Virágnyelven (1.)

A Magyar Nemzet hetvenedik születésnapján

Honlapom kedves olvasója hívta fel a figyelmemet tegnap még oly’ határtalanul szeretett lapom, a Magyar Nemzet hetvenedik születésnapjára írt múltidézésemre, melyet – szerinte is, szerintem is – kerek évfordulók és elismerésre méltó köznapok híján is érdemes újraolvasni. Sarolta a Magyar Nemzet online kiadásában 2008. augusztusában megjelent szöveget küldte el nekem, ezt továbbítom most azoknak, akik a nyomtatott sajtó helyett a locsei.net-et figyelik, szerény lehetőségeim szerinti illusztrációs kiegészítőkkel, meg a rendíthetetlen reménnyel: emlékezni sosem hiábavaló!

Az amerikai New York biztosítótársaság megbízásából épült pesti palotába az ötvenes évek államosításai idején költözött be a Magyar Nemzet szerkesztősége, és 1991 augusztusáig, negyvenegy éven át működött benne. A New York-os éveket sokan visszasírják. Nem mintha a lepukkant, szocreálosan modernizált műemlék épület oly igen alkalmas irodája lett volna a nagy múltú országos napilapnak, de a legtöbben úgy éreztük, a hely szelleme is segített abban, hogy életben tartsuk, és jobb időkre átmenthessük a polgári újságírásnak azokat az értékeit, amelyeknek védelmére az 1938-as, vészterhes esztendőben a Magyar Nemzet vállalkozott.

Az 1980-as években még délután háromkor kezdődött a szerkesztőségi élet, és csendes napokon is csak este tíz után fejeződött be. Fél órával a lapindító értekezlet előtt belépett az ember a nagykörúti palotába, felrohant az elegáns reneszánsz rezidenciák belső tereit idéző lépcsősoron, el a töredezetten is gyönyörű, hatalmas ólomüveg ablak előtt, föl a második emeletre. A liftet, aki csak tehette, messzire elkerülte, a lapszerkesztőkkel, könyvkiadói szakemberekkel zsúfolt palotának az egyetlen személyszállításra alkalmas felvonóját ugyanis csak és kizárólag a liftkezelő indíthatta el. Az okleveles felvonókezelő azonban éppen akkor szokott ebédelni, amikor a New Yorkban kezdődött a csúcsforgalom. Hazulról, kis láboskában hozott káposztafőzelékét, paprikás krumpliját a nagy ügyesen a liftcsengőhöz csatlakoztatott villamos főzőlapon melegítette fel, úgy kanalazta ki, szép komótosan. Amíg az étkezési szertartás tartott, a lift el nem indulhatott. Olykor a lakoma után sem, a villanyrezsó áram alá helyezése ugyanis rendszerint huzamosabb ideig tartó üzemzavart okozott.

A második emeleten, a Magyar Nemzet feliratú szárnyas ajtón berobbanva, a szűk kis titkársági szobában felnyalábolta az ember a postáját, leült az asztalához, és hat-hét órán át az orrát sem dugta ki a Derkovits Gyula komor fametszeteivel dekorált szerkesztőségből. A távirati irodától telexgépen érkező napi híreket – az olvasószerkesztő és az ügyeletes szerkesztő gondos válogatása után – hivatalsegéd tette az asztalára, a kefelevonatokat, a kiszedett szöveg nyers nyomdai másolatait, ellenőrző példányait szintén. Rettenetesen nagy botránynak kellett történnie, hogy a napi robotra kijelölt kis hírlapíró elhagyhassa őrhelyét: utcai balesetnek, áramszünetnek… Esetleg váratlan halálesetnek. Helyzet van – mondták ilyenkor a szerkesztő urak, és a slapaj, a kis fizetésű szerkesztőségi mindenes szaladt a nyomdába vagy az udvaron át, az épület hátsó traktusában elhelyezett könyvtárba. Olykor az életveszélyesnek nyilvánított erkélyek valamelyikére kimerészkedve próbált tájékozódni, másra nemigen volt lehetősége. Szigorú íratlan szabályok rendelkeztek róla, hogy az ügyeletes munkatársak nem hagyhatják el a szerkesztőség területét.

Döbbenetes kép fogadott az egyik eseménytelen szerkesztőségi munkanapom végén a New York-palota lépcsőházának tágas fordulóiban. Azokat a falakat, amelyeken délután fél háromkor még semmi szokatlan nem volt látható, este tíz után Lenin-képekkel és vörös drapériákkal, cirill betűs feliratokkal „ékítetten” pillantottam meg. A földszinten Lenin-szobor, gyilkos mosolyú. Első rémületemben arra gondoltam, miközben én békésen gyomlálgattam a kulturális híreket, „odafönn” visszaforgatták az idő kerekét. 1988-at írtunk, ebben az esztendőben, amikor csak egy dologban lehetett biztos a kelet-közép-európai polgár, hogy tudniillik minden bizonytalan, röpke pár óra alatt bármi megtörténhetett még a híres-neves New York-palotában is. Bénultságomat látván, a portások nyugtattak meg. Ne féljek, nincs semmi baj, mondták, Moszkvában játszódó filmet forgatnak az éjjel a New York összes szabad területén, azért a sok Lenin, a hatalmas vörös csillag és a forradalmi dekoráció. Ha várok egy keveset, mondták, talán még Arnold Schwarzeneggert is láthatom, ő játssza a főszerepet az amerikaiak mozijában. A Vörös zsaru azóta is az egyik kedvenc akciófilmem, azokat a jeleneteit kiváltképpen szeretem, amelyek a szocialista belsőépítészet szabályai szerint fazonírozott New York-palotát mutatják. (Nincs sok belőlük, menet közben, a glasznosztynak köszönhetően, a Szovjetunióban, a moszkvai Vörös téren is forgathatott Walter Hill, nem csak Budapesten.) Vizuálisan egyes-egyedül ezek a felvételek őrizték meg viszonylag hitelesen azt a világot, azt a helyszínt és azt a légkört, amelyben a Magyar Nemzet évtizedeken át dolgozott.

Meg az emlékeim. A New York-palota ma gyönyörűen felújított és átalakított luxushotel. Folyosóin, zárt udvarán márványburkolat, felvonója az épület pincerendszeréből kialakított, „jégbarlangosított” élményfürdő és a legfelső emelet között viszi a vendégeket. A többi lift – a Lapkiadó Vállalat könyvtára helyén – „csak” a föld feletti szintek között közlekedik. Akiket le s föl szállít, aligha tudják, mi az a paprikás krumpli, s mit jelentett hat elemit végzett rendfenntartóknak kiszolgáltatott értelmiséginek lenni az 1950–60–70–80-as években. Az első emeleten, ahol a nevét gyakorta változtatgató kiadóvállalat vezérigazgatója lakott (szó szerint is, Siklósi Norbert reggeltől estig, sőt másnap hajnalig ott élt a New York-palotában), és ahol könyvelői, pénztárosai, lapterjesztési szakemberei dolgoztak, királyi lakosztályokat rendezett be a jelenlegi tulajdonos, a Boscolo-csoport. A második emeleten, ahol több mint négy évtizeden át a Magyar Nemzet szerkesztősége dolgozott, viszonylag egyszerűbb lakosztályok is találhatók. A 205-ös egykor Mátrai Betegh Béla rovatvezetői irodája volt, a 227-es (junior suit, majdnem olyan fényűző, mint a royal suit, a királyi rezidencia) az olvasószerkesztőké. A hajdani nyomdai átjáró befalazva – az Osvát utcai vén épületet, ahol az Athenaeum Nyomda volt, rég lebontották –, a körfolyosóra nyíló ablakok szintén. A csodálatosan felújított kerengők egyes fordulóinál meghitt zugokat alakítottak ki, alkalmasak volnának riportok, kerekasztal-beszélgetések készítésére is, gondolom. A palotából a kávéházba, régi riporteri törzshelyünkre most az udvaron keresztül, közvetlenül is el lehet jutni, a kérdés csak az, hogy a főleg a külföldi turistákat váró New York kávéházban tudnánk-e ma is épkézláb beszélgetéseket folytatni. Az egykori irodalmi törzsvendégeket ábrázoló képgaléria eltűnt a kávéházból, el a fal is, amely az arcképcsarnok bemutatására szolgált. Ez volt az ára annak, hogy a New York-palota vendége az immár bálterem kinézetű udvaron átvágva, nagykörúti kitérő nélkül a kávéházba vagy a „mély vízbe”, azaz az étterembe eljuthasson.

Krúdy Gyulát, Molnár Ferencet, Móricz Zsigmondot, Kosztolányi Dezsőt is jól ismerték a New York „mélyvízében”, nagy kérdés, hogy a mai vendégek tudják-e, kik voltak ők

A kávéházhoz tartozó szalonok szebbek, mint valaha, a fehér és a vörös is alkalmas helyszíne lehet(ne) választékos irodalmi rendezvényeknek. Az egyikben pompás tárlókban elhelyezett könyvek is hívogatják a literatúra szerelmeseit. Aki összeválogatta e kollekciót, aligha ismerte e mesés irodalmi kávéház történetét, különben kiállított volna egy-két olyan kötetet is – mondjuk a százéves Nyugat első évfolyamát, Krúdy, Molnár Ferenc, Móricz Zsigmond és Kosztolányi Dezső műveit –, amelyek az idegen és a hazai látogató számára egyformán e hely hajdan volt szellemét idéznék meg. De azoknak a kézikönyveknek is helyet lehetett volna itt szorítani – a tizenhat kötetes Pallas lexikonnak, Magyarország helységnévtárának, Budapest teljes lak- és címjegyzékének – amelyeket a leleményes kávés, Harsányi Adolf tartott raktáron, a munkájukban elakadó kávéházi írókon segítendő. De nem, a Hungária kávéházról eredeti nevére „visszakeresztelt” New York szalonjaiban csak Goethe művei találhatók német nyelven, a magyarhoni földtani társulat évi jelentései a fejjel lefelé állított, nyaktekerészeti mutatványok által tanulmányozható Mai Világ négy kötete mellett. Aki 1973-tól a száműzetés évéig, 1991-ig dolgozott a New York-palotában, a Hungária-New York későbbi irodalmi törzsvendégeinek a műveit is módfelett hiányolja, Ruffy Péteréit legelébb, aki már 1947-ben a New York kávéházról cikkezett.

Abban a váratlan fordulatokkal teli esztendőben, amikor a Vörös zsaru egyes jeleneteit forgatták a New York-palotában, 1988-ban, meglepő módon azt is engedélyezték, hogy a szerkesztőség megemlékezzék a Magyar Nemzet alapításának ötvenedik évfordulójáról és a lapalapító Pethő Sándorról. A munkatársak jubileumi emlékkötetet szerkeszthettek, a legelső lapszám megjelenésének évfordulóján pedig, 1988. augusztus 25-én különszámot állíthattak össze. A különszámban – nagy óvatosan – azt is nyilvánosságra hozhatták, amiről korábban kötelező volt a hallgatás. Ruffy Péter is csak ekkor tudott megszabadulni attól a szívét-lelkét több mint egy évtizeden keresztül nyomasztó emlékétől, amely a Magyar Nemzetből 1977-es karácsonyi cikke miatt száműzött Illyés Gyulával volt kapcsolatban. A Válasz Herdernek és Adynak című írásnak, amelyben a költő „övéi sanyargattatását és fájdalmát világgá kiáltotta”, förtelmes visszhangja támadt, és Illyés Gyula az őt ért nemtelen támadásokra sem a Magyar Nemzetben, sem másutt nem válaszolhatott. Ettől fogva a nemzet költője nem publikált lapunkban. (Az a cikk, amelyet feleletként írt, csak tíz évvel később, 1988. augusztus 6-án jelenhetett meg, Illyés Gyula akkor már öt esztendeje a Farkasréti temető lakója volt. A hivatalos válasz megfogalmazásával egyébként Pach Zsigmond Pált, a Magyar és a Szovjet Tudományos Akadémia tagját bízták meg, és ő az elvárásoknak megfelelően teljesítette feladatát.) Ruffy Pétert ez a méltatlanság arra késztette, hogy a jubileumi összeállításban arról elmélkedjék, mit képviseltek az 1970-es évek újságunk fél évszázados történetében. „Ez az idő, ez az évtized, Illyés Gyula, Csurka István, Karinthy Ferenc, Görgey Gábor, Mátrai Betegh Béla, Kristóf Attila, Csatár Imre, Várkonyi Tibor, Zay László, Lőcsei Gabriella munkássága nyomán… a Magyar Nemzet kései másodvirágzása volt – néha heves ellenszél közepette” – írta Ruffy Péter húsz esztendővel ezelőtt. Megállapítása ma is megrendít, elérzékenyít. Nem azért, mert az Illyés Gyulával indított névsor záróköveként említi nevemet. Ez régen is, most is olyan elismerésnek számított, mintha a legeslegmagasabb kitüntetéssel jutalmaztak volna meg. De ennél sokkal lényegesebbnek tartom a hetvenes évek Magyar Nemzetének jellemzésére használt másodvirágzás kifejezést, a lap szellemi megújulására utaló értékítéletet, amit Ruffy Péternél találóbban sem korábban, sem később senki nem fogalmazott meg.

Más kérdés, hogy ez a virághasonlat, hol tréfásan, hol komolyan mindvégig ott lebegett felettünk. Akkor is, ha mindennapi nyűgök, kötelezettségek kiszolgáltatottjai voltunk, és akkor is, ha – mert másként nem lehetett – virágnyelven fogalmaztuk meg, hogy mit gondolunk a világról. Mátrai Betegh Béla, a könyörtelenül igényes kulturális rovatvezető – aki az olvasó megsértésének tekintett minden rossz mondatot, stíluszavart, halálos bűnnek minden gyengeséget, eszmei eltévelyedést, leginkább a politikai behódolást – szomorú-víg napjai egyikén kétnyelvű virágmeghatározót állított össze, saját gyártmányú magyar és újlatin nevekkel jelölve-pecsételve meg közvetlen munkatársait és a korabeli újságíró-társadalom jellegzetes típusait. Saját magát sem hagyta ki e háztáji virágoskertből, ő volt a Comicotragico discors. Barátja, Ruffy Péter, Erdély szülötte a Trance-Szilva Cordelius, a Szívszéli borongács. A korszerű újságíró a Hétréti hajbók, azaz a Penis conformis. A szorgalmas írástudatlan a Firca inscrupulus virágnevet kapta, az erőszakosan önző pártbizalmi az Alterego agilist. Magyarul: ő volt a Közösségi énreforgó.
E sorok írója lett a Pillengő vadóca, virágnevét büszkén viselte. De arra még büszkébb volt, hogy Mátrai Betegh Béla virág-meghatározójának eredeti példányát az ő gondjaira bízták, és hogy a több mint harmincéves sárga-fekete gépirat „annyi balszerencse közt / Oly sok viszály után” is megmaradt.

folytatjuk

2015. február 2.

vissza >>