„Ha az emberek lopkodnak is, nem érdemlik meg, hogy nyerjenek”

A méltán világhírű filmrendezőre, Milos Formanra nem amerikás szuperprodukcióival, nem is több Oscarral jutalmazott munkáival (Száll a kakukk fészkére, Hair, Amadeus, Ragtime…) emlékezik március első hetében a Duna Televízió. Hanem a szülőföldjén, az általunk is oly’ igen jól ismert Közép-Európában forgatott, Tűz van, babám! című vígjátékával, valamint a gyermekkorát, pályakezdését, majd pályaívét is megidéző dokumentumfilm-sorozatával, amelynek címe Forman életfilozófiáját is kifejezi: Amibe nem halsz bele… (az megerősít!)

A lángoló házából mulatságukat úgy, ahogy megszakító tűzoltók által kiköltöztetett ember „egyszerre lírai és abszurd metaforája” azoknak a látszatintézkedésekkel működtetett társadalmaknak, amelyek a mi Közép-Európánkban – néhol – ma is közvetlen közelről tanulmányozhatók

A Milos Forman által még 1967-ben rendezett film azt a tehetetlenségi erőt jeleníti meg, voltaképpen időtlenül, amely a puha diktatúrákat egybetartja.

Az – állítólag – egy valóságos tűzoltóbál történetét megidéző filmnek nem a „nagyhatalmú” tűzoltók a hősei, és nem is a körülöttük tülekedő civilek. Hanem a roskatag rendszer, amely mind a hatalmon lévőket, mind az általuk rángatott alattvalókat nevetségessé teszi. Könnyen, bátran megteheti: mindkét oldal, a hatalmat gyakorlók és alárendeltjeik is (akikre jelentős vagy válságos fordulók alkalmával népként szokás hivatkozni) hasonlítanak egymásra.

„Természetesen”, az élet e mifelénk máig jól ismert (és nap mint nap meg is élt) rendje szerint a hatalmon levők sértődékenyebbek és kicsinyesebbek, mint az általuk terelt nyáj bárányai.

A közösből is bátrabban veszik el a magukét. Többet is markolnak és többször is, mint a fennhatóságuk alá tartozók.

Mondandójukat is ügyesebben – az adott helyzet ihletésére – foglalják szavakba. Bár az olyan fogalmakat, amelyek a jóakaratra, a segítőkészségre utalnak, hosszan kell keresgélniük.

De az is megesik, hogy kínos helyzetekben a napra- s talpra kész hatalmasok által is tökfejnek tartott „fúrtagyú” fogalmazza meg a lényeget. Mondhatni, örök érvényű, erkölcsi alapigazságként:

Ha az emberek lopkodnak is, nem érdemlik meg, hogy nyerjenek!” – e törvényerejű felismerés segítségével feledtetné az elcsent tombolanyeremények miatti zavart a nagy össznépi mulatságot szervező tűzoltó alakulat legsutábbika.

Indítványa általános elismerést arat – és nem is csak az 1967-es tűzoltóbál résztvevői körében.

De újólag is.

Időtlenül.

A jó ideig dobozolt Tűz van, babám! című Forman-film egyes jelenetei – a március 8-iki, Duna Televízió-béli bemutató után – március 10-én, vasárnap este 23.05-től is fel-feltűnnek az első számú (azaz: napjainkban a sok közszolgálati csatorna közül még úgy, ahogy nézhető) köztelevízió műsorán. A Milos Forman életútját bemutató dokumentumfilm-sorozat első részében a tengereken innen és túl egyaránt népszerű filmrendező azt a kort illusztrálja általa, melyben mozgóképes pályája beindult.

Az „amerikás” családjával szülőföldjére visszatérő Forman 2009-es dokumentumfilm-sorozata – amelynek Nietzschétől kölcsönzött címét Forman élőszóban közreadott kiegészítőivel lehet értelmezni: Amibe nem halsz bele… az megerősít! – a huszadik századi közép-európai történelemről tartott ismeretterjesztő előadásnak is tekinthető.

Milos Smídmajer segítségével ugyanis igen őszintén és hitelesen idézi meg azt a világot, amely Milos Formant, valamint kor- és polgártársait az 1960-as évekig, majd az emigrációs évtizedekig elvezette.

Az első rész világháborús évekből vett formani példatára ugyanis – amely seregnyi személyes emlék és családi dokumentum révén állt össze – akarva-akaratlanul is azt sugallja, a legvadabb éveket, a legembertelenebb rendelkezéseket is túl lehet élni, egyenes derékkal, tisztességgel is, ha a törvénytelenségnek és megannyi más civilizálatlanságnak kiszolgáltatott halandó számára (gyermek vagy idős ember, egyre megy) közvetlen környezetének együttérzése, segítőkészsége nyilvánvaló.

Forman gyermekfejjel maradt magára – először az édesapját hurcolták el, azután az édesanyját, 1942-ben – de mindenkor akadtak körülötte olyan szomszédok, tanárok, barátok, akik a fiú mellé álltak.

Csak a puha diktatúra idején tűnt el a mindennapokból a segítőkészség, a jóakarat.

Nem a véletlen műve, hanem a Forman által oly’ igen leleményesen leképezett történelmi valóság velejárója, hogy – miként az a Tűz van, babám! című film láttán is nyilvánvaló – a kis és nagy hatalmak bitorlói az 1960-as években szólni is képtelenek voltak róla. Hát még üzemeltetni, kezelni… A közösségi együttélés ezen íratlan alapszabályait fenn is tartani!

Hogy ma, e tárgykörben mire képesek? Milos Forman már aligha fogja nekünk megmutatni. De addig is, míg méltó tanítványa, követője jelentkezik, az ő műveire ügyeljünk, évszámoktól és a puhaság mértékegységétől függetlenül!

2019. március 5.

vissza >>