Az élet egy csoda (?)

A szerb filmrendező, forgatókönyvíró, színész, producer, zenész és zeneszerző Emir Kusturica filmjeit vagy határtalan lelkesedéssel fogadják az emberek, vagy, akár a hidegzuhanyt: égig érő indulattal, dühösen. 2004-ben forgatott 155 percét több nézője is ez utóbbival illette. Kiváltképpen a gyógyíthatatlanul tehetséges Kusturica nemzedék-, sors- és honfitársai. Olykor éppen azok az emberek, akik az új évezredben is a délszláv háború maradványain élnek. A szemellenzős szomszédok, a kaján pályatársak meg készségesen átvették, majd buzgón továbbították is azokat az értékítéleteket, amelyekkel legelső kritikusai Az élet egy csoda című, francia – olasz – szerb közös munkával összehozott produkciót minősítették. Pedig, aki ezt a háborús tébolyt igazán hitelesen megjelenítő filmet megismeri (s ezt a Duna Televízió jóvoltából április 5-én, pénteken 22.02-től bárki megteheti), megbizonyosodhat róla, hogy az ítészei által fáradtnak és erőtlennek titulált produkció egyetlen perce sem tűnik bágyatagnak. Az alkotói kipurcanás jelei sem fedezhetők fel rajta. Sőt!

Az 1970-es, 80-as évek népszerű ifjú színésze – Slavko Stimac – képviseli a fenekestül felfordult világban helyét nem találó, értelmiségi középnemzedéket. Gyámolítója, jó, ha egy akad: a könnyét hullató szamár…

Azok, akik mifelénk kishibás boldogságfilmként kezelik Emir Kusturica 2004-es mozgóképesített tantörténetét, „csak” a lényegre nem ügyelnek.

A Josip Broz Titót – szoboralakban, de tekintélyelvű despotaként is – „leporoló” átlagemberekre…

A marsallt idéző, helyi nagyfőnökökre…

(„A törvény az alkalmatlanokat bünteti – Kusturica filmjében ekként nyilatkozik a nyilvános számonkérés kínos perceiben egyikük.)

A „második Jugoszlávia első számú vezetője” által úgy-ahogy megvalósított „piaci szocializmus” vámszedőire…

Az évtizedeken át kényszerűen vállalt „viszonylagos egységet” nacionalista propagandával feledtető hangadókra…

A szocializmusnak nevezett kavalkádban nevelkedett (és központilag kellően megbolondított) emberek sodródnak e filmben. Az egymást követő, áttekinthető és át nem tekinthető helyzetekben semmi másra nem vágynak: a következő pillanatot szeretnék szerencsésen túlélni. A falujuk határában csörtető háborús tébolyra rá se rántanak. Nem is igen érzékelik, milyen gyilkos viharok szele süvít körülöttük…

Kusturica azt a világot teszi köznevetség tárgyává, amelyben élnie adatott. Ebben a világban mindenki megkapja a magáét, etnikai, vallási hovatartozásától függetlenül. A szerb, a bosnyák, a futballista és az operaénekes, a békefenntartó és a maffiózók által fenntartott pártok korifeusai.

Lukát (a Slavko Stimac által megszemélyesített vasútépítő mérnököt) is csak a hirtelen támadt szerelem menti meg a végzetesen hiábavaló hánykolódástól. Ő még időben felismeri: a másik ember a csoda, kiért minden váratlan őrület és halált termő fenyegetettség ellenére is érdemes vállalni a kockázatot: életben kell maradni. Mindenáron.

Mindenáron?

De vajon milyen taksa révén jön össze a szocializmus körkörösen hülye rendszerének örökségét tovább vivő embereknek ez a „Mindenáron”?

Az utóbbi másfél évtizedben Emir Kusturica a maga módján e kérdésre igyekszik választ adni. Például, megpróbálja azoknak a gyermekeknek az életét bemutatni (Isten bárányai), akik túl mélyen vannak ahhoz, hogy a hangjukat bárki meghallhatná. Azt a kamasz fiút is képbe hozza, aki, ha minden oldalról tüzelnek rá, akkor is a maga útját szeretné járni (Az ígéret szép szó). Vagy azt a független (!) tejesembert, aki tejben, vajban, szerelemben tudna csak igazán boldogulni (Tejben, vajban, szerelemben).

Amikor Az élet egy csoda című filmjét országnak, világnak bemutatták, Kusturica elkövette azt a „nagy hibát”, hogy – főhőséről szólván –, Shakespeare-re hivatkozott. Több se kellett a hivatásos értetlenkedőknek: a túlkoros Rómeóról kezdtek el élceket gyártani.

Szegények, nem vették figyelembe, hogy a film rendezője, forgatókönyvírója, producere és zeneszerzője, Kusturica, ezzel az utalásával csak arra próbálta felhívni nézői figyelmét, hogy vészterhes időkben, amikor az ember természetes élet- és értékrendjét akarják felülről átrendezni, voltaképpen a 16-17. század óta azonos módon megfogalmazott érvekkel lehet a halandókat vigasztalni, mint most, a huszonegyedik században: a hirtelen támadt szerelem csodákra képes még az eszelősen értelmetlen társadalmi helyzetekben is.

2019. április 2.

vissza >>