A gyermek a jövő, élnie kell, ha körülötte szinte minden pusztulásra ítéltetett, akkor is!

A valós történet alapján készült Fuss, fiú! című német – francia – lengyel film első képsorai az 1942-43-as éveket idézik meg. A további százvalahány perc a következő időket, amikor a felnőtteknek világgá kellett küldeni az oltalomra szoruló gyermekeket; menteni az ajtajukon kopogtató árvákat, az útjaikat keresztező, éhségnek, fagynak, nincstelenségnek, embertelenségnek kiszolgáltatott kisembereket. A gyermek a jövő, élnie kell, ha körülötte minden pusztulásra ítéltetett, akkor is – az Uri Orlev írása alapján az Oscar-díjas Pepe Danquart által megrendezett film szereplői közül többen is ezen íratlan alaptörvény útmutatása szerint tevékenykednek. Mások meg, saját szaros jövőjüket féltve, üldözik a menedék nélkül maradó kiskorúakat.

A Lengyelországban született Yoram Friedman elbeszélése alapján a népszerű gyermekkönyv-író, az ugyancsak lengyel földön napvilágot látó Uri Orlev olvasmányos ifjúsági regényt jelentetett meg. E könyv mozgóképes átiratában, a német Pepe Danquart produkciójában a Tkacz-ikerpár, Kamil és Andrzej személyesíti meg azt a kisfiút, aki a világháború poklában is szabad emberként szeretett volna élni

Pepe Danquart, a Fuss, fiú! című film rendezője, a dokumentumfilmek nagymestere.

(Az Oscar-díjat 1994-ben tizenkét perces rövidfilmjéért kapta. Schwarzfahrer – Potyautas –című munkájában azt a fura helyzetet ábrázolja, amikor a bősz előítélet-gyártó válik a hétköznapi intolerancia áldozatává.)

Dokumentumfilmesként szerzett szakmai tapasztalatait Danquart játékfilmesként sem feledi, sőt, bátran alkalmazza is. Rendszerint ez a rendezői virtus óvja meg attól, hogy történetei hiteltelenül hassanak.

A Fuss, fiú! száztizenkét percéből tán egyet sem találni, amelynél a néző kételkedni kezdene: képtelenség, amit az előtte pergő mozgókép mutat. Az étlen, szomjan gyalogló gyermek kitartása, leleményessége, segítőinek csöndes embersége, üldözőinek harsogó embertelensége…

A menedékre vágyó gyermek orra előtt becsapódó ajtók, a lépteit vigyázó tekintetek…

Ebben a filmben nem azért tűnik minden valószerűnek, mert a főcím után az olvasható: Valós történet alapján, hanem mert a Fuss, fiú! minden egyes képe megváltoztathatatlanul változatlan világunkat mutatja. A társadalmi helyzettől, hitbéli felfogástól független jóságot és elvetemültséget, tanult emberek vérlázító korlátoltságát, iskolázatlanok hibátlan logikáját…

A gyermekek iránt megnyilvánuló, határtalan nagylelkűséget is… A felnőttek számító szívtelenségét is…

Azt a környezetet, azt az atmoszférát, azt a rendet, amely – alapjait és működési mechanizmusát tekintve – a múló időben nem sokat változott, eztán sem igen változik.

A rendezőnek, hogy filmjének kortalan (korok feletti?) hitelességét hibátlanul leképezhesse, sokat segített az operatőre is. Daniel Gottschanek olyan tájat és olyan épített környezetet varázsolt a végzete elől világgá futó kisfiú köré, melyet szinte mindnyájan ismerősnek vélhetünk.

De Közép-Európa népei számára a békét harangszóval köszöntő gyermeki közösség képe sem szokatlan. A bátor és eszes gyermek „felkarolására” szerződtetett hivatalos közeg hátborzongató határozottsága sem teljesen ismeretlen előttünk.

Előle már nincs hová futnia a hol Sruliknak, hol Jureknek nevezett fiúnak. Ahogyan kor- és sorstársainak sem volt már merre menekülniük.

Nagy kár, hogy Pepe Danquart nem e jelenet után illesztette munkájára a Vége feliratot.

2019. január 22.

vissza >>