„A politikában a becsület nagyon meghatározhatatlan valami”

Az ezeregyszer ismételt Hídember helyett egy 1977-ben, Pécsi Ildikó által rendezett tévéfilm lesz ebben az esztendőben az M3 március 15-i ünnepi műsora. Kossuth vagy Széchenyi? – ezt firtatja hetvenöt percen át az a romantikus kitaláció, amelyben Széchenyi Istvánt Bregyán Péter, hitvesét Varga Mária, Kossuthot Mihályi Győző, Deákot Horváth István, Wesselényi Miklóst Kovács Titusz személyesíti meg. Amikor e talányos produkció világra jötte közhírré tétetett, azt találgatták az emberek, vajon ki állhat az az idő tájt országszerte népszerű, szép színésznő forgatókönyvírói, rendezői vállalkozása mögött. Napjainkban azt latolgatják, többen is, mi a gond Bereményi Gézával, hogy az ő Széchenyi-filmjét Pécsi Ildikóéval cserélik le. Vannak, akik erre A túlélő dala című Bereményi vers két sorát idézik válaszul: „…mielőtt elmentél, az igazság veszély volt,/ Mára már észrevétlen kicsike szégyenfolt!”

Than Mórnak, a magyar történeti festészet jelentős mesterének a Magyar Nemzeti Múzeum lépcsőházában lévő, nagyméretű falképe 1870-ben készült. Középen Széchenyi István és Deák Ferenc látható, mögöttük, a kompozíció jobb oldalán Batthyány Lajos, a vértanúk pálmájával, Damjanich János, Perényi Zsigmond, Eötvös József. Baloldalt a szónokló Kossuth Lajos és Petőfi Sándor. A távolban a kaszával, kapával hadra kelt nép is feltűnik

Fél évszázados hírlapírói gyakorlatom útmutatása szerint igyekszem eldönteni, mit lehet kezdeni közszolgálati televíziónk 1848. március tizenötödikéjére emlékeztető műsorával, meg az általa – átabotában – feldobott kérdéssel: Kossuth vagy Széchenyi?

Megpróbálok hát e napjainkban is komoly kételyeket keltő feladványra a magam módján válaszolni.

Mindenek előtt – a bizonytalankodók megnyugtatására és a műsorújságok előzetes híradásait is helyreigazítandó – azt kell tisztázni, hogy a Kossuth vagy Széchenyi? című tévéfilm a kétségbevonhatatlan történelmi tényeket miként kezeli.

Az – állítólag – 1849. március 15-én játszódó történetet a valóban élt jeles személyiségek a tévéfilmben látható módon érhették meg?

És 1848. március tizenötödikét?

1848. március 15. és 17 között Széchenyi István – többek között Batthyány Lajossal és Kossuth Lajossal – Bécsben tartózkodott. Az udvarnak kellett átadnia az országgyűlés feliratát. A benne foglaltakat vélük kellett elfogadtatnia. Ily’ küldetés közben még „a magyar történelem két óriása” sem bonyolódhatott politikai vitába!

Széchenyi egyébként is azzal a szándékkal indult útnak 1848 márciusának idusán – erről Naplója egyértelműen tanúskodik – „hogy hallgatnia kell minden gyűlölségnek, ellenszenvnek, minden becsvágynak”.

1849. március 15-én meg azért nem vitázhatott egymással „a magyar történelem két óriása”, mert ekkorra már igen-igen messzire kerültek egymástól. Testileg, lelkileg.

Széchenyi 1848. szeptember 7. óta a döblingi elmegyógyintézet lakója volt. Idegösszeroppanásának mélypontján, 1849 és 51 között senkit nem fogadott. Csak feleségének és titkárának, Tasner Antalnak írt leveleket. Gyógyintézetét egyetlen egyszer hagyta el: 1850. április 19.-20-án meglátogatta Bécsben tartózkodó családját.

A naplóírást is csak tizenegy esztendő múltán, 1859. október 2-án folytatta.

A Kossuth vagy Széchenyi? kérdésre Széchenyi Istvánnak „a lélek magánbeszédének kényszere” által írt feljegyzései közt, azaz a Naplójában vélem a választ megtalálni. (Azok, akik az 1977-ben útjára bocsátott tévéfilmet „jegyzik”, Pécsi Ildikó és segítőtársai, az 1978-ban a Gondolat Kiadó által közreadott Naplót nem ismerhették. Hogy a korábbi kiadásokat, a Viszota Gyula által jegyzett hat kötetet, vagy a Károlyi Árpád által szerkesztett „döblingi irodalmi hagyatékot” lapozgatták-e valaha, nem tudom.)

Az a 67 bejegyzés, amelyet Széchenyi Kossuth Lajossal kapcsolatban Naplójába inskribált, a korról és annak fő- és mellékszereplőiről is számos új ismerettel, ma is érvényes elmélettel és tanulsággal szolgál a második évezred emberének.

Történelemórákon nemigen hallható historikus részletekkel is.

Az első Széchenyi István által Kossuthról írt naplójegyzet dátuma: 1836. május 28. („Wesselényi behozta Kossuthot a Kaszinóba”…)

Az utolsóé: 1860. február 19. Másfél hónappal az előtt, hogy a naplóíró önkezével oltotta ki az életét. (A döblingi „rab” három vendége – a szobrász Vay Miklós, az udvari kancellár fia, Kecskeméthy Aurél, a belügyminisztérium sajtóosztályának cenzora, valamint Falk Miksa, osztrák liberális lapok publicistája – azt hajtogatta e napon, „Magyarország Széchenyi vagy Kossuth kezébe fog hullani.)

Naplójának tanúsága szerint Széchenyi István igen hamar fölismerte, hogy az általa elindított reformokat radikális politikájával veszélyeztető Kossuth „rendkívüli befolyásra fog szert tenni”. Mégsem „indult meg”…

Amikor 1840 novemberében „Kossuth megragad egy alkalmat, hogy a legnagyobb magyarnak nevezze”, Széchenyi kérdőre vonta „a nagy Hundsfutot: „Miért emel olyan magasra, hol nem tarthatom fel magamat”.

Nyomtatásban közreadott vitájukat a fél ország figyelte. Az államkancellár Metternich herceg is, aki 1843-ban Széchenyit inti meg e sajtópolémia miatt: „Ne lobogtassanak Magyarországon fáklyákat!”

Széchenyi István pletykalapnak tartotta Kossuth fórumát, a Pesti Hírlapot. Az is átvillant rajta, hogy „azért engedik át Kossuth cikkeit a cenzúrán, hogy alkalmat adjanak a polémiára”.

Mi Magyarországon kutya-macska módjára élünk és apró-cseprő gyűlölségeink miatt elfeledjük a közjót előmozdítani, minek felvirágzása tisztességet és hasznot hajtana számunkra”.

Idővel aztán Széchenyi István meglelte „a maga területét”: „Eréllyel a béke mellett kell síkra szállnom”.

Sem ellenzék, sem konzervatív nem vagyok”– jegyezte föl magáról többször is. És egyformán bizalmatlan volt a konzervatívok és az ellenzékiek iránt. Ahogyan Sőtér István írta a Napló 1978-as kiadásának előszavában: „mindkettőben egy szerencsétlen közélet torz szüleményeit látta”.

De Sőtér István hívta fel a Napló olvasóinak a figyelmét arra is, hogy Széchenyi István sokkal jobban ismerte a parasztságot, és mélyebben együtt is érzett velük, „semmint azt róla általában elismerni szokás”.

(1848. március 25-én a konzervatív Tarnóczy Kázmér többek megbízásából a már elfogadott úrbéri törvények módosítására irányuló javaslatát – „semmissé teendő a parasztoknak tett engedményeket” – Széchenyi István tépte szét!)

Kossuth Lajos és Széchenyi István nézetkülönbségeinek könyvtárnyi az irodalma. Arról az eltérő véleményükről azonban, amely a nemzetiségi asszimiláció kérdését érinti (s amelyek közül Széchenyi István álláspontját igazolta a történelem, mondhatni, egészen a trianoni diktátumig), hallgatni szokás. Széchenyi István tudta, hogy a magyaroknak – a nemzeti kisebbségek követeléseit figyelembe véve – engedményeket kell tenniük. Kossuth azonban, ha tehette, lekezelte, háttérbe is szorította a magyarokkal sorsközösséget vállaló etnikumokat.

Ezt tudván, a legkevésbé sem meglepő, hogy Széchenyi Naplójában olvasni egyedül a március 15. után Pozsonyban végbement zavargásokról: „Zsidókat üldöznek. – Kísérteties!”

(Pár héttel később Kossuth „hosszasan és terjengősen” azt kezdeményezte, hogy „a zsidók lépjenek ki a nemzetőrségből”.)

Aligha a véletlen műve, hogy július végén Széchenyi Istvánt kereste fel az a zsidó küldöttség, amelyik „emancipációt akarna”. „Nem ellenzem” – Naplójában a gróf ekként nyugtázta kérelmüket.

Kétségek és remények közt vergődött Széchenyi István éveken, évtizedeken át.

Terhel-e valaminő felelősség ezekért a mozgalmakért? – kérdezte önmagától 1848. március 16-án. – Azt tanítottam: hozzátok rendbe a vén házat; tisztítsátok meg a szennytől, mely körülveszi. Az érintettek nem végezték el ezt… jobbnak látták felgyújtani”.

Nem is Kossuth, inkább az országos konstelláció ellenében ontotta magából Széchenyi a máig érvényes, bölcs mondásokat, a nemzetének létét féltő alapigazságokat:

Tönkre megyünk, mert túlságosan ostobák vagyunk!”

A politikában a becsület nagyon meghatározhatatlan valami.”

Bolondokházában képzeli magát az ember vagy inkább hülyék házában.”

Bűnbánatot érzek… amiért valaha is a politikába ártottam magam”.

Ily könnyelműen elkótyavetyélni egy nemzet életét!”

1825-ben minden a sorvadás legvégső állapotában volt – most legalább görcsös vonaglásban!... Ingoványból is támad néha tüneményes meteor!”

Valamikor minden jót, ami történt, nekem rótták fel – most a fordítottja, minden rosszat… Ha hagyjuk, hogy ki beszéljék magukat az emberek, kénytelenek vagyunk úgy találni, hogy egy kicsit mindenkinek igaza van”.

Amikor a Deák Ferenc tiszteletére rendezett összejövetelen Széchenyi Istvánt Vörömarty Mihály mellé ültették, a költő ekként beszélte ki a maga igazságát: „Vesszen a hetvenkedés, az erőn túli megfeszítés, a rosszul számított vállalatok, mellyek tönkre jutnak”…

És előfordult az is, hogy István főherceg udvarmesterét idézte Széchenyi: „Senki sem oly nagy, hogy megmenthetné az országot, senki sem oly kicsiny, hogy ne ölhetné meg”.

Olykor-olykor Kossuth Lajos politikai tetteit is méltányolta. 1847 novemberében például ezt jegyezte fel a Naplójában: „Ha Kossuth nincsen itt… a felét nem tudom elmondani s megtenni annak, amit most!”

Szeretett Pestjén töltött utolsó napjainak egyikén már végzetesnek tartotta a „Kossuth mint kalapács, Batthyány mint fújtató” által előidézett helyzetet:

Lehetetlenség elhárítani a magyar agóniát!”

A 2019. március 15-én közszolgálati televíziónk jó(?)voltából feltett kérdésre azonban – Kossuth vagy Széchenyi? – Széchenyi István 1847-es naplójegyzetével lehet szerintem a lehető legpontosabb választ adni:

Oly név-e a ’Kossuth’, melyhez Magyarország átka vagy áldása fog-e tapadni?

Éppúgy nem, mint a ’Széchenyi’! Végre találkozunk majd s egyesülünk a feledésben”.

Utóirat: És oly’ név-e bárkié? Á-tól Z-ig…

2019. március 12.

vissza >>