Holnapután? Vagy az után?

Alapvető klímaváltozás határán vagyunk – a politikusok és tudósok részvételével meghirdetett, nemzetközi konferencián ezt bizonygatja az Antarktiszról nemrég, épp hogy ép bőrrel visszatérő kutató, az általános elismertségnek örvendő klimatológus, a TV2 műsorán január 13-án, vasárnap megtekinthető Holnapután című film főszereplője. Intelmét senki nem veszi komolyan, a leghatározottabban az Államok elnökhelyettese replikázik vele. A német rendező – forgatókönyvíró – producer, Roland Emmerich 2004-es produkcióját bemutatója óta kitartóan bírálják a szakemberek. Az, ami e filmben megesik, „a fizikai lehetetlenség határát súrolja”, állítja a virginiai környezetvédelmi kutató. Más meg azt ismételgeti, hogy „a média által felkapott klímaváltozás elénk vetített képének az alapja fikció”. Azt viszont szinte egybehangzóan állítják, hogy a filmben látható folyamat „drámai gyorsasága teljesen lehetséges”. Gyanítom, a történetnek ezt a tanulságát a Holnapután nézői gyorsan felismerték, ezért lett a felmelegedéssel foglalkozó filmek listáján ez a 124 perc – többszáz-milliós dollárbevételével is – a legeslegelső.

A rokonszenves ifjú színészek – Jake Gyllenhaal, Emmy Rossum – által megjelenített rokonszenves ifjú hősök azt a reményt éltetik a Holnapután nézőiben, hogy a jövő emberei okosabban és tisztességesebben gazdálkodnak természeti forrásaikkal, mint ma, tegnap és tegnapelőtt a szülők, nagyszülők, dédszülők

Az Art Bell írása alapján forgatott filmnek a magyar ítészek sok más mellett azt is felhánytorgatták, hogy – miközben a történetben a természeti katasztrófa mellékessé válik – „az ember kerül a középpontba”. A közösségeikben vészhelyzet idején is jól működő barátság, önfeláldozás, kötelességtudat, szeretet…

Volt, akinél az is rossz pontnak számított, hogy e történetben vannak olyan ifjú tudósok, „könyökvédős” állami tisztviselők, rendfenntartók és hajléktalanok, akik elképesztően életveszélyes helyzetekben is természetes mozdulatokkal óvják, segítik, akit még náluk is nagyobb vész fenyeget. A karon ülő gyermekétől messze sodródó édesanyát bátorítják, gyógyszert kerítenek a lázas betegnek, mesét mondanak a rákkórház utolsó kis páciensének… Miközben kinek-kinek a saját élete is a szökőár, a forgószél, a földrengés prédája lehet.

Van a Holnapután hősei közt olyan is, aki a városokat, földrészeket megsemmisítő természeti csapás halált termő perceiben Gutenberg Bibliáját az életénél is erősebben félti. Ifjabb kollégája meg mindeközben attól a jövőtől búcsúzik, amelyikre oly’ igen lelkesen készült. Élet vagy halál kérdésénél is nagyobb talány számára, ha túl is éli a katasztrófát, talál-e más életcélt, jobb jövőképet magának?

Kételyeire – miként a néző – a film utolsó perceiben kapja meg a választ a történet hőse is:

Minden azon múlik, tudunk-e tanulni a hibáinkból – dünnyögi csendesen a Föld déli féltekéjére átköltöztetett amerikai állampolgároknak az oly igen sokáig megvetett és kizsákmányolt harmadik világban menedékre találó államelnök.

Ő talán már túljutott az első leckén: tévedéseit sorolja, nem pedig politikai hatalmának aládúcolására szánt agymenéseit.

Többé-kevésbé tisztában voltunk vele eddig is: a Holnapután rendezője, Roland Emmerich a mozgóképes tantörténetek nagymestere. (E műfaj mintapéldányaiból a közeljövőben kettő is megjelenik a magyar nyelvű tévéadók műsorán: A hazafit január 13-án és 14-én tűzi műsorára az RTL KLUB, a Csillagkapu című sorozat a Viasat6 műsorán januárban naponta jelentkezik.)

Ma már az is nyilvánvaló, számomra legalább, hogy katasztrófafilmként emlegetett, 2004-es mozija sem más, mint leleményesen összehozott „oktatófilm” arról, hogyan készüljenek fel az úgynevezett civilizált társadalmak a gyaníthatóan elkerülhetetlen természeti csapásokra.

Hogyan?

Önhittségüket félretéve, emberségüket, józan eszüket, önfegyelmüket elővéve. Tisztelettel a természet iránt, de minden olyan földi érték iránt is, amelyet hosszú s ostoba regnálásuk során kiszipolyoztak, megvetettek.

Jövőnknek nem az a rettenetes nagy talánya, hogy milyen kihívásokkal érkezik, hanem, hogy provokációit, csapásait miként vészelheti át az emberiség. Emmerich-nek – amint az a Holnapután című filmje láttán is egyértelmű – van egy-két ötlete. Nem árt megismerni őket.

Mifelénk tréfás kedvű trükk-mesterek időben gondoskodtak róla, hogy legalább fővárosunk jövőjét elképzelhessük – a látványtervezést is mesteri fokon elsajátító – Emmerich paraméterei szerint.

2019. január 8.

vissza >>