„…az ember ne úgy járja végig élete útját, mintha sivatagon menne át…”

Kecskeméten, Kodály Zoltán szülővárosában a város immár világhírű animációs filmfesztiváljára készülődvén, bölcs emberek naprakészen továbbírták a Mester híres mondását: Legyen az animáció mindenkié! S a tizennegyedik alkalommal megrendezett KAFF programja június 19. és 22 között valóban ezt szorgalmazta! Menet közben pedig e feledhetetlen szentencia folytatását is eszünkbe juttatta: „A sivatagon át is vezet út. De mi… azt akarjuk, hogy az ember ne úgy járja végig élete útját, mintha sivatagon menne át, hanem virágos réteken”.

Még egy nap élet, Medvevilág, Lajka, Salamon király kalandjai…

Az idei KAFF pazar ajándéka volt az az öt egészestés animációs film, amely – játszódjék bár Afrika dél-nyugati partvidékén, a polgárháborútól tépázott Angolában, a hegyvidéki medvék mesevilágában, Föld körüli pályára állított űrhajón, egy sosem volt, ám mégis meglepően „közismert” műgyűjtő, Ruben Brandt zűrös álmaiban, a Krisztus előtti X. század közepén, Salamon király környezetében – mind jelenünk és jövőnk súlyos gondjai közt segít eligazodni. Mintha a belga, lengyel, spanyol, cseh, francia, olasz és magyar animációsok egyszerre s egymást átkarolva döbbentek volna rá, hogy az értelmes élet, a valóban békés együttélés életbevágóan fontos tudnivalóit az animáció eszköztárával egyszerűbb és – tán – hatásosabb közreadni, mint élőszereplős mozifilmekkel.

A belga – lengyel – magyar – spanyol közös munkaként megjelenő Még egy nap élet voltaképpen számítógépes animációval kiegészített dokumentumfilm. Annak a lengyel haditudósítónak, Ryszard Kapucinskinek az 1975-ös élményeit jeleníti meg, akit az angolai testvérháború győzött meg róla, hogy a rettenetes politikai fondorlattal egymás ellen hangolt sokaság körében a humánus európai is tehetetlen…

A Kecskeméten is formált mackós mese (Medvevilág) talán, talán gyermekekkel is, felnőttekkel is elhiteti, hogy – amiként a régi magyar mondás is tanítja – kettőn áll a vásár, ha más-más világból érkező népcsoportok próbálnak maguknak közös „rendet” szervezni. S azt is, hogy akik ősi hagyományaikat könnyen, gyorsan feladják, egykettőre civilizációs ártalmak rabjai lehetnek…

A csehek egészestés animációs filmje, a Lajka, annak ellenére, hogy kiskorúaknak szánt mesefilm, méltó párja az HBO jóvoltából nemrégiben megtekinthető Csernobil-sorozatnak. A maga műfaji lehetőségei közt azt meséli el (pontosabban: azt idézi meg), milyen szellemi s erkölcsi örökség részesei azok a népek, nemzetek, amelyeknek évtizedeken át a szovjet gyarmatbirodalom „védőpajzsa” mögött kellett élnie. Ott, ahol az embernél, a teremtett világnál, az igazságnál, a tudomány igazolt alaptételeinél is fontosabb volt a párt mindenhatósága, a politikai hatalom szolgálata meg az érvényesülés. E könyörtelen leleménnyel fölépített formáció ellen (amelynek „amúgy”, tagadják, vagy sem, egyre megy, hetedíziglen az örökösei, akik a mára már – úgy, ahogy – széjjeltöredezett impérium területén születtek) senki nem tiltakozik. Legfeljebb az állatok. A három kicsi kölykét féltő Lajka, akinek a bátorságához megfelelő mennyiségű és minőségű elmeél és fondorlat is társul. Volna mit tanulni tőle, s nem is „csak” a háromgyermekes családanyáknak!

Ruber Brandt a szlovéniai születésű szerb, az 1989 óta Magyarországon élő és dolgozó „multimédiás”, Milorad Kristic teremtménye. Nevetni is lehet rajta, rettegni is lehet tőle, mint a fanatikus lélekkurkászoktól, általában. A locsei.net szerzője a mozdulatokba burkolt kesernyés gúnyt élvezte leginkább, míg Ruben Brandttal ismerkedett. A mellette ülő ifjú hölgy borzadozott tőle. Utóbb is gyakran kérdezgette, találgatta, vajon a történet elején közreadott információ, hogy tudniillik mozgóképekkel, kötelezővé tett mozgóképsorok gyakori megtekintésével befolyásolható az egyén tudatalattija, minden időben és mindenhol érvényes?

Ismerjük el, szép szomszédom fontos kérdést szegezett nekem és a mozgóképvilágnak a kecskeméti Hírös Agóra nézőterének homályában. Hogy tétova válaszom hallatán megnyugodott-e, nem tudom. De azt igen, hogy e fontos kérdéssel ideje volna már magasabb fórumokon, megfelelően képzett szakembereknek foglalkozni! Méghozzá naprakészen!

A Salamon király kalandjai című izraeli – magyar produkciót bemutatója után többen is mérsékelt elragadtatással fogadták. Disney-ék utánfutója, mondták róla, s állításukat nem volna könnyű képről képre cáfolni.

Számomra, aki a Magyar Naiv Művészek Múzeumának udvarán találkoztam vele először (hogy ez a hely szellemének volt köszönhető, a csillagfényes kecskeméti estének, meg, hogy ott bizonyosodtam meg róla, hogy az okosan kérdező ifjú hölgy dédpapája a ma múzeumként fungáló épület falai közt született), a Böszörményi Gyula által megfogalmazott történet volt a lényeges, nem a Disney-díszítmények.

Hogy ez a másfél óra olyan ifjú uralkodót állít a nézők elé, aki nem csak önkényeskedni, de fejlődni is képes. Másfél óra alatt megtanulja, amire más ifjoncok három évtized alatt sem képesek: a vezetés, az uralkodás tudományát csak az sajátíthatja el, aki mindenkinek érti a szavát. Salamon, ahogyan azt olvasni is lehet róla, s e 2017-es produkcióban látni is lehet, még az állatok és a növények nyelvét is értette. Az egyszerű emberek szaváról nem is beszélve…

Hortobágyi darumese, Vízipók a moziban, Ahány király, annyi mese, A bandita patkány

A 14. KAFF másik nagy ajándéka – számomra legalábbis – a diákok bemutatkozása volt. Fő helyen Bakos Fanni öt és fél perces remekműve, a Papa, amely a szülő-gyermek kapcsolat viszontagságos helyzeteit oly’ igen sokatmondóan „mozgóképezte” le. A meg-nemértés szótlan kínját, az elfogadás csöndes örömét, az elengedés szomorúságát…

Aztán Bogyó Péter másfél percnél alig hosszabb Anyahegye, amely a jó szándékú felnőtt füllentést „helyreigazító” gyermeki rácsodálkozást örökíti meg…

Boros Bettina Élő anyag című három és fél perce, amely az animációsok nagy kérdését boncolgatja: hogyan kel életre az élettelen anyag a kezeik között…

És szerettem az Átjáró Másvárosba című tévésorozat legújabb epizódját is, amelyben kizárólag múlt időben beszélnek az emberek… (Mint mi, mindahányan, 2019-ben is…)

A legeslegnagyobb ajándékot azonban akkor kaptam Kecskeméten, a 14. KAFF utolsó óráiban, amikor Jankovics Marcell Toldijának Első énekét (a technikai változatot) megismerhettem. Nem is a kamasz Toldi figurájának örvendtem (pedig telitalálat az is), hanem a másik főszereplőnek: a Toldi eredeti szövegének! Még inkább annak, hogy maga Arany János mondja föl nekünk! A mozgóképesített költő végre itt van közöttünk!

Utóirat:

Okkal, joggal kérdezhetik a kedves olvasók, mit keres a heti tévéjegyzetek sorában a fenti fesztivál-beszámoló.

A locsei.net szerzője pedig okkal, joggal azt válaszolhatja, helyet a kecskeméti rendezvényen látott nagyszerű produkcióknak a közszolgálati és kereskedelmi tévéadók műsorán. Megérdemelnék őket polgártársaink millió-szám!

2019. június 25.

vissza >>