Út a szabadságba

Legalább szabadon halunk meg! – biztatja társait a szibériai munkatáborból való szökést régóta tervező amerikai. Fiatalabb rabtársai közül többen is egyetértenek vele. Az Út a szabadságba című amerikai – lengyel filmet, amely január 3-án, csütörtökön 23.45-től lesz látható az RTL KLUB műsorán, megtörtént eset alapján forgatták. Forgalmazói általában kalandfilmként hirdetik. Kritikusai viszont a történet valóságalapját kérdőjeleikkel keretezik. A gulágos adminisztráció mást állít azoknak a férfiaknak a szabadulásáról, akikről a filmbéli szökevényeket mintázták! – mondogatják, rendületlenül. Ne hibáztassuk e jóhiszeműeket dokumentáltnak vélt kételyeik miatt! Inkább soroljuk őket azon szerencsés szegénylegények közé, akik – drámai élethelyzetek híján – még soha nem tapasztalták, embertelenül sötét megpróbáltatások közt miként fénylik föl az emberség.

Az ausztrál filmrendező – forgatókönyvíró – producer Peter Weir olyan méltán világhírű produkciók után látott hozzá a remény örökkévalóságát hirdető filmjének forgatásához, mint a Holt költők társasága, a Truman show, a Zöld kártya…

Az – úgymond – javító-nevelő munkára berendezkedő, voltaképpen azonban az általános megfélemlítés eszközeként, no meg a rendkívül olcsó munkaerő biztosítása érdekében működtetett szovjet lágereket jeles mozgóképes alkotások mentén nemigen ismerhette meg a nagyvilág. Szolzsenyicin írásait – talán a legelső, az Ivan Gyenyiszovics egy napja című kisregény kivételével – inkább „csak” az értelmiség olvasta. A mindenkihez eljutó mozgókép mesterei ritkán találtak filmjeikhez méltó témát a szibériai lágerekben.

Mi, magyarok, ha szemfülesek voltunk, itt-ott elcsíphettünk olyan dokumentumfilmeket, televíziós produkciókat, amelyek azt a Közép- és Kelet-Európában felejtésre ítélt múltat idézték meg, amelynek szinte természetes tartozéka volt a szovjet kényszermunka-tábor, a jogfosztottság, a könyörtelenség, az éhezés és a halál.

Lengyel József Igézőjéből 1970-ben (!) Szinetár Miklós forgatott tévéfilmet.

Sára Sándor – „munkanélküli” filmrendezőként és operatőrként – a gulágot megjárt asszonyok, férfiak elbeszélései alapján állította össze dokumentumfilmjeit.

Szalkai Zoltán „egymaga járta-járja be azt a tájat, amelyet, „ameddig a szem ellát, a gulág ütötte sebek borítják”.

Ám e felejthetetlen mozgóképes alkotások ellenére is a tudatlanság és a jóhiszeműség lágerébe kerültünk volna mi, magyarok is, akár az emberiség nagyobbik része, ha köztévénk esztendeje – jelentős hirdetési hadművelet kíséretében – nem mutatja be az Örök tél című tévéfilmet Szász Attila rendezése nélkül mifelénk sem lett volna – legalább pár napra, hétre – beszédtéma az a hétszázezer honfitársunk, akit a második világháború után szovjet lágerekbe deportáltak. Sem az a háromszázezer, aki a hétszázezres tömegből szülőföldjére, szeretteihez soha többé nem térhetett vissza.

Az a többek által kétkedve, vagy közönyösen fogadott játékfilm, amelyet az RTL KLUB műsorán Út a szabadságba cím alatt január 3-án, csütörtökön láthatunk, szerintem azért is különösen figyelemreméltó, mert a maga amerikás profizmusával és lengyeles lírájával olyan tulajdonságokat hoz képbe, amelyek akkor is életben maradnak, amikor környezetünket őrült eszmék és indulatok uralják.

A szabadságvágy például – állítja a mozgóképes Peter Weir és ügyesen verbuvált csapata – olykor minden hétköznapi érzelemnél erősebb. Akár a világ legmagasabb, hófödte hegyláncain is átvezetheti az embert. De akik a diktatúra gyilkos szorításából halált megvető bátorsággal menekülnek – a szabadságvágy gyönyörű ideájától hajtva – a Takla-Makán sivatag forró homokján is keresztülbandukolnak.

(Menet közben legfeljebb azon tanakodnak, mit nehezebb elviselni, a fagyot, vagy a forróságot, a vadul mardosó éhséget, vagy a szomjúságot…)

Az 1915 és 2004 között élt lengyel Slavomir Rawic emlékiratai alapján összeálló történet hőseit, persze, nem csak a természet hozza észveszejtő helyzetekbe. Hónál, fagynál, sivatagi forróságnál, éhségnél, szomjúságnál is keményebb megpróbáltatást jelent számukra a másik embert elviselni. Aztán, menet közben ezt a leckét is megtanulják. Pengeéles vitáikat, sötét gyanakvásaikat mind maguk mögött hagyják. Akár a megtett kilométereket, ezerszám.

Elképesztő próbatételek közepette tanulják meg egymást becsülni. A nézőnek úgy tűnik, nehezebb feladat lehetett ez számukra, mint a Himalája hegyláncain átjutni.

A 6000-6400 kilométeren keresztül együtt gyalogló kis kompánia mindenegyes tagja különös figura. Van köztük bűnöző (mellkasán tetovált Lenin és Sztálin somolyog), mókamester, a kézi rajz virtuóza, farkasvaksággal sújtott, lengyel fiú…

Később egy lány is csatlakozik hozzájuk. Aki a leghevesebben tiltakozik ellene, hogy a csapat megpróbáltatásait gyönge nő is nehezítse, idővel, mintha az édes lánya volna, úgy óvja, segíti a jövevényt.

(Napról napra népszerűbb színészek jelenítik meg Weir 2010-es mozijának hőseit: az emlékiratíró Rawicra hajazó Januszt Jim Sturgess alakítja, a közbűntényest az ír Colin Farrell, akit az HBO3-n A törvény nevében címen futó amerikai sorozatban is gyakran láthatunk. Ed Harris, aki a rettentően céltudatos amerikait személyesíti meg, január 5-én az HBO2 műsorán, az Űrvihar című sci-fi akciófilmben lesz látható, 6-án a szintén Peter Weir által rendezett Truman show-ban, a Mozi+ programján.)

Van, aki azt kifogásolja e produkcióban, hogy „a diktatúra őrületét csak kiindulópontként használja”. Nem tudom, más miként van vele, a locsei.net televíziós jegyzetírója meg – aki már gyermekként megbizonyosodott róla, hogy a diktatúrák, amilyen kéretlenül jönnek, csaknem olyan váratlanul el is tűnnek – éppen ennek örvend, szerfölött. Még inkább annak, hogy az Út a szabadságba című film a remény örökkévalóságát hirdeti.

A 2019-es esztendő kezdetén biztatásnak talán ez is elegendő!

2019. január 1.

vissza >>