A beilleszkedés tévésorozatai

Általában a sorozatellenzők népes táborába sorolom magam. Ha azonban hétköznapjainkat megjelenítő televíziós szériákba ütközöm, érdeklődni kezdek irántuk, alkalmanként – múlhatatlanul fontos tevékenységekre szánt időmet sem sajnálva, féltve őrzött függetlenségemet is feladva – sorozatfüggővé válok. Mostanában is ez történik velem, noha az AXN-en futó, új sorozatok közül csak a február 3-ától, kedd esténként 21.00 órai kezdettel látható Falco játszódik napjainkban. A másik sorozat, a Rossz csillagzat sci-fi a javából. Vagy mégsem?

Rómeó és Júlia 2024-ben – Emery (Aimee Teegarden) a Földön született, Roman (Matt Lanter) idegen bolygóról érkezett

A történet 2014. szeptember 17-én kezdődik – egy haldokló bolygóról kényszerleszállást hajt végre seregnyi idegen, az atriaiak, kiket a Föld lakói rendszerint csak tetkósokként emlegetnek és gyilkos ellenszenvvel fogadnak. Az apjától elsodródó kisfiúnak, Romannak egy helybéli kislány, Emery siet a segítségére. Baráti gesztusáért, hogy a pajtájukban meghúzódó fiúcskát meleg takaróval, élelemmel látja el és a saját „tudományát” próbálja átadni neki, életre szóló megrázkódtatás a fizetsége: a környékbeliekből verbuvált fegyveres alakulat a szeme láttára sebzi meg újdonsült barátját, úgy tűnik, halálosan. Tíz év múlva Emery – hosszú kórházi kezelés után – ugyanabban a „speciális iskolában” kezdi meg tanulmányait, ahol a „szektorba” zárt atriaiak zökkenőmentes beilleszkedésre alkalmasnak vélt gyermekei, kik közt a bájos tini-lány pajtabéli pajtását véli felfedezni. A végzetesen ellenséges környezetben – ahol a mi bolygónkon honos diákok szülei a legnagyobb nyilvánosság előtt tiltakoznak a tanintézet „specialitása” miatt, hogy tudniillik szektorbéliek és idevalósiak egy osztályba járjanak, és, ahol a tetkósok is indulatosan reagálnak a törvényileg rájuk erőltetett tiltásokra, például, hogy nem használhatják az anyanyelvüket, nem vehetnek részt a közös iskolai mulatságokon – a fiú és a lány, elég egy szemvillanás, nyomban egymásba szeretnek. Szép érzelmük vállalása, kibontakoztatása, folytatása, elfojtása, feladása, megtagadása, felvirágoztatása a sorozat vezérfonala. Mindaz pedig, ami megrendítő románcukat körülveszi: a lényege. A beilleszkedéstől való félelem, az ostobaság rémuralma mindkét oldalon, a bölcsek bukása a fordulópontokon.

Advent idején egyszer már vetítette az AXN a Rossz csillagzat című sorozatot; ám az a karácsonyi készülődés lázában nem sok figyelmet kapott. Annyit mégis, hogy a világ hatvan országában, százmillió háztartásában jelen levő adó, amely műsoraival elsősorban a 18-34 éves korosztályt célozza meg, felismerje, „vevők” e friss produkcióra az emberek. Főleg a fiatalok. És nem „csak” az ízlésük szerint romantikus szerelmi szálra, hanem az általa felvezetett, komoly társadalmi kérdésekre is. Más-más kultúrák elfogadásának a kérdésére, mindenek előtt. És, ami ezzel összefügg, az alkalmazkodás képességére. Az általam ismert epizódok alapján számomra nyilvánvaló, hogy a Rossz csillagzat című sorozat – miként Shakespeare Veronában játszódó tragédiája, a Rómeó és Júlia – a megbékélést szorgalmazza, ezúttal nem két család, Montague-k és Capuletek tagjai, és nem is csak két bolygó szülöttei, de minden náció között. A másság elfogadását, a hagyományok, hitek és értékek kölcsönös tiszteletét népszerűsíti. Nem hiszem, hogy van ennél fontosabb lecke számunkra a 2015-ös esztendő kezdetén. (Zárójelben meg kell jegyeznem, Európában az AXN adásai iránt Ausztriától Románián és Szerbián át Szlovéniáig tizenöt országban jelentős az érdeklődés, a kivétel Franciaország, ahol a Sony Pictures Entertainment által fenntartott AXN tudomásom szerint nem is fogható.)

A Sagamore Stevenin által megszemélyesített rendőr nem olyan zsaru, mint amilyenek mostanában a képernyőnkön megjelennek…

A Falco – Zsaru a múltból című francia bűnügyi sorozatot, az AXN másik újdonságát azért kedvelem, mert – miközben visszafelé araszol az időben, címadó főhőse, Falco huszonkét esztendőnyi kényszerű kihagyás után tér vissza napjainkba – a maga műfaji lehetőségeivel azt mutatja meg, mekkorát változott a világ az utóbbi két évtizedben. Előnyére? Hátrányára? Talán még a rettentően leleményes csoda zsaru sem tudna e kérdésekre egyértelmű választ adni.

1991-et mutat a naptár, amikor a kiegyensúlyozott, mi több: szép hitvesével és kicsi gyermekével rendkívül boldog 24 éves fiatalembert a nagybátyjával közösen vállalt bevetésen fejlövés éri. Sebesülése után 22 évvel tér magához, hogy az orvostudomány és a kórházi rehabilitáció – amúgy eléggé hihetetlennek tűnő – dicsőségére régi fizikai s szellemi adottságaival térhessen vissza a hétköznapokba. Szerencséjére (vagy balszerencséjére?) egy csúf bűntény kellős közepébe. Falco a korábban megszokott módon intézkedik, civilizált polgár és lelkiismeretes rendőrtiszt módjára, s ebből sok baja származik. A számítógépet, a mobiltelefont, a kávéautomatát nem ismeri, ifjabb kollégái – ezért is, de sok minden másért is – bolondnak tartják. Félreállítják, sőt, hevesen tiltakoznak ellene, ha együtt kell vele dolgozniuk. „Amúgy” hősünket a felesége is elhagyta, felnőtt gyermeke külföldön él, kedvenc tárgyai egy bérelt raktárban porosodnak. Felfedezni, majd ismét birtokba venni őket, nem csak öröm, szívfájdalom is.

Napjainkban, fejlövés nélkül is könnyen és gyorsan megélhető helyzetek ezek – elég hozzá egy felmondólevél, vagy egy kedvezőtlen adatokkal teleírt laboratóriumi lelet – Falco azonban, nagy drámák és kicsinyes kiakadások nélkül vészeli át őket. Önmagát fel nem adva folytatja az életét, gyakorolja a hivatását; gondjait bérelt lakásának négy – kopár – fala közé zárja. Környezete csak a készséges, a minden újdonságra fogékony kollégát látja, aki persze, éles helyzetekben mindennél és mindenkinél jobban tudja, még a számítógépeknél is, az önelégült ifjú pályatársaknál is jobban, hogy mi a teendő, ha ártatlan gyermekeket, védtelen asszonyokat kell megmenteni.

A Sagamore Stevenin által megformált zsaru semmi módon nem hasonlítható a Belmondo vagy Delon által egykor megszemélyesített szuperférfiakhoz. Az angol és amerikai filmgyártás által ránk szabadított zsarukra sem Nem férfibájával hódítja meg a szíveket, nem is az izomzatával, merész mutatványaival, vagy a féktelen humorával. Hanem a kikezdhetetlen hétköznapiságával. Hogy olyan, mint az utca embere, szürke kis figura a sokadalomból. Csak egy valamiben különbözik a többségtől: másra is úgy tekint, mint saját magára. A modern világnak kiszolgáltatott, vagy általa megsebzett, megrontott, segítségre szoruló halandóként, akit akkor is illik, sőt tanácsos emberszámba venni, ha mocskos gazember, ha védtelen asszony, vagy gyanútlan gyermek. Ezzel együtt, azt hiszem, azt is reménylem, hamarosan akkora sikere lesz ennek a kis szakállas pasasnak, mint egykor Belmondónak vagy Delonnak volt.

2015. január 27.

vissza >>