A fiú, akit az élvezetek tettek tönkre

Dorian Gray, a festőien szép fiatalember a szépség evangéliumát hirdető költő, író, színpadi szerző Oscar Wilde teremtménye. (S talán tükörképe is…) Előkelő pártfogójának tanácsára e gyanútlanul gyenge ifjonc a züllés minden nemét kipróbálja. Történetét, amely könyv alakban először 1891-ben jelent meg, több alkalommal is filmre vitték. A 2009-es mozgóképesített változat, az Oscar Wilde műveit sikeresen adaptáló Oliver Parker rendezése július 11-én, csütörtökön este kilenctől tekinthető meg a FILM MÁNIA műsorán. A tizenkilencedik századi Anglia mélységeit és magaslatait igen szemléletesen megidéző tanmese a huszonegyedik században tündökletesen züllő ifjakat is megérintheti! Meg is ragadhatja, le is taglózhatja…

A fiút, akit a szépsége meg a hiszékenysége tesz tönkre, az a Ben Barnes személyesíti meg e 112 perces mozifilmben, akivel pár nappal korábban, képernyőnk előtt ücsörögve, A nagy nap című amerikai vígjáték és a TV2 jóvoltából találkozhattunk. Ebben a produkcióban Barnes a szabványos amerikai fiút jeleníti meg, nem az emberbőrbe bújt ördögöt

Szerb Antal a dekadencia alapokmányaként könyvelte el Oscar Wilde regényét, a Dorian Gray arcképét.

Mi tagadás, amikor az Oliver Parker által jegyzett filmadaptáció kedvéért az eredeti „rémregényt” elővettem, én is az alapokmányoknak kijáró idegenkedéssel lapozgattam. Viszolygásomat Kosztolányi Dezső műfordítása sem tudta csillapítani.

Ám, amikor az Oscar Wilde szövegére alapozó filmváltozat pörgött-örvénylett előttem, faképnél hagyott az idegenkedés, a viszolygás. Megértettem, hogy ebben a 2009-es mozgóképes átiratban, miközben a képsorai az 1890-es Angliát mutatják – ahol a felsőbb körök kedvelt mulatsága a közéjük csöppent ártatlanok megrontása, szegények, árvák, betegek félrelökdösése, intézményesített eltaszítása, költséges és olcsó, emelkedett és alantas élvezetek habzsolása – a mi korunk is megjelenik. Az ifjúság megmételyezése csakúgy, mint a szerencsétlenek iránti részvétlenség, a mindent felülíró önzés népszerűsítése, életelvé tétele.

A perc örömét hajszoló Dorian Gray nem csak Oscar Wilde kortársa, de a huszonegyedik század emberéjé is. Talán csak annyi a különbség köztük, hogy Dorian, miként az őt világra szólító Oscar Wilde, a szíve mélyén mindvégig jó maradt. A mindenünnen kiközösített, börtönbüntetéssel sújtott Wilde ezt A readingi fegyház balladája című utolsó művével, és voltaképpen Dorian Gray arcképével is tanúsította. Gyermekeknek írt meséivel szintúgy.

(Más kérdés, hogy csak születésének századik évfordulóján, 1954-ben döbbent rá a világ, milyen tiszták Oscar Wilde írásai!)

Írói „teremtménye” pedig, a legjobb barátját és jótevőjét is meggyilkoló Dorian az által bizonyítja szíve tisztaságát, hogy szinte szünet nélkül a lelkiismeretével hadakozik. A róla készült, nagyszerű arcképen méri le, milyen nyomokat hagynak bűnösen élveteg mindennapjai a személyiségén.

Amire a zseniális író sem vállalkozhatott, az a filmrendezőnek – operatőre, Roger Pratt segítségével – megadatott.

A korábbi Dorian Gray adaptációkat általában a még szép és a már csúf arckép kettősével szokták reklámozni. A huszonegyedik századi változat ezt már nem teheti: korunk züllöttségének arcképes fokmérőjét igen-igen kockázatos vállalkozás volna közszemlére tenni.

Aki a FIM MÁNIA csütörtök esti adását választja, a saját felelősségére szembesülhet vele.

2019. július 9.

vissza >>