Húsz óra, ötvennégy év, új évezred…

A száz esztendős Fábri Zoltánra emlékezve – „jó” magyar szokás szerint kicsit késve s visszhangtalanul – a Magyar Nemzeti Filmalap jóvoltából és a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával olyan, a filmrendező mozgóképes nyilatkozataiból összeállított DVD kiadvány jelent meg, amelyből az 1917-ben született és az élők sorából 1994-ben távozó mester alkotói hitvallása is kihallható. Az erőszak, a megalázottság, a lealacsonyodás elviselhetetlensége foglalkoztatta egy életen át, meg az emberi tűrőképesség határa, a félelem légköre, mely – szerinte – mindig új félelmeket szül. (És terjed, akár a pestis.) Filmjeihez Fábri Zoltán szinte szünet nélkül kereste az irodalmi alapanyagokat, Sánta Ferenc 1964-ben Húszórás riport címen megjelent elbeszélése alapján többek által több oldalról is vitatott filmjét rendezte meg. A Húsz órát január 31-én, csütörtökön 21.50-től az M5 tűzi műsorára.

Rómában és Moszkvában nagydíjat kapott a Húsz óra. Idehaza a Filmkritikusok díja volt a legrangosabb elismerés, amit Fábri Zoltán 1965-ös produkciójáért kaphatott. A Filmhíradó ország-világgal tudatta, hogy e kitüntetést Pethő Tibor, a Magyar Nemzet főmunkatársa, a Magyar Újságírók Szövetségének alelnöke adta át a rendezőnek

Az 1960-as évek derekán tódultak az emberek, százezer-szám, hogy a Húsz óra című mozifilmet megtekinthessék.

Negyed századdal később, a rendszerváltozásnak titulált nagy forduló után sokan szerették volna Fábri Zoltánnak e 108 percét a saját emlékeik közül, de a magyar filmtörténetből is kitörölni.

1965-ben az a remény terelte be a nézőket a filmszínházakba, hogy 1956-ról és a „sajnálatos eseményeket” megelőző „társadalmi ellentmondásokról” végre igaz szót is hallhassanak, hogy legalább a vetítővásznon az általuk megélt valósághoz hasonlatos jeleneteket láthassanak.

A 90-es években azért ostorozták oly’ sokan a Húsz órát, rendezőjével egyetemben, mert a kádári „rend” megszilárdulását készségesen kiszolgáló produkcióként, „kádári propagandafilmként” könyvelték el fönt és lent, egyformán.

A Páger Antal által megszemélyesített Elnök Jóskában – aki öldöklő indulatok által szétmarcangolt szülőfalujában a megbékélést igyekszik mindenáron megteremteni – a mozik népe a hatvanas években is, a kilencvenesekben is Kádár Jánost vélte felismerni. A legkülönb embert, aki, bár nem hibátlan (a kulák gazda tehetséges gyermekének továbbtanulását is megakadályozza, sőt a fiút, akinek csak egy vétke van: tanult emberként szeretne övéihez visszatérni, börtönbe juttatja), az igazságok és igazságtalanságok útvesztőiben sorstársainál jóval találékonyabban eligazodik.

Amikor már lehetett, Fábri Zoltán, de a Húsz óra történetét kifundáló Sánta Ferenc is hiába hajtogatta, hogy nem az adott kort és társadalmi réteget, az 1945 és 56 között embertelen megpróbáltatások közt vergődő falusi közösségeket akarták „képbe hozni”, hanem a kegyetlen világban is megőrizhető tisztességet, kisember és hatalom egyenlőtlen küzdelmét, az egyéni és a közösségi (társadalmi?) felelősségvállalás ellentmondásait.

Szavaikra senki nem ügyelt, a zengzetes diszharmóniában talán senki meg sem hallotta őket…

Sánta Ferenc az 1993-ban megjelenő, A szabadság küszöbén című cikkgyűjteményének fogadtatását látván, elhallgatott.

Fábri Zoltán a Karinthy Ferenc színműve alapján 1983-ban forgatott Gyertek el a névnapomra című filmdrámával zárta le az életművét. Utolsó éveiben, zsémbes öregúrként olykor még a tisztelőire is morgott, vélü(n)k is acsarkodott.

(A Magyar Nemzet felkérésére például, amikor ünnepi beszélgetést kértünk tőle, azt válaszolta, olyan sajtóorgánumnak, amelyik az ő szeretett apósára, Várkonyi Tituszra méltatlan módon emlékezik, nem nyilatkozik.

1994-ben a sors már nem engedte meg nekem, hogy e képtelen vádra szerkesztőként és szerzőként megnyugtatóan válaszolhassak. Ám, most, az újólag műsorra tűzött Fábri filmet, a Húsz órát népszerűsítő tévé-jegyzetem „linkjeként”, negyed százados késedelemmel ezt a számlát is rendezhetem.

1988-ban, az ötven éves Magyar Nemzet Jubileumi évkönyvében a szerkesztő, Martin József felkérésére Kőszegi Imrével, az 1938. augusztus 25-én először megjelenő országos napilap segédszerkesztőjével beszélgettem, aki a mindennapi munkában néki segédkező Várkonyi Tituszra a legnagyobb tisztelettel és szeretettel emlékezett:

„Benne egy boldog, elégedett embert ismerhettem meg. Fiatal korában sokat írt, ismert újságíró volt, pályája jó befejezésének tartotta az éjszakai segéd-segédszerkesztői munkát. Este tízig, tizenegyig ültünk, vártuk a befutó, új híreket; ha nem volt dolgunk, Várkonyi Titusz a fiáról beszélt, aki akkor ugrott ki a IV. Henrik címszerepében. Majd, amikor már bizonyos volt, hogy nem érkezik több anyag, Várkonyi Titusz fölállt, és elindult: Vár Gyula – mondta. Gyula – Krúdy Gyula volt, akivel kettesben szoktak ők üldögélni egy asztalnál a Kéhli-mama vendéglőjében. Várkonyi Tituszon kívül nem is engedett oda asztalához Krúdy abban az időben már senkit sem. Másnap azután megkérdeztük Várkonyi Tituszt, mit mesélt neki előző este Krúdy Gyula? – Az én édes Gyulám? – mondta ő. – Nem szólt az semmit, csak hallgatott. De milyen gyönyörűen hallgatott!”)

A január utolsó napján az M5 műsorán 21.50-től megjelenő Húsz óra olyan világban sorolja s mutatja fel a maga elviselhetetlenül időszerű igazságait, amikor már többé-kevésbé mindenki számára nyilvánvaló, hogy – miként a film hősei, a Páger Antal, Görbe János, György László, Makláry János által megszemélyesített jó pajtások is – szinte mindenki fenekedik szinte mindenki ellen.

Mindnyájan a hazugságok hálójában vergődnek, vergődünk. A fölöttük – és fölöttünk – egymást váltó hatalmak, akármilyen formációk szerint működnek is, az emberi tűrőképesség határait feszegetik. Kérdőjeleink – miként a filmbélieké – mindent bekerítenek.

A Húsz óra 2019-es újrajátszásakor – gyaníthatóan – a legtöbb néző számára már nem az a nagy kérdés, hogy a Páger Antal által megjelenített Elnök Jóska Kádár János hasonmása-e, vagy másé. (De ki az a Kádár? – kérdi az 56-os villamoson egy tépett, bozontos fiatalember. Nevetnek rajta, s válasz helyett tovább pörgetik a kérdését: Tényleg, kicsoda?) Hanem az, hogy hány olyan Jóskát ismerünk, elnököt, vagy alattvalót, szürke klubtagot, aki minden módon a megbékélést szorgalmazza, nem az ellenséges indulatokat népszerűsíti. S nem is a közönyt.

Aki a Húsz óra 108 percét január 31-én, csütörtökön este az M5 műsorán végignézi, egy-kettőre felfedezi, hogy szinte mindenki személyes ismerősének tűnik, aki csak e filmben megjelenik. A maga fajtáját ellenségnek tekintő nagymenő, a gyilkos indulatokkal megvert szomszéd, a megalázott, a lealacsonyított, a félelmetes, a reszkető…

Csak egyvalakinek nem találni hasonmását napjainkban a Húsz óra által elénk sorakoztatott jellegzetes magyar karakterek között: a Kovács Károly által felejthetetlenül megszemélyesített, szenvtelen uraságnak, aki a faluközösség életét a hangyákéival hasonlítja össze. Oktalan nyüzsgés – mondja a fehérbe öltözött nihilista, miközben tekintetével és kézmozdulatával a hangyabolyt és a körülötte zajló, vidéki hétköznapokat egy karéjba fogja – amiről sokan azt hiszik, maga a rend.

Sánta Ferenc, akit akár a Húsz óra Keres Emil által megjelenített riporterével is azonosíthatunk, utolsó publikációinak egyikében azt a meggyőződését hagyta ránk örökül, hogy „az emberiséget fenyegető két legnagyobb veszély a fanatizmus és a közöny”.

No igen, a fanatizmus, a türelmetlen elfogultság nyomasztó hatását régi ismerősként üdvözölheti hazánk felnőtt lakossága. A közöny, a részvétlenség útját nemrég kezdték kikövezni előttünk.

2019. január 29.

vissza >>