Gyula vitéz ma is hódít,
télen is, nyáron is

Ötven éve forgatták, Gyula vitéz azonban – forgatókönyvírójának, Polgár Andrásnak, főszereplőjének, Koncz Gábornak, valamint rendezőjének, Bácskai Lauró Istvánnak köszönhetően – ma is hódít, télen is, nyáron is. Legközelebb július 4-én, csütörtökön, a Duna Televízióban, 22.35-től. A nagyokosok mostanában azt mondogatják róla: korát megelőző alkotás. Igazság szerint azonban ez a 76 perc nem a saját korát előzte meg, hanem a miénket. Mert, hát, ugyan hol látható manapság olyan mozgóképes társadalomkritika, villanásnyi legalább, mint amilyen ezt a produkciót élteti? S hol a magasságos köztévé kifigurázása? Vagy munkáshős, kiért a nép egyszerű gyermekei lelkesednek? Népítélet a föntről ránk erőszakolt történelemszemlélet miatt? Napjainkban leginkább csak a politikai élet nagymenőit szemlélhetjük, ha az M-akárhány esti adása előtt időzünk… Kis és nagy hordók szónoklatait hallgathatjuk, kritikátlanul. Gyula vitézre várva…

Amikor a 32 esztendős Koncz Gábor a mozikban Gyula vitézként megjelent, már az egész ország ismerte. Főiskolás kora óta vagy negyven filmben szerepelt, közönségfilmekben is, társadalmi problémákat feldolgozó művészfilmekben is, történelmi drámákban is… A Gyula vitéz mind a három műfajból csippent valamicskét. A legtöbbet, persze, a közönségfilm kelléktárából szemelget…

Az 1960-as években újjászülető magyar filmgyártás – a hazárdírozás mesteriskoláját kijárva – sok mindennel próbálkozott. Sok mindent meg is engedett magának.

Bácskai Lauró István – rendezőasszisztensként, forgatókönyvíróként, rendezőként – igen találékonyan lavírozott: ott segédkezett A tizedes meg a többiek forgatásánál; forgatókönyvíróként a Mit csinált felséged 3-tól 5-ig? című történelmi vígjátékot tette le a filmgyár asztalára.

Önálló rendezései közül általában két munkájára szokás hivatkozni, ha jelezni akarják, hol a helye a magyar filmtörténetben. Az egyik a világsikerként elkönyvelhető Keménykalap és krumpliorr, a másik a Gyula vitéz télen – nyáron.

Mind a két történet kortalanul korszerű, talán ezért lelkesedünk értük évtizedek távlatából is. Bácskai Lauró ehhez ért igazán: megmutatni kis magyar valóságunk örök érvényű abszurditásait. Marakodásainkat és lelkesedéseinket, közhelyeinket, tévhiteinket, vágyainkat és követeléseinket.

Hogy nemzeti egyetértés legfeljebb egy-egy honi tévésorozat láttán születik (azaz: született)…

Hogy az olyan kedvencekért, mint a Gyula vitézt alakító amatőr, a bunyós, csajozós sörgyári munkásból lett sztár, szervezkedni is kész (volt 1970-ben) e nép…

Hogy a televízió által megidézett történelmi valóság hitelesebb e közösség számára, mint az, amelyik ténylegesen körülveszi…

Hogy a rádió s a televízió által népszerűsített írót, költőt, művelődéstörténészt sorstársuknak, mi több: személyes ismerősüknek tekintik az emberek, a kocsmák népe csakúgy, mint a művelődési házaké…

(Abody Béla, Zelk Zoltán, Benedek István például „magát hozza” e fergeteges vígjátékban. Mindegyikőjük a saját stílusában fogalmazza meg a lehető legszélesebb nyilvánosság előtt, hogy mit kér a nép. Napjainkban vajon ki tudná ezt megcselekedni? Egyáltalán, akarja tudni mostanában bárki is, hogy mit kér a nép?)

Gyula vitéz – természetesen – a televíziózás lényegét is korszerűen kortalanul igyekszik felmutatni. A furton furt igazodókat a fő helyen. De a mögöttük caplató siserehad is figyelmet érdemel.

Ha őket látom, én is elhiszem, korát megelőző alkotás a Gyula vitéz télen-nyáron. Emlékeim szerint, negyven-ötven évvel ezelőtt ugyanis még találkoztam olyan televíziósokkal, akik a szünet nélküli igazodást az értékközvetítés szolgálatába állították.

Hogy a mai igazodók szótárában szerepel-e ez a fogalom: értékközvetítés, nem tudom.

Nem is látom, nem is tapasztalom.

Pedig, de nagyon szeretném…

2019. július 2.

vissza >>