„Nem bűn, ha az ember hivatásának megfelelően működik”

Shakespeare kevéssé ismert királydrámájával, az 1598-99 környékén írt V. Henrikkel érdemes a magyarnak legalább egyszer találkoznia! Kiváltképpen napjainkban, amikor a Duna Televízió (április 13-án, szombaton 21.30 órai kezdettel) ezt az „összejövetelt” előzékenyen meg is szervezi. A Kenneth Branagh által jegyzett mozgóképes átirat egyesekben azt is tudatosíthatja – s persze, teljes közösségünkben is –, hogy mi mindenre képes a felelőségtudattal felvértezett vezető. Az 1387 és 1422 között valóban élt férfiú, akinek igazságszeretetét, bátorságát, becsületességét, vitézségét még ellenfelei sem vitatták, a kicsapongás szószólójaként elhíresült írói kitaláció, Sir John Falstaff „legjobb tanítványaként”, Harry herceg néven Shakespeare más jeles művében is feltűnik. A királyi trón ifjú várományosát a IV. Henrikben arra inti „ez az öreg kerítő”, a politikai eseményeket józan ésszel értelmező, vén cimbora: „Nem bűn, ha az ember a hivatásának megfelelően működik”!

V. Henrik, akit a 132 perces angol produkcióban Kenneth Branagh igen színesen személyesít meg, az agincourt-i csata győzteseként Európa egyik legerősebb királyságává tette Angliát. A legújabb kori kutatások azonban uralkodásának tragikumaként jegyzik, hogy tehetségét kétes kimenetelű külföldi háborúra fecsérelte, nem hazai reformokra

Shakespeare elévülhetetlen érdeme, hogy az ő idejénél 183-184 esztendővel korábbi eseményeket és azok életre szólítóit, megélőit és elszenvedőit – a falusi kocsmárosnétól a francia királykisasszonyig, a szinte még gyermek közkatonától a nagy időket megélt, vénülő hadvezérig, a csatatéren is a saját zsebét töltögető gazfickótól az övéinek lelki békéjére ügyelő uralkodóig – úgy állította nézői elé, hogy azok minden kor embere számára elképzelhetőek legyenek. Kenneth Branagh (aki Shakespeare-adaptációinak sorát az V. Henrik mozgóképesítésével indította el, és általa – szerintem - e műfaj legeslegjobbikát hozta létre) nem tett mást, „csak” az „Avoni Bárd” példáját követte: időtlenül hiteles és ma is ismerős, vagy megismerni érdemes személyiségeket mozgatott a kamerák előtt.

Mögöttük - természetesen - a hat évszázaddal ezelőtti múltat is megidézte. De azt is oly' igen körültekintően, hogy a modern ember is a saját világára találhasson benne. (Nem véletlenül kapta meg e produkció jelmeztervezője az Oscar-díjat!)

Rá is talál, annyi szent! De nem Henrik táborában, hanem a helyzetüket fel nem ismerő, gőgös, önhitt, csak magukra gondoló franciák udvarában.

Henrik – Canterbury érsekének és Ely püspökének önérdekeiket mindennél fontosabbnak tartó fondorkodásainak eredményeként - vállalja, hogy „véres zászlóját” kibontsa. Rövid időre tán ő maga is elhiszi, hogy „a magáéért”, azaz országa érdekében vonul hadba a franciák ellen. Calais-nál aztán ő is átallátja, hogy e keserves helyzetben mást nem tehet: menti, ami menthető. Az embereket – mindenek előtt. A saját katonáit és a hadszíntérré vált francia föld lakóit egyaránt.

Az angol katonáknak kérlelhetetlenül szigorú uralkodói parancs szabja meg, hogy „az országon átvonulva… fizetetlen semmit el ne vegyenek, a franciák közül senkit ne szidjanak, megvető beszéddel ne sértsenek”…

Henrik, kinek műveltségéről és vallásosságáról több történelmi dokumentum is tanúskodik (ő volt az első olyan angol király, aki angolul is folyamatosan tudott írni és olvasni) azt is igen jól tudta, mivel tartozik a véle hadba vonult katonáknak, a királyságáért életüket is kockáztató férfiaknak. Gyermekembereknek, aggastyánoknak.

Embereinek jogos félelmét a döntő csata előtti éjszakán nem olcsó közhelyekkel, hazugságokkal, de meggyőző érvekkel igyekezett elűzni. A sokszoros túlerő láttán sem menekült üres szólamok palánkja mögé: „Ha halál vár ránk, elegen vagyunk/ Hazánknak veszteségül; ha meg élünk:/ Kevesebb ember nagyobb becsület”.

(A Kenneth Branagh által rendezett film magyar szövegét Németh Lálszó műfordításának a felhasználásával Berzsenyi Márta kiválóan korszerűsítette. Vagy mondjuk inkább eképpen: élőbeszédesítette?)

A napjainkra legjobban „rímelő” szöveget azonban – Shakespeare „közreműködésének” köszönhetően – nem a címszereplőre, hanem a történet forrpontján felbukkanó Burgund hercegére bízta a filmrendező: „mi a gát, az akadály/ Hogy a szegény, mezítlen csonka béke,/ …honunkban nyájas arcát fel/ Nem ütheti… Vesztik, vagy idő híján nem tanulják/ A tudományt, mely országunkhoz illő./ Vadak gyanánt növünk, mint katonák,/ Kiknek csak véren jár eszük – szitokra,/ Morc pillantásra, lompos öltözékre,/ S mindenre, mi természetellenes.”

Olyan jelenete is van a Branagh féle filmváltozatnak, amelynek szó szerinti forrását nem leltem a shakespeare-i eredetiben. A csatatéren – miközben veszteségeiket mérik föl, halottaikat gyűjtik össze a tegnapi ellenfelek, a franciák, felsőbb utasításra külön a pórnépet és a nemeseket – a távolból magányos alak közeledtét látni. Vállán ő is élettelen testet cipel.

Döbbenten szemlélik, akik mellett elhalad. Van, aki átvenné a terhét, van, aki a példáját követi, s maga is fölnyalábol a vériszamos földről egy-egy halottat.

És van, aki merev értetlenséggel bámulja.

A győztes király, Henrik ifjú alattvalójának tetemét viszi a közös (?) temetkezőhelyre. S közben a Non nobis - Te Deumot motyogja…

Kenneth Branagh filmjének ezt a jelenetét odafönt és idelent mindenkinek meg kellene ismerni. És soha senkinek nem szabadna elfelejteni.

Utóirat:

Mióta az 1989-es angol filmdráma felhívta rá a figyelmet, V. Henrik „magyar kapcsolatáról” is egyre gyakrabban hallani. Arról a győztes agincourt-i csata után összehozott, nevezetes találkozóról egyre többen beszélnek, amely a magyar király és német-római császár kezdeményezésére Canterburyben a két az idő tájt legjelentősebb európai uralkodó, V. Henrik és Luxemburgi Zsigmond közt megesett. Többek szerint ez az 1417-es találkozó, valamint kettejük Canterburyben kötött szövetsége vetett véget az egyházszakadásnak; az ő közreműködésükkel (is) megválasztott V. Márton pápa teljesítette a „hitelvi zavarok tisztázását”.

Zsigmond talán valamennyi kortársánál jobban tudta, hogy a törökök által fenyegetett, hitvitáktól tépázott Európa egysége mindennél fontosabb. Ahhoz azonban, hogy az európai harmóniát összehangolja, Henriken kívül nem sok európai uralkodótársának a segítőkészségében reménykedhetett…

2019. április 9.

vissza >>