„Már réges-régen elment a vonat”

Negyven éves az Indul a bakterház című, közkedvelt magyar tévéfilm. De nem csak e kerek évforduló miatt érdemes május 24-én, pénteken, 21.50-től az M5 műsorán megtekinteni! Hanem, mert felismerhetjük általa, milyen az a világ, amelyben a buta, mohó és önző felnőtteket válogatott csínytevéseivel megleckéztető, vad gyerek egymaga igyekszik helyretolni az – amúgy – körkörösen elbaltázott erkölcsi rendet! Ez fogta meg az olvasókat 1939-ben is, amikor a tévéfilm irodalmi alapanyaga, Rideg Sándor regénye a Népszavában – folytatásokban – először megjelent. És ez bűvölte el az 1980-as évek tévénéző sokadalmát, amikor a Schwajda György forgatókönyvírói közreműködésével Mihályfy Sándor által rendezett egy óránál alig hosszabb televíziós produkciót bemutatták. És alighanem ez hat napjainkban is, amikor a mi baktereink a sorompót mindig akkor iparkodnak „lecsukni, mikor már réges-régen elment a vonat”…

A fergetegesen és mégis szívszorítóan mulatságos történet hősét az a tizenhárom esztendős Olvasztó Imre személyesítette meg, akit – éles szemmel – háromezernél is több gyerek közül választottak ki Bendegúz szerepére. A 2013-ban életének önkezével véget vető Imre – aki az általa sikerre vitt film után sem akart színész lenni – érett éveiben több alkalommal is elmondta, szerepét nem kellett alakítania. Önmagát adta. A magára hagyott kamaszt, aki ugyanúgy csibészkedett, mint a filmbéli félárva

Hogy nyolcvan évvel ezelőtt ki mindenkiből lett Rideg Sándor lelkes híve s olvasója, nem tudom.

Azaz egy valakit tán mégis megemlíthetek: Zilahy Lajost, a népszerű színpadi szerzőt, lapszerkesztőt és filmvállalat-alapítót, aki, miután az Indul a bakterházzal megismerkedett, mindkét lapjában, a Magyarországban és a Hídban is helyet biztosított a kétkezi munkásként a mélyszegénységben élők küzdelmes életéről olvasmányos példabeszédeket közreadó szerző műveinek.

Hogy „csak” a közös múlt váltotta volna ki Zilahy Lajosból e pártfogói rokonszenvet? A 19-es vörös-katonáskodás? Nem hiszem. Azt viszont erősen feltételezem, hogy közös írói alapélményük, az általános társadalmi s erkölcsi válság kergette egymás közelébe az irodalmi életbe messziről érkező „idegeneket”, a földbirtokos nagyszülőkkel megáldott-megvert Zilahyt és a szegényparaszti sorból kétkezi munkásként nehezen kikászálódó Rideg Sándort. Mind a ketten arról írtak a legszívesebben, hogy az ember minden mélységből képes felküzdeni magát. A harc egyetlen feltétele: talpon kell maradni!)

A Mihályfy Sándor által mozgóképesített Indul a bakterház negyven évvel ezelőtti fogadtatásáról, viszont számos személyes emléket őrzök. Például azt, hogy tévékritikus kollégáim mind rajongtak érte. Gőzerővel leginkább azok sztárolták és díjazták e hatvanhat percet, akiknek gondok közepette, vagy biztonságos háttér nélkül kellett megírniuk heti tévéjegyzeteiket.

E sorok írója 1980-ban mérsékelt lelkesedéssel fogadta Regös Bendegúz mosdatlan szavakkal ékített kalandjait. Növendék fiaimat féltettem e televíziós produkciótól? Széplelkűségnek álcázott fafejűségem akadályozott meg abban, hogy első látásra megértsem, Rideg Sándor elbeszélése, valamint a belőle voltaképpen igazán tapintatosan összehozott tévéváltozat mögött nem érdemes, talán nem is szabad évszámokkal megjelölhető történelmi korokat keresni? Az a képtelennél képtelenebb viszonyok közt sodródó ember (jelen esetben az Olvasztó Imre által hitelesen megjelenített, mezítlábas kiskamasz), akit ez az önéletrajzi elemekkel kiteljesített irodalmi alkotás elénk állít, évszámoktól függetlenül, mondhatni, kortalanul tanúsítja, hogy az emberibb életért mindig meg kell és meg is lehet küzdeni.

Rideg Sándor 1939-ben (!), a Schwajda–Mihályfy kettős 1979-ben (!) az olvasóknak, tévénézőknek azt is egyértelműen a tudomására hozta, miként: a megaláztatásokat háromszorosan „visszaverve”, az előttünk járó nagyok ostobaságát ízekre szedve.

S mindezt szertelen vidámsággal kivitelezve, a nevetés örömével megemelve…

Válságos időkben csak az tud igazságot tenni, tanítja a bakterház kislegénye, aki felülről néz a nagyokra. Aki bátran, értelmesen és körültekintően védelmezi a maga igazát a butaságukban magabiztosan dagonyázó felnőttekkel szemben.

Aki a május 24-én, pénteken 21.50-től az M5 műsorán futó régi tévéfilmet megtekinti, megbizonyosodhat felőle, hogy az abban folyamatosan színen levő Bendegúz gyereknél intelligensebb és bátrabb honpolgárt keveset találni. Se közel, se távol. (Aki pedig, menet közben Rideg Sándor írásait is lapozgatja, csakhamar ráébred arra is, hogy olvasottabbat sem, a szerző foghíjas iskolai tanulmányai ellenére sem.)

Ami viszont a (Koltai Róbert, Haumann Péter, Csákányi László, Zách János és Szilágyi István… által megszemélyesített) nagyokat illeti, körükben nem is egy máig ismerős figurára lelhetünk. Nem a szókészletük, nem is az öltözékük révén fedezhetjük fel, hogy kortársaink ők, mindahányan. Hanem az életstílusuk láttán:

Árnyékemberek jönnek-mennek előttünk, egytől egyig olyan férfiak, akik felszínes szólamokat fújva próbálják átvészelni a hétköznapokat. Csalóka ábrándjaikra, önáltatásukra csak az ügyel, aki még náluk is önzőbb, mohóbb és ostobább.

Aki különb náluk, mint a tehénpásztorként szerződtetett Bendegúz, odébb áll.

1939-ben, amikor az Indul a bakterház először megjelent, és 1980-ban, amikor az e könyv alapján forgatott televíziós produkció feltűnt a képernyőkön, reménytelen lett volna lázadni ellenük.

Hogy mai magyar bakterházunkkal mit kezdhetünk, nem tudom. De azt igen – és ezt nem Rideg Sándortól tanultam – hogy a remény hal meg utoljára.

2019. május 21.

vissza >>