„Az igazságot nem lehet elkerülni. Az igazság kerül el minket”

A százhúsz éve született Páger Antalra több műsorával is emlékezik a köztelevízió. Kivételes tehetségét televíziós sorozattal (A fekete város), gyermekeknek szánt produkcióval (Keménykalap és krumpliorr), nevezetes irodalmi adaptációkkal (Fekete gyémántok, Elveszett paradicsom) ünnepli a Duna Televízió, az M3 és az M5 az elkövetkező napokban. A bűntudattól tépett kisembert, a múltjának fekete foltjait vállaló nagy színészt a Fábri Zoltán által rendezett Utószezon című filmdráma idézi meg. A Duna Televízióban február 7-én, csütörtökön 23.40-től megtekinthető 121 perc a magyar filmtörténet tán legvitatottabb produkciója.

A Rónay György Esti gyors című elbeszélése alapján forgatott Utószezont „csak” a velencei filmfesztiválon méltányolták, idehaza vészmadarak káráltak körülötte. A huhogók kórusát állítólag Aczél György közvetlen környezete vezényelte

Az 1960-as évtized kezdetén – az eseményről rendszeres helyszíni tudósításokat közreadó mozgóképeseknek köszönhetően – szinte az egész világ figyelemmel követte azt a büntető-törvényszéki eljárást, amely a népirtás „általános logisztikai menedzserét”, Adolf Eichmannt ültette a vádlottak padjára.

Állítólag Magyarországon is meg-megmutatta a Filmhíradó, mi történt Jeruzsálemben 1961. április 11. és december 15. között. Ám a saját ötvenhatos vádlottjaival és elítéltjeivel foglalkozó kádári hatalom sem akkor, sem később nem sokat bajlódott a jelen megértését (is) szolgáló múlttal. Az idő tájt – a hamisan értelmezett megbocsátás szellemében – gyilkos a gyilkosnak nyújtott kezet mifelénk.

1963-ban azonban, a „közkegyelem” nyilvánosságra hozatala után erről, arról már Magyarországon is szabadabban lehetett beszélni. Ennek a politikai elfogadhatóság és a művészi hitelesség mezsgyéjén egyensúlyozó, viszonylagos szabadságnak volt a művészi következménye Rónay György Esti gyorsa meg Fábri Zoltán Utószezonja is.

Az 1944-ben és 1961-ben játszódó történet a saját múltját feledni képtelen kisembert állítja a nézők elé. Kerekes, a Páger Antal által megjelenített patikussegéd, miközben a moziban az egyik világháborús főhóhér perét figyeli, saját magát is vád alá helyezi. Bűnhődni akar, ha már a feloldozást sehonnan és senkitől nem remélheti. Egyetlen óvatlanul kimondott szócskával ugyanis, tizenhét évvel korábban a rettenetes utazásra bevagonírozott polgárok közé terelte szeretett főnökeit, barátait, a kisvárosi gyógyszerészt meg a hitvesét.

Akik az Utószezont külföldi bemutatója alkalmából körülhuhogták – a híres velencei filmfesztiválon az akkoriban filmkritikusként és filmforgatókönyv-íróként is igen népszerű amerikai írónő szorgalmazására, idehaza meg a Velencében kavart botránytól reszkető főelvtársak parancsára – nem a filmet kárhoztatták. Nem is a történetet. Csak Páger Antalt. Hogy éppen ő játszhatta el az 1966-os magyar produkcióban az önvádtól gyötört kisember figuráját. Az a művész, aki antiszemita propagandafilm(ek?)ben is játszott, aki 1944 őszén Szálasi Ferenccel parolázott…

(Kézfogásukat a filmhíradó örökítette meg, a százéves Fábri Zoltán tiszteletére összeállított, mozgóképes Extrák ezt a képsort is megmutatják…)

A velencei hangzavar után magának a rendezőnek kellett az Utószezon kapcsán magyarázkodnia. S e kellemetlen megbízatást Fábri oly’ ügyesen teljesítette, hogy az Utószezon végül a díjazandó versenyfilmek listájára több kategóriában is felkerült. Páger Antalt pedig, különdíjjal jutalmazták.

(„Amúgy”, fél évszázad távlatából nem is igen érteni, kinek és miért hiányzott az Utószezon mellől a meakulpázás. A bűnhődésre vagy feloldozásra váró kisembert oly’ igen életszerűen megjelenítő Páger Antalnak ez az alakítása – szerintem – a színművész 1944-es tévelygéseit és gyöngeségeit is „kezeli”. Talán meg is magyarázza.)

A 28. velencei filmfesztivál rangos közönsége tehát „megbocsátott” az Utószezonnak. Idehaza azonban továbbra is orroltak rá a végkimerülésig párthű kritikusok. Volt, aki Fábri ironikus hangvételét, „üres cinizmusát” kárhoztatta, volt, aki „túlrángó álombetétei, fantázia-görcsei” miatt marasztalta el…

Fábri meg, szegény, hiába hajtogatta, hogy a számára legkedvesebb munkájával, az Utószezonnal (is) olyan témát választott, amelynek „múltbéli mondanivalója – példázat formájában – a mához szól”; hogy a modern film formanyelvével – felgyorsított és lelassított képsoraival, állóképeivel, kulcsfontosságú jelenetek ismétlésével az emlékezés, a szembenézés tudati folyamatát akarta leképezni – szinte senki sem ügyelt a szavaira.

Pedig érdemes lett volna a huszadik századi társadalmi, politikai, erkölcsi csapdahelyzeteket tanulmányozni általa! A félelmei és sorozatos kudarcélményei által megtévesztett kisemberről kapott „látleletet”szemügyre venni! Nemzedékről nemzedékre örökítendő felismerésként lehetett volna megtanulni, miként lehet az emberből rövid idő alatt hős vagy áldozat, áruló, vagy magatehetetlen tanú.

Amikor az Utószezon a hazai mozikban – ügyesen szervezett érdektelenség közepette – megjelent, az ötvenhatos forradalom eltiprásának „utószezonját” élték itt az emberek. És a langymeleg viszonylagosság légkörében nemigen ügyelt rá senki sem, hogy az 1960-as, 70-es, 80-as években intézményesen kivitelezett össztársadalmi nyomorúság a mindenkori jelen természetes tartozéka lett.

Az Utószezon főhőse szerint „az igazságot nem lehet elkerülni”. Választott bírája és barátja másként vélekedik: „Az igazság kerül el minket”.

A huszonegyedik század polgára tétován toporog e két nagy (?) mondás között. Ha az 1966-os Utószezon című filmet figyelmesen végignézi, akkor is.

2019. február 5.

vissza >>