„Az üldözés pedig nem politika!”

Évek óta halogatom, most végre összegyűjtöm, szépen be is köttetem a Magyar Nemzetben – a főlapban! – megjelent utolsó írásaimat. Nem a reménytelenség irányít, hanem a gyógyíthatatlan rendszeretet: ne gyűrődjön, hányódjon az a pár újsághasáb, amely – a sors rendelése szerint – a nyomtatott sajtó világában megélt hírlapírói éveim epilógusa lett. 2014. február 15.-i publikáció a gyűjtemény első darabja, a Balassi Bálint, Arany János, Ady Endre verseit anyanyelvére átültető észt műfordítóval, Sander Liivakkal folytatott beszélgetésemet hozza. 2015. június 20.-i az utolsó. Kirúgottként a Magyar Örökség díjjal kitüntetett Apponyi Albert nagy mondásával akartam kiközösítőimet inteni: „Az üldözés pedig nem politika”. Persze hiába.

Apponyi Albert gróf 1920. január 16-án mondta el Párizsban máig vitatott békeexpozéját

A polgárok javaslatai alapján odaítélt Magyar Örökség díj várományosai között megrökönyödve fedeztem fel „a nemzeti elkötelezettségéért” kitüntetett Apponyi Albertet, akit nem csak az én nemzedékem, de talán még a fiaimé is „a nemzetet megosztó államférfiként” ismerhetett meg. Kisvártatva azonban megütközésem nyomába vaskos kíváncsiság szegődött. (Az is eszembe jutott, hogy az 1970-es évek végén olyan idős hölggyel is találkoztam, aki a hórihorgas gróf iránti, sírig tartó szerelméről mesélt.) Hát nekiveselkedtem, hogy Apponyi Albertet közelebbről megismerjem.

Ady Endre, ha csak tehette, szapulta. Az 1907-es Magyar Napló egyik első számában például azért, mert megtagadta az ösztöndíjat azoktól a magyar fiataloktól, akik Párizsban szerettek volna tanulni. Mitől akarja gróf Apponyi Albert a magyar értelmiséget megoltalmazni?– kérdezte az „új időknek új dalaival” berobbanó költő, s nyomban válaszolt is költői kérdésére: a demokráciától, a társadalmi radikalizmustól, a művészi újításoktól…

Olvasmányaim alapján meggyőződhettem róla, hogy az 1846-ban Bécsben született és 1933-ban Genfben elhunyt Apponyi Albert (nagybirtokos, a Konzervatív, majd a Nemzeti Párt tagja, a király belső titkos tanácsosa, az ellenzéki szövetség vezére, Jászberény aranymandátumos képviselője, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a második és harmadik Wekerle kormány kultuszminisztere, 1920-ban, a párizsi békekonferencián a magyar küldöttség vezetője) hosszú élete során mindvégig a megértés és a kiengesztelődés politikáját hirdette.

Az idők folyamán mégis megosztó politikai személyiségként hivatkoztak rá. Ekként hivatkoznak rá mostanában is.

A teljes bizonytalanságig összekuszált korban élt, nagy múltú, királyhű, konzervatív család sarjaként próbált hazájáért, nemzetéért helytállni. Programjához azonban 1869 és 1933 között nem lehetett könnyű a legrövidebb egyenes utat megtalálni.

Emlékirataiból is kitetszik, másutt is olvasható, milyen büszkén tekintett vissza Apponyi Albert legelső politikai tevékenységére: hogy még a huszadik életévén innen Deák Ferenc tolmácsa lehetett.

Az, hogy magyar nyelven nőtt fel, de közben számos európai nyelvet megtanult, nem csak e kezdőlépésénél vált hasznára, politikusi pályáját később is erősen befolyásolta. A Deák Ferenc társaságában töltött órák pedig államférfiúi célkitűzéseinek a felismerésében és megfogalmazásában is segíthették. Aligha véletlen, hogy amikor parlamenti képviselőnek választották, az ifjú Apponyi (kire még a Borszem Jankó is felfigyelt) Deák-párti programmal jelentkezett.

Szűzbeszédét teljes terjedelmében a nemzeti zeneakadémia gondolatának szentelte. Meggyőzően részletezte, milyen fontos szerepet játszik a zene egy nép kulturális életében. Emlékeztette hallgatóságát, köztük az általa meghívott „öreg urat”, azaz Deák Ferencet, hogy máshol mennyi pénzt költenek zenére. (Poroszországban évi ötszázezret, Franciaországban, csak a Conservaotire-ra évi háromszázezer frankot…)

Megengedheti-e vajon Magyarország – fordult képviselőtársaihoz Apponyi Albert – hogy kevesebbet szánjon e célra, amikor legfényesebb tehetségei sorra külföldön tanulnak tovább? Ezt a veszteséget nem lehet jóvátenni. A nemzeti zeneakadémiának elsőbbséget kell élveznie. A beszédet hatalmas üdvrivalgással ünnepelték, Deák pedig nyomban szavazást kért Zeneakadémiánk megalapításának, valamint a fenntartásához szükséges pénzösszeg előteremtésének ügyében.

Liszt Ferenc unokatestvéréhez írt levelének a tanúsága szerint „a konzervatív párt és az ellenzék küldöttei szinte egyhangúlag szavazták meg egy új zeneakadémia megalapításának költségeit”.

A millenáris ünnep érdekében a karácsonyi sajtókiadványok hasábjain Apponyi Albert treuga dei-t hirdetett. Azaz minden harc és viszály felfüggesztését javasolta, hogy a honfoglalás ezredik évfordulóját méltóképpen köszönthesse a magyarság. Ugyanezt kezdeményezte az I. világháború kitörésekor, amikor pedig a kormány és az ellenzék a legélesebb harcban állt egymással. Mindkét oldalon hallgattak rá, az egyezség 1916-ig tartott, a felszínen legalább.

A „megosztó” Apponyi grófra két máig fájdalmas témakörben szokás hivatkozni. Az egyik a magyar nyelv tanításával kapcsolatos rendelkezéseit érinti. A Lex Apponyiként emlegetett népoktatási törvényt, amelyet maga Tisza István is súlyos hibának tartott. A másik 1920. januárjában, Párizsban végbevitt küldetését, hogy tudniillik a trianoni tárgyalóasztalnál nem sikerült Magyarországra nézve kedvezőbb békefeltételeket kialkudnia.

Az 1907-es, Apponyi Albert által szorgalmazott és elfogadtatott népoktatási törvény úgy próbálta megújítani a valóban lendületes reformokra váró elemi iskolai oktatást, hogy a nemzet-állami iskolapolitikát a nemzetiségek asszimilációja érdekében is felhasználhassák. A törvény értelmében négy év alatt kellett (volna) a nemzetiségi iskolák növendékeit magyarul írni és olvasni megtanítani. („Ez nem magyarosítás, uraim! – mondta erre Tisza István. – Valaki megtanulhat, írni és olvasni talán, de különösen, ha jól megszekírozzák az iskolában, még nagyobb gyűlölője lesz a magyar nemzeti ügynek, mint addig.”) Ami ennél is nagyobb visszatetszést keltett, a törvény kimondta, a magyar nyelv tanításában el nem ért célokat a tanító fegyelmi vétségeként, államellenes tevékenységeként ítélik meg. A román, szlovák, szerb képviselők, persze mind elutasították a tanítói tevékenység politikai érdekek és szempontok szerinti minősítését, és a Lex Apponyi nyilvánvaló pozitívumaira való hivatkozással – például, hogy a népoktatásra fordított állami költségvetési támogatás megháromszorozódott, hogy a népoktatás ingyenes lett, hogy rendezték a néptanítók fizetését… – sem lehetett hűteni felháborodásuk hőfokát.

Emlékiratainak tanúsága szerint idővel maga Apponyi Albert is belátta, mekkora bajt kavart népoktatási törvényével. „Saját állásfoglalásomat a nemzetiségi politika tekintetében… habozónak s erősen kifogásolhatónak kell elismernem… Minden ösztönöm a Deák-Eötvös éra hagyományaihoz vezetett. Mindig utáltam mindent, ami akárcsak a méltányossággal is ellenkezett, bárkivel szemben történt légyen. De nem volt energiám hozzá, hogy magamat kivonjam a Tisza-epochában uralkodóvá vált áramlat hatása alól”. Azaz, nem tudott szabadulni a Tisza Kálmán-korszakban kialakult, Bánffy Dezső miniszterelnöksége idején már nyíltan vállalt nemzetállami nacionalizmus felfogásától… – ismerte el az – „amúgy” – liberális és konzervatív értékeket szintetizálni képes politikus élete alkonyán.


Franciaországban, az 1920-as békekonferencián való részvételét régen is ellentmondásosan ítélték meg, ma is többféleképpen minősítik. Vajon Apponyi Albert – mondjuk így – archaisztikus megjelenésének és trianoni beszédének a számlájára írandó, hogy nem sikerült Magyarország számára kedvezőbb békefeltételeket kialkudni? – kérdezték kilencvenöt évvel ezelőtt, többen is. Kérdezik ma is. Vagy éppen az ő szónoklatának a hatására kezdték el fontolgatni a trianoni tárgyalóasztalt körülülő angol és olasz államférfiak, hogy hazánkkal kapcsolatos, korábbi álláspontjukat mérlegelni kellene?

A beszéd – amely ma már az interneten mindenki számára elérhető – bármifajta kommentár vagy lábjegyzet nélkül is érthető és értékelhető. („Nem látom be, hogy a nemzetiségi elv, a nemzeti egység elve nyerne ez által a feldarabolás által”…)

A köréje rakódó mendemondáktól, mítoszoktól az új évezred felkészült és független történészei igyekeznek magát az eseményt, de Apponyi gróf nevezetes küldetését is megszabadítani. Közülük a legbátrabbak magával a trianoni expozéval kezdik a tévhitek eloszlatását: a valóságban nem három nyelven, hanem franciául előadott, angolul összefoglalt és olasz nyelven lezárt előadásról azt sem félnek kimondani, hogy az nem volt nagy hatású. Cirkalmas körmondataival, barokkos hangulatával a hallgatóság nemigen tudott mit kezdeni.

A békekonferencia eszmei irányítója s hajtómotorja, Clemenceau pedig nem Apponyi szónoklata, s nem is a magyarok iránti „gyógyíthatatlan” ellenszenve miatt volt e végzetes napon, 1920. január 16-án a szokásosnál is mogorvább, hanem, mert ekkor tudta meg, hogy alulmaradt a szavazáson, amely Poincaré köztársasági elnök utódjáról döntött…

Bizonyos tekintetben azonban régen is nagy volt az egyetértés, és erről alighanem mindnyájan hasonlóképpen gondolkodunk ma is: amikor Apponyi Albert beszéde elhangzott, az elgondolás, amely alapján Közép-Európa sorsát a békediktátorok rendezni akarták, már valószínűleg megszületett. A magyarok iránt a franciáknál valóban mindig is megértőbb angolokat – egyes források szerint – a mezopotámiai olajmezők átadásával győzhették meg az új magyar határok megrajzolásának a helyességéről…

Apponyi grófnak, akire eztán, mint a Magyar Örökség kitüntetettjére kell tekintenünk, Párizsból hazatérvén, a trianoni végzés értelmében megcsonkított Magyarországon tengernyi tennivalója volt.

Mindenek előtt azt szerette volna elérni, hogy hazánk külföldi megítélése változzon. Javuljon! Ez a csehek által kisajátított éberhárdi birtokánál is sokkal, de sokkal fontosabb volt számára. A háború elkerülésére szövetkező országok szervezetében, a Népszövetség közgyűlésein, valamint világjáró körútjain elmondott, valóban hatásos beszédeinek, bármiről szóltak is, lényegében ez volt a célja s a mondandója. Legtalálóbb kijelentéseit Európa-szerte idézték, nem is egy közülük szállóigeként élt és él tovább, meglehet, napjainkig.

Mint például a magyar adófizetőről szóló apponyiáda: „Miként az ismeretlen katona, az ismeretlen adófizető is kiérdemelte magának heroikus áldozatkészségével az elismerést!”

Amikor pedig kereszténysége felől faggatták, vén fejjel, bölcsen ekként nyilatkozott Apponyi: „nem ismer az sem felekezeti gyűlöletet, sem fajgyűlöletet! Az üldözés pedig nem politika!”

2019. január 30.

vissza >>