem esélye nélkül nem kockáztatott. Mindig is voltak Hunyadi Mátyásnak olyan méltatói, akik fő helyre tették a róla szóló értekezésekben, hogy mit tartott a háborúról az a férfiú, aki mindössze negyvenhét évre kiszabott életének nagyobb részét harcmezőkön, katonai táborokban töltötte: „Mi egyáltalán nem kívánjuk a háborút. Mégsem tudjuk visszautasítani. Ezt népünk becsülete, azt jogaink sérelme, amazt pedig rosszakaróink szándéka akarja” – mondta. A rosszakarat egyébként – ezt sem árt megjegyeznie hipermodern korunk emberének – a humanisták felfogása szerint egyenlő volt az embertelenséggel.

Annak, aki az igazságos Mátyást, a múzsák barátját, a fennkölt humanista szellemet szeretné megismerni királlyá választásának ötszázötvenedik évfordulóján, az anekdotákat, mondákat kedvelő, könyvbarát korokig kell visszamennie. Az 1990-es évek kutatóit – mai szóhasználattal élve – inkább a „kül- és belpolitikus” Hunyadi Mátyás foglalkoztatta, az újkori államigazgatási szervezetek kezdeményezője. Pedig volna mit tanulnunk a „kultúrpolitikustól” is. Az építtetőtől, akinek az eszménye az az arány és az az összhang volt, amelyben „a kő szellemé finomult”. Aki a Dunán átvezető márványhídról töprengett, aki a kertet, a zöld természetet olyan életszükségletnek tekintette, amely erőt ad az embernek. Aki csak szellemes társaságban érezte igazán jól magát, és akinek az olvasmányai irányító erővel avatkoztak bele az elhatározásaiba. Aki kitűnően ismerte a klasszikusokat, de Szent Jeromos és Szent Ágoston műveit is szívesen lapozgatta. A Szent Ágoston-i Tévedéseket különösen. És ma sem felejtkezhetünk meg arról a Mátyás királyról, aki a világ legnagyobb egyetemét szerette volna Budán megalapítani – negyvenezer tanuló kapjon elhelyezést benne, így tervezgetett. A könyvtáralapítóról, könyvgyűjtőről, a királyi székhelyén, az első magyarországi nyomdában egyházi szertartáskönyveket és törvénykönyvet megrendelő uralkodóról, úgy tűnik, a Reneszánsz évként meghirdetett 2008-as esztendőben fogunk még hallani. A nemzetközi tudományos érdeklődés is arra sarkallja hazánkat, hogy a Mátyás királyunk nevét világszerte ismertté tevő Corvin-kódexekkel határainkon belül a lehető legkörültekintőbben foglalkozzanak. A Hunyadi Mátyás személyiségével kapcsolatos, legjellemzőbb anekdotákat azonban, amelyek nem csak a szaktudósok körében, de a közemberek széles tömegeiben is felejthetetlenné tehetnék Mátyás király alakját, a médiának kellene feleleveníteni. Ezeknek az életteli történeteknek az ismerete nélkül ugyanis aligha alkothat fogalmat róla az ötszázötven évvel ezelőtt királlyá választott uralkodó mai népe, hogy valójában ki volt Mátyás király. A név szerint is ismert, itáliai és magyar szerzők által jegyzett és a névtelenség homályában megmaradt mesemondók tengernyi történettel szolgáltak Hunyadi Mátyással kapcsolatban. Közülük csupán azt a kettőt szeretném felidézni a nevezetes évforduló alkalmából, amelyik a magyar uralkodó európai ismertségét, elismertségét és jelentőségét tanúsítja, valamint azt a tekintélyt, amelyet a Mátyás király által irányított Magyarország az egész művelt világ előtt a XV. században kiérdemelt.

Az egyik anekdota szerzője Leonardo da Vinci, akivel a milánói herceg – talán – egyházi témájú képet is festetett Mátyás királynak. Leonardo „tanmeséje” arról a Mátyásról szól, akinek a születésnapján egy költeményt és egy festményt ajándékoztak a hívei. Az uralkodónak a kép tetszett jobban, mert az a harmóniát egyetlen mozdulattal meg tudja jeleníteni. „Hát nem tudod – Leonardo szerint így indokolta választását a magyarok királya – hogy lelkünk összhangból van, és az összhang csupán pillanatok szülötte lehet?”

A másik történetnek a hitelét megkérdőjelezni sem lehet. Központi alakja az a Johannes Regiomontanus, a híres csillagász, a modern trigonometria megalapítója, akinek a csillagok járásáról szóló könyvét, az Ephemeridest Kolumbusz Kristóf éjszakai útikalauzként vitte magával Amerikát felfedező útjára. Johannes Regiomontanus Mátyás király budavári könyvtárának az „alkalmazottja” volt, az Ephemerides Mátyásnak ajánlott példányáért ezerkétszáz forintot kapott. Ha az ember olyan tudós könyvtárosokat kérdez arról, mint amilyen nemzeti könyvtárunk főigazgatója, Monok István, hogy milyen következtetésekre ragadtathatja magát az ember e történet hallatán, ezt a büszke és derűs választ kapja: a mecénás magyar király is hozzájárult Amerika felfedezéséhez!

A még 2007-ben meghirdetett Reneszánsz év 2008 című rendezvénysorozat, amelyre – információim szerint – körülbelül egymilliárd forintot szán a kulturális kormányzat, a nevezetes napon, január 24-én nem Mátyást és Magyarországot, hanem a Medicieket és Firenzét ünnepli, a Szépművészeti Múzeumban megnyíló, rangos nemzetközi kiállítással. Az e napra meghirdetett, és valóban Hunyadi Mátyás személyéhez és pompás visegrádi palotájához kötődő rendezvény a pályázat révén nyert állami támogatás késedelme miatt elmarad. Hunyadi Mátyás királlyá választásának ötszázötvenedik évfordulóját tehát – Reneszánsz év ide, Reneszánsz év oda – naprakészen nem köszönti a hivatalos Magyarország. Az a négy jelentős kiállítás is, amely március közepétől, végétől lesz látogatható az Országos Széchényi Könyvtárban, a Budapesti Történeti Múzeumban, az Iparművészeti Múzeumban és a Magyar Nemzeti Galériában, a szakmai lelkesedésnek és kötelességtudatnak köszönhetően áll össze, „hozomra”. Örvendjünk nekik, mondjunk köszönetet értük, jó előre. A lomha és ügyetlen, kellő időben fizetni rest kulturális kormányzat miatti bosszúságunkkal pedig ne keserítsük meg az ünnepet. Annak a méltóságát egyébként sem a hivatalosságok adják, hanem azok a közemberek, akik azt tisztelik Mátyásban, aki valójában volt: nemzetének és korának megtestesítőjét, az uralkodót, aki, pár évtizedre, Európa élére tudta állítani Magyarországot.

Akik halálának ötszázadik évfordulójára emlékeztek, azt írták, nemzetformáló hagyomány indult útjára azon a gyászhajón, amely a Dunán a nagy király földi maradványaival méltóságteljesen úszott lefelé. Nekünk, akik 2008. január 24-én – központi rendezvények híján - magunkban fogunk a Duna jegén közfelkiáltással királlyá választott fiúra emlékezni, azt a történelmi személyiséget kell ünnepelnünk, aki első tudatos hordozója volt az újkori nemzeti öntudatnak, aki új eszményt állított népe elé, a történelmi gondolkodást.

Erős nemzet katonakirálya volt – írta róla az ifjabbik Zrínyi Miklós

2015. január 24.

vissza >>