Istenbe kapaszkodva

Lelkemben vezető hír lett a Magyar Kurír közleménye: július utolsó vasárnapján a nagyszőlősi római katolikus templomban ünnepi szentmisét celebráltak, amelyen a ferences misszió harminc éves fennállására emlékeztek. Az 1989-ben Kelet-Közép-Európában a Gondviselés műveként megélt kárpátaljai eseményekről – 1989-es nagyszőlősi utazásomnak köszönhetően – a Magyar Nemzet hasábjain személyes élményeim alapján számolhattam be. Istenbe kapaszkodva címmel december 9-én és 16-án megjelent írásaim (Templom a Kárpátok alján, Magyar ferencesek a Kárpátok alján) a mindnyájunkban ott bujkáló reményt igyekeztek előhívni, bátorítani: nem hiú ábránd számunkra sem, hogy a hit védőszárnyai alatt is lehet élni. Meglepő módon a harminc évvel ezelőtt nyomtatásban megjelent gondolatok közül nem is egy időszerűnek tűnik ma is!

A sok száz viszontagságos évet megélt nagyszőlősi templomban három évtizede Magyarországról érkező ferences rendi szerzetesek missziója működik

A Zenei Lexikonban találkoztam először a nevével: „Id. Bartók Béla korai halála után (1888) az anya zongoraleckéket adott, majd tanítónői állást vállalt Nagyszőlősön. Itt kezdett el Bartók Béla kis zongoradarabokat írni.” (Op. 1-.31. 1890: Valcer, Mazurka… Béla polka, Gabi polka… 1892: Szőlősi darab…) A kisvárosban azután – amelyet az 1200-as években is említenek okiratok – meglelem a házat, ahol 1889 és 92 között az apa nélkül maradt Bartók-család lakott. Az egyszerű épület falán emléktábla hirdeti a száz esztendővel ezelőtti, hírnevessé vált kis lakót. Az emléktábla előtt meg hatalmas vértócsa hirdeti a jelent. Verekedés maradványa? Baleseté? Csak az idegen rökönyödik meg rajta. Az arra járó helybélieknek – úgy látom – föl sem tűnik az irdatlan piros folt. Vagy csak keresztülnéznek rajta?

Átellenben Bartók Béla egykori lakhelyével a Perényiek kastélya áll. Kossuth Lajostól vett idézet került az őszön a rendbe hozott, kicsinosított kastély falára; abból olvashatja ki a vándor, kicsoda volt a ház egykori gazdája: „Neked, te kimagasló alak, ki abból az időből oly páratlanul egyedül állasz, leborulék emléked előtt. Mesterem!” Perényi Miklós báró hatvanhat esztendősen lett mártírja az 1848-as szabadságharcnak.

A tatárjárás előtt

Nagyszőlős látnivalói nem érnek véget Bartók egykori lakhelyével meg a Perényi–kúriával. A fő utcán – hol a szombat délelőtti korzó közönségének kezei közt több Magyar Nemzet látható, mint teszem azt, a kárpátaljai kisvárossal nagyjából egykorú és azonos lélekszámú szülővárosomnak, Pápának a hétvégi sétálóinál – romjaiban is lenyűgöző templom áll. Templom, amely minden sérülésével és megmentett kövével, egész történetével a magyar históriát képviseli és jelképezi. Templom, amelynek legeslegújabb története – tán – szövevényes jelenünk megértéséhez is közelebb visz kicsinykét.

Helytörténészek mondják, már a tatárjárás idején is állhatott e templom. Flamand mesterek építették újjá IV. Béla uralkodása idején – bizonyítják a levéltári adatok – és újjáépíteni csak azt lehet, amit egyszer már fölemeltek és leromboltak. A flamandok gótikájából kevéske kőcsipke látható ma a szentély bal oldalán. A következő „újjáépítője” Isten nagyszőlősi házának a reformáció volt. 1529-ben vették át a templomot a reformáció itteni követői és a saját templomképükre formálták azt. Belső díszeit eltüntették az épületnek, lőréseit befalazták. Ablakokat vágtak rá és hozzáépítettek egy részt. 1657-ben Lubomirski herceg – „viszonozván” a svédekkel szövetséges II. Rákóczi György erdélyi fejedelem betörését Lengyelországba – betört a völgybe és több templomot, így a kaszonyit és a nagyszőlősit is fölégette. A hívek megint fölépítették. Majd négy évvel később Ali pasa megint leromboltatta. Négy év múltán azonban ismét állt a templom, úgy mondják, szebben, mint valaha. Csillagboltozatot kapott, meg tornyot, az örökkévalóság dicsőítésére. 1690-ben ferences szerzetesek vették gondozásukba, először, de nem utoljára a templom történetében.

Huszonöt évi béke után azonban megint a harc és a pusztítás színhelye lett Nagyszőlős is, temploma is. 1715 és 17 között be-becsaptak ide a krimi tatárok, fölgyújtva a várost is, a templomot is. Ezúttal azonban négy esztendő sem kellett a helybélieknek, hogy fölépítsék sokat szenvedett templomukat. 1720-ban ismét állt a nagyszőlősi istenház. Úgy véli azonban az utókor, ez az újjáépítés nem sikerült tökéletesen. Támpillérekkel kellett kívülről kisvártatva megtámogatni az épületet. D ettől kezdve – 1959 júniusáig – nagy kár nem érte a templomot. 1890-ben pedig, híres mesterek új orgonát építettek benne. Olyat, aminek párja csak kettő volt még a világban, az egyik Szentpéterváron, a másik Bécsben. Ennek az orgonának ma már csak a roncsai vannak meg. (Regélnek egy szakemberről az ottaniak, aki hiszi, vallja, megszólalhat még egyszer ez a nemes hangszer!) 1912-ben újrafestették a templomot – néhány folt látható ma is belőle – 1920-ban pedig műemlékké nyilvánították.

Békében élt és működött eztán egy ideig a nagyszőlősi templom. 1944-ben elvitték a harangját, fölforgatták, meggyalázták a kriptáját, a helybéli szerzetesek temetkezőhelyét. De álltak a falak, állt az oltár, és együtt könyöröghetett jobb jövőért az égiekhez a katolikus szertartás szerint Nagyszőlős különböző anyanyelvű, hívő serege.

„Horbacsov” is segített

1959-ben életveszélyesnek nyilvánították és bezárták a templomot. Berendezését elhordták, vagy tönkretették, freskóit csúzlival lődözték. Valamely hivatalokban úgy döntöttek azután, az az épület, amely templomnak életveszélyesnek találtatott, raktárnak alkalmas lesz, mégis. Raktár lett hát a műemléképületből. A hívek meg a városszéli temető kis kápolnájában gyűltek össze – harminc ember befogadására alkalmas, kis teremben, több százan – hogy Istenbe kapaszkodhassanak sanyarú sorsukban.

A glasznoszty második évében azonban két idős ember, András bácsi meg János bácsi elindult visszapörölni a közösségnek a templomot. „Maholnap kivonulunk a világból, és mi marad utánunk? – tűnődtek magukban és egymás között, mesélik most a konyhaasztaluknál körmölgető hírlapírónak. – Legalább az újra megnyitott templom hirdesse, hogy itt jártunk – mondják. – Persze – fűzik hozzá gyorsan – Horbacsov is nagy segítségünkre volt, hogy végül sikerrel jártunk. H-val mondják Gorbacsov nevét, ukránosan. Ahogyan az unokáktól hallják. Az unokáktól, akik ukrán óvodában és iskolában feledik a szülők, nagyszülők nyelvét.

Négy kérvényt írt (íratott?) meg a két öregember a templomért. Egyet Nagyszőlősnek, egyet Ungvárnak, egyet Kijevnek, egyet Moszkvának. Orosz és ukrán nyelven íródtak a kérvények, hogy az egyházügyi hivatalok szolgálattevői mindenütt értsék, miért folyamodnak Kárpátalja magyar ajkú, hívő emberei. „A szolgálati utat be kell tartani”. Két évbe telt, míg mindenünnen megjött a válasz. „Mindenhol fogadva volt a kérésünk” – mesélik elégedetten. – „Pedig, de kevesen hittek benne, hogy jutunk valamire! Még a vikárius úr is azt mondta, miben bíznak maguk? Ha meg is kapják a templomot, miből állítanák helyre? Honnan kerítenének hozzá papot? Aztán, lám, papunk már van, Magyarországról érkezett, és a helyreállítást is végbevisszük a hívek adakozásából és a magyarországi segítségből”.

A csöndes szavú két öreg nem tekinti hőstettnek, amit bezárt templomáért tett. Nem tőlük, hanem a lakosság templom körüli beszédfoszlányaiból tudhatni meg, mily’ nehézségekbe ütköztek, míg jogos öröküket visszakapták a nagyszőlősi keresztények. A legnagyobb ellenállással városuk egyházügyi hivatalában találkoztak. Mérnöki terveket, maketteket mutogattak ott nekik: a városnak más terve van a templommal, mint a hívőknek – mondták. Hangversenytermet építenek belőle egymillió rubeles állami támogatással. De miként ellenségei, segítői is voltak a templomukért folyamodóknak. Főként a görög katolikusok támogatására számíthattak, akik a halál és a börtön fenyegetéséből kikerülvén, megfogadták, megszolgálják Istennek, hogy megvédte életüket és hitüket a Sztálin által rájuk erőszakolt ortodoxiával szemben.

Két törvény közt

Az a fogyasztói, Nyugat felé kacsintgató, motorizált modernség, amely éppen napjainkban uralkodik el minálunk módfelett, bizonyára furcsán szemléli a konok elszántságot, amellyel tőlünk Keletre vallásukért, templomukért küzdenek az emberek. A kedvükért illő tehát elmondani, hogy Kárpátalján (és bizonyára a véle hasonló politikai és társadalmi helyzetű, nemzetiségek lakta területeken is) a hit, a vallás gyakorlása nem csak a lelkiismereti szabadság kérdése, de az általánosabb értelemben vett erkölcs kérdése is, az anyanyelvi rokonság kultúrájához való kapcsolódás lehetősége is.

A keresztény vallás, a szeretet vallása azt az egyetlen erkölcsi világrendet jelenti az ott lakó embereknek, amelyben nem volt módjuk csalódni. És azt a sziklaszilárd talapzatot is jelenti, amelyen a szülők, nagyszülők életrendje évszázadokon át fölépült, amelyben pontosan körülhatárolt helye s rangja volt a családnak, a munkának, a nemzedékek egymáshoz való viszonyának. Az egész életnek. A közös imával, a közös énekléssel a hit védőszárnyai alatt pedig a közös kultúrát élik meg az emberek. Fölfedezik a lehetőséget a feledni kényszerült anyanyelv fölelevenítésére, gyakorlására. Aki tehát templomáért pöröl arrafelé, a szűkebb és tágabb értelemben vett családjáért is küzd. Őseiért és utódaiért egyaránt.

De alighanem idehaza az a megrendítő kettősség, türelemnek és türelmetlenségnek az az együvé tartozása is magyarázatra szorul, amely Kárpátalja lakosait – ismereteim szerint – ma jellemzi. Kárpátaljára menjen az – mondogatom, mióta hazajöttem – aki morgolódik az itthoni nincsek miatt. Készségesen sorban állókat látni ott a benzinkutak előtt, áruházi kopár pultok mellett. Az alkoholizálókat a város főterén névvel, lakcímmel ellátott karikatúrák segítségével pellengérezik ki. A szovjet-magyar határátkelőnél harminchat órányi várakozás után jut át a tömeg a mi szegényes és barátságtalan „földi paradicsomunkba”. Mindezt méla türelemmel viselik kárpátaljai felebarátaink. Vallásuk gyakorlásának kérdéseiben azonban – úgy tapasztalom – fogyatkozóban a türelmük.

A területi egyházügyi hivatalok tisztségviselői a régi törvények szerint sakkoznak alárendeltjeikkel, a különböző felekezetek képviselőivel, a hívő polgárokkal! Pedig mindenki tudja, s mondja, a régebbi törvények fölött rég eljárt az idő. Leginkább a régi törvények közt alkalmazott új módszereikre büszkék az egyházügyi csinovnyikok. Arra például, hogy ha a serdülők szervezett hitoktatására bukkannak valahol, akkor „nem a megfelelő büntetést helyezik kilátásba”, csak a „meggyőzés erejével hatnak az érintettekre”. Közép– és Kelet-Európában azonban mindenki megtanulta, hogy a ”meggyőzés erejével hatni” olykor fölér a legszigorúbb büntetéssel. Ezért azután, addig is, amíg a lelkiismereti szabadságról szóló törvény megfogalmazódik, sőt érvénybe lép szomszédjainknál, a hívő emberek szelíd határozottsággal helyet kerítenek lelkiismereti szabadságuk gyakorlásához. Visszakérik tönkretett, megcsúfolt templomaikat, és a saját filléreikből újjáépítik őket. Eleik is így cselekedtek, nem is egyszer a história során. Tatár, török, krími pusztítás után is újjáépült mindig a nagyszőlősi templom, miért ne épülne újjá az elmúlt harminc év pusztításai után? (A rendszer, amely a sok száz éves épületet tönkretette, határidőt szabott a munkálatoknak: öt esztendő alatt szülessen újjá a harminc keserű év sebeit hordozó épület, és tizennégyezer rubelnél többet ne fordítsanak rá az emberek a saját zsebükből se. Kárpátalja hívői azonban ezt is végbeviszik.)

2019. augusztus 4.

vissza >>