In memoriam Bőjthe Tamás

Januárban még hosszú s vidám telefon-csevejekkel múlattuk a sebesen tovatűnő időt. Ha kitavaszodik, meglátogatom, ígértem a kétszeres Ybl-díjas építésznek, a Honvéd Hagyományőrző Egyesület tagjának. Ám, amikor a szép kikelet megérkezett, nem teljesíthettem ígéretemet: Bőjthe Tamás – kiskamaszként kőszegi, majd nagyváradi hadapród – kilencven éves korában a túlsó partra költözött. Búcsúztatója április 16-án 17.30-kor Budapesten, a Rózsafüzér Királynéja Templomban (Thököly út 56.) lesz, temetése 17-én – családi körben – Egerben. Az immár megmásíthatatlan hír hallatán a Magyar Nemzet régebbi évfolyamaihoz menekültem. Kisvártatva meg is találtam azt a 2005. április 2-án Éleslövészet címmel megjelent beszélgetést, amely Bőjthe Tamás személyiségét, valamint a kort, amelyben élnie adatott, oly’ igen érzékletesen tükrözi.

A tizennégy esztendővel ezelőtti beszélgetés nem kerek évfordulók vagy jeles események alkalmából készült. Történelmi jelentőségű MTI-felvétel volt az ihletője: a német követelésre, kormányközi egyezmény alapján a Don-kanyarba kiküldött 2. magyar hadsereg 1943. januárjában elszenvedett tragédiájára – százhuszonöt-százharminc ezer honvéd, köztük húszezer munkaszolgálatos halálára – 2005-ben egy régi uniformisát magára öltő katona emlékezett imára kulcsolt kézzel Buda leghíresebb templomában

Magányos katona térdepel a budavári Nagyboldogasszony-templomban a doni tragédia 62. évfordulóján tartott ökumenikus istentiszteleten. A Magyar Nemzet vasárnapi Képeslapjában közreadott MTI-fotón látható férfiúnak nem csak a második világháború pokláról lehetnek történetei, hanem a huszadik századi magyar építészet különös korszakáról is. Az egyenruhás Bőjthe Tamás ugyanis civilben Ybl-díjas építőművész.

Tizenhárom éves voltam a doni tragédia idején, személyes emlékeim tehát nincsenek, nem is lehetnek a 2. magyar hadsereg szomorú vereségéről – Bőjthe Tamás e szavakkal kezdte 2005-ben a történetét. – A budavári emlékünnepen a Honvéd Hagyományőrző Egyesület képviseletében voltam jelen. A megemlékezést minden esztendőben a Hadtörténeti Intézettel és a Doni Bajtársi Szövetséggel közösen szervezzük és mivel én viszonylag jó egészségi állapotban voltam, bajtársaim helyett is én képviseltem az egyesületet.

A katonai uniformist azonban nem csupán a megemlékezés kedvéért ölti magára.

Tíztől tizennégy éves koromig a kőszegi katonai nevelőintézetben tanultam, tizennégy éves koromtól pedig a nagyváradi Gábor Áron tüzér hadapródiskolának voltam az első éves növendéke. A másodévet már Németországban fejeztük be, úgy, ahogyan be lehetett fejezni, amerikai hadifogsággal együtt.

A kőszegi cőgeráj Ottlik Géza Iskola a határon című regénye alapján vált ismertté szélesebb körben. Csakugyan olyan volt ez a tanintézet, mint amilyennek az író ábrázolta? Kegyetlenül szigorú, nemcsak a testet, hanem a lelket is próbára tevő?

Ottlik 1923-tól ’26-ig volt a kőszegi katonaiskola növendéke, én pedig ’39-től 1943-ig jártam oda. Időközben szellemisége mellett a neve is megváltozott, Ottlik idejében alreálnak hívták, mi pedig a honvéd középiskolai nevelőintézetnek voltunk a tanulói. A katonás külsőségek, a rend és a fegyelem iránti igény, persze, mit sem változott. A felsőbb éves urak és az alsóbb éves növendékek közötti alá-fölérendeltségi viszony is létezett, mint Ottlik idejében. Az idősebb diákokat magázni kellett, tanácsos volt előre tisztelegni nekik, és növendék uraknak szólítani őket.

Aki Bőjthe Tamást kicsit is ismeri, tudhatja, hogy nem harcos alkat, soha nem is lehetett az, mégis majdnem a katonaéletet választotta hivatásául.

Tíz éves korában az ember nehezen tudja megmondani, mi akar lenni. Katonatiszt édesapámat nem sokkal az én kőszegi „bevonulásom” előtt vesztettem el, édesanyám három gyermekkel maradt egyedül, húgom mindössze pár hónapos volt. Mindent meg kellett próbálnunk nekünk, nagyobbacska gyermekeknek, hogy segítsünk anyánknak a családi terhek elviselésében. Olyan helyen kellett tehát folytatnom iskoláimat, ahol tandíjmentességgel kecsegtettek. Kezdetben nagy megilletődöttség lett úrrá rajtam Kőszegen, aztán hozzáedződtem az intézet életkörülményeihez. Szinte minden vasárnap csoportos kirándulásokat tettünk a hatszáz éves gesztenyefához vagy a Szabó-hegyre, a Kálvária hegyére, ezek a túrák megtörték az intézet zárt világát. Az alsóbb éves növendékeknek csak szülői kísérettel volt szabad a városba kimenni, az édesanyám azonban a messzi Egerből egyetlenegyszer sem tudott meglátogatni. Egyszer-kétszer a Szombathelyről származó Matók Leó szülei vettek maguk mellé, amikor gyermeküket meglátogatták. Matók Leó egyébként egy 1951-es pernek, a szombathelyi antibolsevista liga néven emlegetett eljárásnak lett az áldozata. Hetedrendű vádlottként került a perbe, és, mivel vitába szállt a bíróval, másodrendű vádlottat faragtak belőle. Miként az elsőrendű vádlottat, az én egykori osztálytársamat is felakasztották. Minderről csak újratemetése alkalmával értesültünk. A Magyar Nemzet is képviseltette magát a temetésen. Másik osztálytársunk, Márkus Attila faragott kopjafát a sírjára.

Ezek szerint Matók Leót és osztálytársait hazaszeretetre és bátorságra nevelték a Hunyadi Mátyásról elnevezett kőszegi tanintézetben…

A kőszegi nevelés alapelve a Magyar Hiszekegyben fogalmazódott meg: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában”.

Milyen változást hozott az életébe, amikor Kőszegről Nagyváradra került?

A nagyváradi a kőszegihez képest jóval nagyobb tanintézet volt. Négy üteg tanult ott, nem két század, az ember jóformán csak azokat ismerte, akik a saját ütegéhez tartoztak. Új fegyvernem volt, új épületben is lakott a légvédelmi tüzérség, őket csak messziről csodáltuk. Kiváltképpen, amikor híre ment, hogy a nyári éleslövészeti gyakorlaton emlékezetes fegyvertényt hajtottak végre. Amerikai bombázók húztak el fölöttük, sőt alacsony repülésben meg is támadták őket, ők meg hetet leszedtek közülük. Az egész társaság tűzkereszt érdemrendet kapott.

Mit tudtak a hadapródok a háborúról? Csak válogatott információkat kaptak?

A rádiót hallgattuk, természetesen nem az angolok adásait, és voltak frontot megjárt tisztjeink. Az én osztálytisztem például, Galamb István a Don-kanyarnál gyűjtötte össze ismereteit a háborúról. Részletesen sosem beszélt az élményeiről, bizonyára meg akart kímélni bennünket az ott történt szörnyűségektől. Mi azonban lényegében mindent tudtunk róluk. Igaz, a veszteségek pontos számát nem ismertük, de hát pontos veszteséglistával mind a mai napig nem rendelkezünk. A lelkesedés lángjai időnként igen magasra csaptak a hadapródiskola növendékeiben, a felsőbb évfolyamokról több csapat megpróbált kiszökni a frontra. Nem jutottak messzire, amikor barátságosan visszatuszkolták őket az iskolapadokba, fegyelmezetlenségükért csupán szóbeli feddésben részesültek. Várják meg, mondták nekik, amíg elbírják a fegyvert, akkor induljanak a tűzvonalba.

Mikor szembesült ténylegesen a háború pusztításaival?

Negyvenötben, január elején az egész intézetet kivezényelték Németországba. Igazából Berlinben döbbentem rá, mit végzett a háború. Azután Szudéta–Németországban, egy ma Chebnek nevezett városban átéltünk egy rettenetes légitámadást. Bennünket vezényeltek ki, hogy segítsünk a lakosságot kimenteni a lángokban álló házakból. Rettenetes látvány volt.

Meg sem fordult a fejében, hogy mi keresnivalója van abban a pokolban?

A napi teendőink közt nem értem rá ilyesmin tűnődni. Nem mondom, hogy kalandnak tekintettük a háborút, de azt igen, hogy elkerülhetetlennek éreztük a sorsunkat: nekünk mindenképpen el kell kerülnünk a szovjet hadifogságot, ezt mondogattuk egymás között.

Ki vagy mi ébresztette rá e csapatot, hogy a háborút a németek – és velük együtt a magyarok is – elveszítették?

A kaszárnyában, ahol elszállásoltak bennünket, úgy-ahogy tovább folytatták a kiképzésünket. Lovaglóórát tartottak, tereptanórát, elméleti tárgyakat oktattak, egészen addig, míg nyugatabbra nem vezényeltek bennünket, mert „Csehország várhatóan szovjet zóna lesz”. Sejtettük, miért. Pár napig egy erdőben táboroztunk, majd elástuk fegyvereinket, és bevonultunk a legközelebbi falu főterére. Felsorakoztunk, díszbe vágtuk magunkat, és jelentkeztünk az amerikai parancsnokságnál.

Meddig volt amerikai fogságban?

Majdnem egy esztendeig.

De ott legalább volt mit ennie…

Kezdetben, bizony, alig-alig, hatvan főnek adtak egy kenyeret. Tízezer-szám estek fogságba az emberek, az amerikaiak minden egyenruhást foglyul ejtettek, a postást is, a vasutast is, a fináncot is, biztos, ami biztos. Hatalmas búzamezőre tereltek bennünket, körbevettek drótkerítéssel, aki megmozdult, az orra elé lőttek. Így hozták a tömeg tudomására, hogy jó lesz békén maradni. Társaimmal gödröt ástunk magunknak, az egy szál pokrócunkat a fejünk fölé feszítettük, legyen, ami véd bennünket a nap és az eső ellen. Így kezdődött a mi amerikai fogságunk. A folytatás sem volt sokkal jobb, nekem az volt a szerencsém, hogy az utolsó hónapokban összeakadtam egy távoli nagybácsimmal, aki a tábori parancsnokságon, mint tolmács tevékenykedett. Ő aztán maga mellé vett futárnak. Kaptam igazolványt, egy lepecsételt kartonlapot, hogy a táborok közt szabadon jöhetek, mehetek, nota bene, a konyhatáborba is bemehetek! Ettől fogva minden áldott nap ott reggeliztem, ebédeltem, vacsoráztam, az én ételadagomat meg elfogyasztották a sátortársaim. Mire hazajöttem, nyoma sem volt rajtam a koplalásnak. Ruhám is volt, egy feketére festett „amcsi” köpeny, nem hatottam ijesztően, amikor Egerbe megérkeztem.

Mihez kezdett a tizenhét éves „obsitos”, akinek utóbbi két tanulságos esztendejéről senki nem állított ki iskolai bizonyítványt?

Jelentkeztem az egri cisztercita gimnáziumba, ahol azt mondták, ha magánúton levizsgázom az elmulasztott hatodik és hetedik osztályos gimnáziumi tananyagból, évfolyamtársaimmal együtt elkezdhetem a nyolcadikat, és együtt érettségizhetek velük. Jó szándékkal kezelték ügyemet a gimnázium paptanárai, például, megengedték, hogy angolul és nem a náluk kötelező francia nyelven adjak számot tudásomról! Így azután 1947-ben sikeresen leérettségiztem, sőt, még abban az évben felvételt nyertem a műszaki egyetemre.

Hogyan „számolt el” az egyetemen múltjával, a hadapródiskolával, az amerikai hadifogsággal?

Abban az esztendőben még elég nagyvonalúan kezelték az egyetemeken a felvételizők „múltját”, a származásukat is. A Kőszegen töltött négy esztendőt később sem „töröltem” az önéletrajzomból. A hadapródiskolát azonban „kifelejtettem”. A hadifogságot sem tagadtam, ezt akkor még megbocsátották az embernek. Kiváltképpen, ha csendben meghúzta magát, a tanulmányaival volt elfoglalva, semmi mással.

Templomépítő jeles építészek mesélték, milyen drámai fordulatot élt meg a nagyhírű Műegyetem a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején.

Hála az égnek, eleinte még azok tanítottak bennünket, akik kiválóan érették a szakmájukat, és tanítani is nagyszerűen tudtak. Csonka Pál, a kiváló statikusprofesszor, Rados Jenő… Aztán jöttek az újak, olykor nem is a legrosszabbak. Kardos György például, aki Rados professzor helyére került, nagy tudású ember volt, szépen rajzolt, de harcos baloldalisága minden tudását és képességét feledtette.

A Magyar Építőművészek Szövetsége nevében fogalmazott köszöntőt, amelynek címzettje Rákosi Mátyás volt, Kardos György is aláírta 1952-ben. Ebben az irományban a magyar építőművészek megfogadták, hogy a Szovjetunió építészetelméletét, –gyakorlatát tanulmányozzák és népszerűsítik, a párt útmutatását követik, és a marxista-leninista világnézet alapján segítik elő a szocialista realista építőművészetet. A második világháború után megadatott az esély az országnak, hogy a modern építészet elvei szerint építsék újjá a városokat?

Eleinte még a modern építészeti szemlélet uralkodott, első volt a funkció, ezt tükröznie kellett az építmény homlokzatának is. A szerkezetet pedig, minden esetben alá kellett rendelni a funkciónak. Ezt a klasszikus összhangot a szocialista realizmus már egyáltalán nem tekintette kötelező érvényűnek. A funkció minden megrendelésnél adott volt, azzal a szocreál szorgalmazói nem tudtak mit kezdeni. Megjeleníteni azonban a szovjet építészeti eredményeket kell, ezt tanították, nem pedig az épület rendeltetését. Hazugság volna azt állítani, hogy csupa csúf épületet terveztek az ötvenes években. Nem, akkor is emeltek impozáns házakat, legfeljebb idegenek voltak a magyar városokban.

Hogyan tud dolgozni az építőművész a saját erkölcsi rendje, ízlése és szaktudása szerint olyan korban, amelyben az ideológusok írják elő még azt is, hogy milyen minták szerint tervezzék a középületeket, a városokat?

A klasszikus mondás szerint az építész kezében van a ceruza, a tisztelt megrendelő azt mond, amit akar, az épületet akkor is az építész fogja lerajzolni. Magyarán szólva, a legtöbb megrendelőt befolyásolni is, korlátozni is lehet. Vagy, ha nem lehet, azt mondhatja a tervező: ezt a munkát én nem vállalom.

Nem volt életveszélyes az ötvenes – hetvenes években azt mondani egy megbízatásra: nem vállalom?

Ezekben az években olyan sok volt a feladatunk – nekem például üveggyárakat kellett terveznem Orosházán és Kubában, az országos cementprogram elindításakor több „száraz technológiájú” cementgyárat kellett létesíteni –, hogy bátran hivatkozhattunk a már elkezdett feladatainkra, ha kellemetlen megbízatásokat akartak a nyakunkba varrni.

Beremend, Hejőcsaba, Bélapátfalva, Vác, gépelemgyár Kecskeméten, hőerőmű Berlinben, síküveggyár Orosházán – vagy féltucatnyi ipari létesítmény, amelynek Bőjthe Tamás adott formát. Külföldi – nyugat-európai – példák lebegtek a szeme előtt, amikor ezeket a létesítményeket a kollégái segítségével megtervezte?

Lehet, hogy furcsán hangzik, de akkoriban sehol a világon nem vették olyan komolyan az ipari építészetet, mint a magyarországi Ipartervnél, ott, ahol évtizedeken át dolgoztam. Mindenütt szükséges rosszként kezelték, ha gyárat kellett építeni. Az Ipartervnél ellenben azon törtük a fejünket, miként lehet belelopni a „szükséges rosszba” valami eredetiséget, szépséget, játékosságot. És ezen a területen nem is lehetett előírni ideológiai mintákat.

Építészeti emlékkiállítás idézte fel nemrég azt a lakótelep-építési kísérletet, amelyet 1958 júniusában indított útjára az Építésügyi Minisztérium. Akkor, amikor Nagy Imréék halálos ítéletét végrehajtották. A hatalmon levők elgondolása szerint ötvenhat traumáját a nyugati minták szerint nyugati alapanyagokkal épített lakásokban feledhette volna a dolgozó nép. Szándékukról, persze, mit sem tudhatott az a tehetséges csapat, amelyik a C tervnek nevezett pályázatsorozat felhívására benyújtotta elképzeléseit…

Callmeyer Ferenccel, műegyetemi évfolyamtársammal mi is pályáztunk, és legnagyobb meglepetésünkre díjazták is terveinket. Másfél – két szobás kis lakásokat kellett terveznünk, úgy tűnik, eléggé ügyes megoldásokkal, mert később e rajzok alapján magáncélokra is terveztem lakásokat a Pasaréti úton. Nem sokkal az után, hogy a lakók birtokba vették az óbudai kísérleti lakótelepet, sajnálatos módon a magyarországi lakásépítési programban más szempontok győztek, nem az óbudai kísérlet hasznosnak bizonyult elvei. A szovjet házgyárak elárasztották panelelemeikkel a magyar piacot, politikai döntés szabott irányt a tömeges lakásépítésnek, nem pedig a modern építészeti elgondolás. Persze, igazságtalanok volnánk, ha azt állítanánk, valamennyi panelekből emelt magyarországi lakótelep alkalmatlan a normális emberi életre. Nem, vannak köztük sikeresek is. Maguk a lakások is otthonossá tehetők, ha kellő időben, szakértelemmel korszerűsítik őket. Berlinben is ezt csinálták, láttam, amikor a kilencvenes években hosszabb ideig Németországban tartózkodtam az utolsó iparterves megbízatásommal. Mi, magyarok azonban kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy szegény országban nem egyszerű élni.

Emlékszik rá, mi járt a fejében, amikor a Nagyboldogasszony-templomban lefényképezték?

Emlékszem, a szentmise fohásza: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj…”

2019. április 14.

vissza >>