Hazafias légkörben szépen gyarapodott, mostanában szorong és szűkölködik

A téli szünetben végre eljutottunk a Magyar Természettudományi Múzeum állandó és időszaki kiállításaira is. (Az őszi szünetben csak a kültéri Időösvénynél időztünk, hosszasan. A keletkezésük sorrendjében felállított, sokmillió éves kőzettömbök is annyi érdekes és fontos témát és teendőt sorakoztattak elénk, hogy csak korgó gyomrunk figyelmeztetett a múló időre…) Kicsinek, nagynak hatalmas élmény volt, amit az egykorvolt Ludovika Akadémia fedett lovardájából létrehozott kiállítótérben láthattunk. És nem is „csak” az ásványtár drágakövei, a korallzátonyok élővilága, vagy a fogadótérben felfüggesztett barázdás bálna koponyája ragadta meg a figyelmünket, de a többszintes kiállítási tér hangulata is. A hazaszeretetnek az a sajátos megnyilvánulási formája, mely szülőföldünk természeti adottságai láttán szikrázik fel e múzeum látogatóiban.

A Magyar Természettudományi Múzeum munkatársai nem csupán munkaköri kötelességüknek, de küldetésüknek tekintik, hogy látogatóikkal már gyermekként megismertessék és megszerettessék a szülőföld és a Föld természeti értékeit. Felnőttként így tevékenyen tudnak majd ezen értékek megőrzésében segédkezni

A Legnagyobb Magyar édesapja és édesanyja, Széchényi Ferenc és hitvese, Festetich Julianna „egy közmívelődési tudományos központ” alapjait akarta megvetni, amikor könyv-, kézirat-, rézmetszet-, térkép- és ásványgyűjteményét a köz javára felajánlotta. Adományaikkal a magyarság nemzeti múzeumát, nemzeti könyvtárát és természettudományi múzeumát alapozták meg.

Nemes példájuk hatására, no meg a hazafias közhangulatnak köszönhetően e sokágú és sokszínű „tudományos központ” szépen gyarapodott. 1811-ben Rainer József főherceg az őslénytani gyűjteményét ajándékozta a nemzetnek, pár évvel később József nádor Kitaibel Pál növénygyűjteményét vásárolta meg a „természettudományi részleg” számára.

Az idővel Európa-szerte elismeréssel emlegetett gyűjteményeket az országgyűlés által megajánlott összegből Pollack Mihály tervei alapján emelt, klasszicista épület fogadta be.

A természettudományi kollekció – 1848-ra tizenháromezer darabos ásvány- és kőzetgyűjtemény, harmincötezer darabos állattani gyűjtemény… – tízegynéhány termet kapott.

A történelmi jelentőségű épületet azonban – a Magyar Nemzeti Múzeum ma is jogos büszkeséggel szemlélhető otthonát – igen gyorsan kinőtték a békés években folyamatosan növekvő gyűjtemények. 1896-ban, a fennállásának ezredik évfordulóját ünneplő Magyarországnak már komoly gondot okozott a nemzeti gyűjtemények állományi épségét is veszélyeztető zsúfoltság. Egyes részlegek „leválasztásával” és új múzeumi épületekkel igyekeztek segíteni az áldatlan helyzeten. (A „néprajzi osztályt” például az általunk Iparművészeti Múzeumként ismert szecessziós palotában szállásolták el.)

Részleges önállósága, nemzetközi hírneve (melynek köszönhetően 1927-ben Budapesten rendezték meg a X. Zoológiai Világkongresszust) dacára a természetrajzi gyűjteménynek azonban csak múzeumi célokra alkalmatlan épületek jutottak. Több millió darabos ásványtani, kőzettani, őslénytani, növénytani, állattani, embertani gyűjteménye, könyvtára, kutatólaboratóriumai, raktárai – a kultuszminiszter Mádl Ferenc javaslatára – a százkilencvenkettedik születésnapján, 1994-ben találtak megfelelő otthonra a magyar katonai felsőoktatás, a Ludovika Akadémia akkor már szinte teljesen lakatlan és lakhatatlan főépületében meg az Alfa Moziként kiégett lovardájában.

A Magyar Természettudományi Múzeumnak a Ludovika térre való, 1995-ös költözködését – emlékszem – örömünnepként élték meg természeti értékeink szerelmesei. Hát még, amikor a kiállításait is látogatni lehetett! Beszédtéma lett a természetvédelem, földtani örökségünk, az élővilág sokfélesége. (Tudod, a biodiverzitás – mondta az egyik suhanc a másiknak a 6-os villamoson…) Noé bárkája is, ahol az állatok, de még az emberek is biztonságban lehettek. (Gondoltad volna, hogy ilyen bárka a valóságban is létezik? – kérdezte tőlem egy nyolc-tízéves kisgyerek. – Ilyen bárka a Föld!)

Noé bárkáját ma is bárki megtekintheti a Magyar Természettudományi Múzeumban, noha 2012 óta már csak albérlői a természettudományisok a közpénzekből igen leleményesen kialakított kiállítási térnek.

A Dinókertet is, Csisztu Péter és Peredy Zoltán dinó-rekonstrukcióit. Meg Kázmért, a hatalmas barnamedvét, a gyönyörű ásványokat, drágaköveket, a hazai tájak sokszínű életét.

Aki bírja, elefántkoponyát is emelgethet, az óvatosabbak elefántagyarokkal próbálkozhatnak – míg el nem költöztetik a múzeumot Debrecenbe.

Mi tagadás, mostanában olyan okos-tojásokkal is találkozom, akik kötelességtudóan érvelnek az Magyar Természettudományi Múzeum Budapestről való elköltöztetésének terve mellett:

Kell a tér a Nemzeti Közszolgálati Egyetemnek! – bizonygatják, végtére is ez a felsőoktatási intézmény a Ludoviceum jogutódja!

Nemeskürty István is így akarta!

És azt se feledjük, Debrecennek voltaképpen nincs is természettudományi múzeuma! Nem úgy, mint Zircnek, Pécsnek…

Feleselni, persze, csak észokokon nyugvó érvekkel lehet:

Teremtsen hát magának Debrecen is természettudományi múzeumot! Ahogyan a dunántúliak is összehozták – őstulokkal, gyapjas orrszarvúval, óriásszarvassal – a magukét, a Bakonyi Természettudományi Múzemot! A dél-baranyaiak meg – a Pannon tenger mocsaras partjain élő dinoszaurusz nyomaival, a pécsi mamut csontjaival – a Pécsi Természettudományi Múzeumot!

Ó, az efféle gyűjtőmunka évekig is eltartana, ha összejönne egyáltalán… – sóhajtja erre a Magyar Természettudományi Múzeum Debrecenbe költöztetésének fogadatlan (vagy fogadott?) prókátora. – Ugyan milyen új látnivaló vonzaná az ország népét ez idő alatt Debrecen városába?

Például a Nemzeti Közszolgálati Egyetem! – jó tanáccsal én is könnyen, gyorsan szolgálhatok. – Olcsóbb is, egyszerűbb is volna azt elköltöztetni a Ludovika térről, mint a múzeum sokmillió darabos állattani, növénytani, őslénytani gyűjteményét, a barázdás bálna egytonnás koponyáját, az Időösvény többszáz-millió éves kőzettömbjeit…

Meg mindazt, ami a hazafias légkörben szépen gyarapodó, természettudományi gyűjteményből másfélszáz évnél is hosszadalmasabb hontalansága ellenére ránk maradt. Mindnyájunkra. Azokra is, akik tudják, és azokra is, akiknek eztán kéne megtanulni, hogy a hazaszeretet első leckéjét a nemzet bölcsőjeként ringó s munkálkodó teremtett világtól kaphatjuk.

2019. január 19.

vissza >>