Csernobil árnyékában nem lehet Paksot nem félteni

A Csernobil című, hazánkban jó ideig titkolt amerikai-angol mini-sorozat a huszadik század utolsó harmadában óvatlan emberek által okozott, irtóztató tragédiát mutatja be. Az öt részes produkció, amely május 7-étől keddenként, fő műsoridőben lesz látható a magyarországi HBO műsorán, azt szemlélteti, milyen az, amikor a valóság minden rémes elmeszüleménynél félelmetesebb. A Craig Mazin forgatókönyve alapján Johan Renck által rendezett öt óra ugyanis azokat a hibákat jeleníti meg, méghozzá „felturbózatlanul”, amelyek a 33 évvel ezelőtti atomkatasztrófához vezettek. És, mert annak az 1986. április 26-án bekövetkezett, rettenetes balesetnek a részleteire irányítja a tévénézők figyelmét, amely eztán is – több tízezer éven át – kontinensünk élővilágát fenyegeti, nekünk, magyaroknak, Kelet-Közép-Európa lakóinak a vérfagyasztó csernobili történet megidézésekor nem lehet nem félteni a mi Paksunkat.

A biztonsági szabályok többszörös, durva megsértése miatti gőzrobbanás következményeit elhallgatták, majd el is bagatellizálták a csernobili nukleáris baleset felelősei. A katasztrófa helyszínén levő, sugárzó romokat harminc év után tudták csak – mondják: biztonságosan – befedni. A 2016-ban a sérült blokk fölé tolt acélszarkofág élettartama állítólag száz évre tehető. A Csernobilon iskolázott szakemberek közreműködésével eztán megépítendő (?) Paks 2 biztonságát 2100-ig (nem szavatolják, hanem csak) prognosztizálják az illetékesek

A kalandfilm-sorozatokon, túlélő-horrorokon edzett, svéd rendező, Johan Renck a csernobili baleset valamennyi összefüggését és következményét igyekezett mozgóképesíteni. A katasztrófa tér- és időbeli kiterjedését is, rendületlenül. Thor-filmekből jól ismert színészek, Jared Harris, Emily Watson, Stellan Skarsgard hatásos közreműködésével.

A Csernobil-sorozat rendezője (kinek korábbi munkái, a Good Will Hunting és a Thor május 5-én a Cinemaxon, 8-án a HBO2-őn lesz látható) erősen ügyelt rá, hogy a sorozat nézői, ha glóbusunk boldogabbik részén élnek is, kellően érzékelhessék, Csernobil áldozatainak, hőseinek és anti-hőseinek olyan környezetben kellett helytállniuk, ahol a párthűség előbbre való volt, mint az emberélet.

Ahol titkolózni kötelező, a nyilvánvaló igazságról egyenesen szólni: bűncselekmény.

A legfelső fórumokon mást sem hajtogathatnak a saját téveszméik által gúzsba kötött főcsinovnyikok, hogy nem szabad pánikot kelteni, a csernobili komplikációt titokban kell tartani! (1986-ban a vénségesen vén Gromiko volt az államelnök a Szovjetunióban, Nyikolaj Rizskov a kormányfő, és Gorbacsov a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságának a főtitkára.)

Az állami és pártvezetés dühítő nemtörődömsége emberek ezreit sodorja veszélybe. A tűzoltókat, akiket a „közvetlen veszély elhárítására” vezényelnek ki, a reggel gyanútlanul munkába induló tömegeket, iskolába küldött gyermekeket…

Mazin és Renck televíziós sorozata azt is igen érzékletesen mutatja meg, hogy a baleset helyszínére siető tudósoknak milyen áldozatok árán sikerül megakadályozniuk azokat az újabb baleseteket, amelyek Kelet-Közép-Európa teljes területét pusztulásba sodorhatták volna.

A sorozat a moszkvai 6-os kórházban kegyetlen égési sérülésektől szenvedő munkásokat is megmutatja… A betonúton vergődő, sugárfertőzött énekesmadarakat, a felrobbant reaktor közelében levő erdő vadjait…

Őket látván – mást, mit is tehetne – a magam fajta tévénéző a saját 1986-os emlékei közt kutakodik. Hol tartózkodott, mivel foglalatoskodott, amikor a csernobili felhő hazánk fölé érkezett. Osztálykirándulásra, Balaton körüli biciklitúrára készítette föl a nagyobbik gyermekét, a kisebbikkel a Margitszigeten sétálgatott…

Mit várhatok ezek után, édes Istenem?!

Paks 2 megépítését – kétségbeejtő köntörfalazás, titkolózás, hitegetés leple alatt?

Az HBO Csernobil-sorozatára várva, nem tudom nem felidézni azt a napot, 2017. november tizedikét, amikor korareggeli vonatozásom alkalmával a fidesz-közeli bulvárlapnak, a Lokálnak az emberközpontú magyar tudományt a paksi atomerőmű példájával négy teljes újságoldalon dicsőítő összeállítását megtaláltam.

Azt már 2016. tavaszától megszoktam, hogy fürge kezek a vasúti szerelvények üléseit e Habony Árpád által jegyzett, „egyszerűsített gondolati tartalmakat közvetítő”, népszerűséghajhász sajtótermékkel terítik. Csak azt furcsállottam, hogy az „ország legédesebb szerelmespárjának” titulát Balázs Klári és Korda György hitelgondjai, „hazai hírességünk”, Vajna Timi Föld körüli utazásai, a társkeresőknek romantikus kalandtúrákat szervező Szük Norbi akciói helyett ezúttal „a tudományos eredmények közérthető megismertetésére” vállalkozik e különös kiadvány. Azt híreli – a nyilvánvaló tényektől, közismert fejlődési irányzatoktól, „trendiktől” függetlenedve –, hogy „az elmúlt évtizedekben egyre fontosabb szerepük lett az atomerőműveknek”. Hogy „a megújuló energiaforrásokkal szemben jóval kisebb alapterületen képesek biztonságos áramtermelésre, mint egy szél- vagy naperőműfarm, vagyis az atomenergia segítségével nem kell egyébként értékes termőföldek nagy mennyiségét feláldozni az energiatermelés oltárán. A nukleáris energia az igazán környezettudatos választás.”

A tudományos ismereterjesztés címén kinyilvánított tudatlanság máskor dühöt váltott ki belőlem. A Lokál idiotizmusával szembesülve, dermedt kíváncsiság támadt bennem. Vajon minek a leplezésére szánja ezen írás névtelen szerzője s a kiadvány szerkesztői ezt az életveszélyes hülyeséget? – tanakodtam.

Nem kellett sokáig várnom: külföldi – ha jól emlékszem: francia – híradások tudósítottak róla, hogy e napokban „több európai meteorológiai központ is enyhe radioaktivitás-növekedést mért a kontinens felett”. A magyarországi illetékesek is értesültek róla, de a lakosságot naprakészen nem tudósították felőle. Csak arról – a hivatalosan ingyenes bulvárlapban – hogy „a nukleáris energia az igazán környezettudatos választás”.

Kisvártatva azt is megtudtam, természetesen az interneten bárki által elérhető, hiteles forrásokból, miért.

Kiderült, hogy a kontinensünk fölött lebegő nukleáris felhő – melyet a ruténium nevű anyag állítólag egészségügyi kockázatot nem okozó 106-os izotópja alkotott – Oroszország, Kazahsztán felől érkezett. Pontosabban a Dél-Uralból, ahol egyedül a Paks 2 építésével (is) megbízott Roszatomnak működik nukleáris telepe. (E jó ideje Majak néven emlegetett telepen dolgozzák fel az elhasznált fűtőelemeket, ipari és kutatási célokra állítanak elő belőlük radioaktív anyagokat.)

A Roszatom, persze – miként harmincegy évvel korábban mindazok, akik a csernobili baleset felelősei voltak – mindent tagadott. A Roszhidromet nevű kormányzati intézet méréseire hivatkozó közleményében arról tudósította a világot, hogy Oroszország fölött nem mutattak ki nukleáris szennyeződést, pláne nem a Dél-Uralban, ahol a nyugat-európai jelentések szerint a nukleáris felhő legvalószínűbb származási helye rejtezhet.

Később azonban világossá vált, hogy a Roszatom közleménye valótlanságokat állított: valójában több oroszországi mérőállomáson is kimutatható volt a légkörben a ruténium. Először éppen a Dél-Uralban. Bizonyítani ugyan nem lehetett, hogy a nukleáris felhő miatt a Roszatom tehető felelősé, de azt igen, hogy e környéken a Roszatomé az egyetlen ismert telep, ahonnan a felhő útra kelhetett.

Ezek után – mást, mit is tehettek volna – hivatalosan is elismerték, hogy a nukleáris felhő Oroszországból érkezett Közép- és Nyugat-Európa fölé. Sőt, azt is megindokolták, miként: a majaki fűtőelem-feldogozó üzem „két helyről is erősen szennyezett mintákat kapott”.

Arról, hogy e létesítmény milyen biztonsági feltételek mellett dolgozik, hogy az először 2017. szeptember 25-én észlelt jelenség máskor is, vészesebb nukleáris szennyeződéssel terhelten megeshet-e, sehol nem találtam utalást. De célzást sem, amely arra vonatkozott volna, hogy e kérdések a megfelelő tudományos és környezetvédelmi fórumok előtt elhangzottak-e. Ám arról figyelemre méltó történelmi ismertetést olvashattam, hogy 1957 őszén milyen komoly atomreaktor-baleset színhelye volt az a vidék, ahonnan hatvan évvel később a Roszatom által tagadott, a magyarországi hivatalosságok által utólag bejelentett ruténiummal szennyezett felhő elindult. Elgondolkodtató történet ez is:

A hat reaktorból álló, hirtelenjében felhúzott erőműben az ötvenes években plutónium alapú bombákhoz állítottak elő hasadóanyagot. A radioaktív szennyezést a Tecsa nevű folyóba öntötték, a füstöt tisztítatlanul eregették a levegőbe. Egy évtized alatt a telepen dolgozó tizenhétezer munkás lett áldozata a sugár-túladagolásnak…

1957 őszén elromlott az erőmű hűtőrendszere, és az egyik 350 fokra hevült hulladéktartály felrobbant. A robbanás következtében keletkezett radioaktív felhő húszezer négyzetkilométeres körzetben pusztított. Kétszázhetvenezer ember rettenetes halálát okozta. A baleset után, amelynél „csak” az 1986-os csernobili és a 2011-es fukusimai katasztrófa volt nagyobb, az orosz nemzetiségű lakosokat evakuálták. De őket is késlekedve, két esztendő folyamán. A baleset közvetlen közelében hagyott tatárok napokon belül meghaltak.

A történtek eltussolása végett átnevezett környék lakóinál sokkal gyakrabban észlelnek rosszindulatú daganatokat, mint más vidékek polgárainál. Szaknyelven szólva: a Majak körzetében élőknek „a rákosodási rátája ma is az ötszöröse az átlagosnak”…

2018. augusztusában a Duna felmelegedett vize, alacsony vízállása juttatta eszembe a csernobili gőzrobbanást meg a Dél-Urál felől, az ottani nukleáris telepet (is) üzemeltető Roszatom közreműködésével fölénk érkező nukleáris szennyeződést.

Paks 2-őt is, gyötrelmes szorongások közepette.

Ezúttal azonban a még – úgy, ahogy – függetlennek megmaradt televíziós hírműsorok és a „kérdőre vont” hazai szakemberek is segítettek abban, hogy a nagy kérdésre: miként befolyásolhatja a keményfejűek által eltervezett, üresfejűek által szorgalmazott Paks 2 megépítését a klímaváltozás, választ kapjak.

A múlt nyáron negatív rekordokat döntögető dunai vízállás láttán a folyó élővilágáért is aggódhattunk, ivóvizünket is félthettük, a paksi atomerőmű működését is gyötrő nyugtalansággal figyelhettük. A dunavirág mentőakció című ismeretterjesztő filmről közreadott televíziós jegyzetem után többen fel is szólítottak, magyarázzam el, mire utaltam ezen írásom utolsó mondatával: „ha a paksi atomerőmű működtetői nem főznek halászlevet szeretett folyónkból, miként a nyárvégi alacsony vízállás alkalmával, büntetlenül”. Most, hogy az amerikai-angol Csernobil sorozat a magyarországi televíziós adók egyikén megtekinthető, olvasói felszólításra adandó válaszomat tovább nem halogathatom.

Megfogalmazásakor az Országos Atomenergia Hivatal főigazgatójának 2018-as nyilatkozatára támaszkodom. Szavaiból mindenki számára egyértelművé válik, hogy az atomerőműveknél a reaktorokban lévő fűtőelemek, illetve az úgynevezett pihentető medencében tárolt, elhasználódott kazetták hűtésére van szükség.

A paksi négy blokk hűtésére száz köbméternyi vízre – másodpercenként. A Duna átlagos vízhozama – az eddigi tapasztalatok szerint – még aszály idején is hozza ezt a mennyiséget (650-660 köbmétert másodpercenként).

Tartósan nagy szárazság alkalmával a víz szintje és hőmérséklete okozhat gondot: ilyenkor csökkentik vagy leállítják a termelést.

(1983-ban, az 1-es blokk üzembe helyezése utáni első évben akkora volt az aszály, hogy a Duna vízszintje két centiméterrel minden korábbinál alacsonyabban állt. Az állítólag körültekintően megtervezett és szakszerűen felépített létesítmény hidegvíz-csatornáját és a biztonsági szivattyúkat át kellett alakítani, a folyó kotrásának tilalmát kellett elrendelni.)

A nukleáris biztonság érdekében szükséges hűtővíz mennyiségét – állítja az interneten is olvasható szakvélemény – minden esetben képesek biztosítani. Engedélyezett hőfokát – az atomerőműből távozó víz nem lehet a Duna hőmérsékleténél 11 Celsius fokkal melegebb, a melegvíz-visszavezetéstől ötszáz méterre pedig 30 Celsius foknál melegebb – az immár letagadhatatlan klímaváltozás következtében egyre nehezebben. Ez – a természetvédelem gondja, nem a nukleáris biztonságé, a túl meleg víz ugyanis súlyos csapást mérhet a Duna élővilágára.

2018 augusztusában, az utolsó kánikulai napon az Energiaklub a paksi atomerőmű közelében több ponton is 30 Celsius fok feletti vízhőmérsékletet mért. Az erőmű leállításáról azonban szólni sem lehetett. A Vízügyi Főigazgatóság ugyanis – hivatalosan hitelesített paksi mérőeszközének korábbi meghibásodása miatt – egyszeri, reggel hétkor elkövetett kézi mérésével tanúsította, hogy a folyó vízének hőmérséklete a kritikus határnál kevesebb: 29,05 Celsius fok. A szigorú szabályokat, amelyek azt rögzítik, mikor, hol és hogyan kell e méréseket végezni (naponta 11 és 14 óra között, 50-150 centiméteres mélységben, az erőműből kiömlő víz alatti (vagy helyesebb így mondani: utáni?), ötszáz méteres folyószelvényben) a döntéshozók mind figyelmen kívül hagyták. Talán, mert szerintük Paks „megfizethető árú villamos-energiája” mindennél fontosabb?

Élővilágunknál – a tájékozatlanul döntő nagyokosok szerint – feltétlenül?

Paks 2 tervezői s a tervek elfogadói – mint azt a 2018-as dunai intermezzo után nyilvánosságra hozták – „valószínűségi alapon” tekintenek előre, a „környezeti paramétereket”, amelyek a Duna mentén fölépített atomerőmű működését befolyásolhatják, 2100-ig „modellezik”.

Nem tudom, más hogy van vele, számomra Csernobil, meg ami utána következett és eztán következhet, azt jelzi, hogy teremtett világunk jövőjét nem lehet, nem is szabad „valószínűségi alapon” kiagyalni, mintázgatni, modellezni. Erősnek mondott „jogi garanciák mellett kötött megállapodásokkal” sem, kiváltképpen, ha a „projekt” fővállalkozójának a ténykedését a közelmúlt nyugtalanító történései kérdőjelezik meg.

Mint más, nálunk tán bölcsebb népek és nemzetek, nekünk, oly’ igen gyakran megvezetett, megtévesztett magyaroknak is a megújuló energiaforrásokra kellene összpontosítani a figyelmünket. Anyagi erőforrásaink maradékait is.

A fenntartható fejlődésnek – amelyről, mióta az Európai Unió tagállama Magyarország, oly gyakran beszélünk – az is tartozéka, hogy miként óvjuk, védjük Európa főutcáját, a Dunát.

Meg, hogy milyen felhők vonulnak fölöttünk!

2019. május 7.

vissza >>