Amikor „forr a világ bús tengere”, a meséhez kell menekülni!

Az 1941-es esztendőben nem csak a nagypolitikában, a harctereken, de még a filmgyárakban is forrt „a világ bús tengere”. Orson Welles Aranypolgára szakított a hollywoodi hagyományokkal, a német emigráns, Fritz Lang nagy témája lett a Gestapo E(e)mbervadászata. A Német Birodalomban munkálkodó filmesek a „faji szempontból hasznos halált” próbálták népszerűsíteni. (Produkciójukkal az 1939 után a szellemi és testi fogyatékosok sérelmére elkövetett tömeggyilkosságokat akarták igazolni.) Hazánkban Jugoszlávia lerohanásának, a Szovjetunió elleni hadba lépésnek, valamint az Egyesült Államokkal való hadi állapot kimondásának évében – noha társadalmi gondokat feszegető filmek is készültek – egy édes történelmi filmvígjátéknak örvendtek az emberek. Mi tagadás, az augusztus 9-én, pénteken 22.10-től az M5 műsorán látható Egy éjszaka Erdélyben című nyolcvan perc ma is képes feledtetni gondjainkat! Hogy aztán, a VÉGE felirat után egyre erősebben hasogassanak.

Szeleczky Zita és Nagy István igen kedvesen jeleníti meg a varázslatos erdélyi éjszakában egymásba bolonduló fiatalokat, akiknek idővel királyok, hercegek, grófok keserítik meg az amúgy felettébb édes érzelmeiket

A Bán Frigyes által rendezett filmvígjátékot a korabeli filmgyártás tehetséges mesterei kalapálták össze. Operatőre Eiben István volt, zenéjét Fényes Szabolcs szerezte; a kisebb szerepeket is a kor híres színművészeire (Lázár Máriára, Mezei Máriára, Páger Antalra) bízták.

A történelmi hitelre is ügyeltek: az 1773-ban játszódó, romantikus történetnek szinte minden historikus utalása stimmel.

Még az is, amelyikben oly’ igen szívesen kételkednek egyesek: II. József – édesanyja társuralkodójaként – valóban rangrejtve járta be a magyarok által lakott tájakat. Közvetlen közelről akarta megismerni tervezett reformjainak táptalaját…

Az egyetlen vaskos tévedés, amit a forgatókönyvíróknak (Kalmár Lászlónak, Vaszary Jánosnak, Vaszary Gábornak) utólag is fel kell róni: Mária Terézia és a fiatal II. József a tizenegy esztendős Mozartot, a csaknem végzetes betegségéből csodálatosan felgyógyuló csodagyereket fogadta a Burgban. És nem a 31 éves, zseniális zeneszerzőt, aki – miként az a filmben látható – legújabb szerzeményét, az 1787-ben (!) komponált Kis éji zenét játssza el fenséges hallgatósága előtt.

Az olykor bizony ügyetlenül mozgatott (és öltöztetett) statisztéria – az ingujjban, pruszlikban megjelenő, havasalji legények és lánykák – látványát sem könnyű feledni.

Szerencsénkre, ebben e hetvennyolc éves film mókásan évődő hangulata, tapintatosan tanulságos végkicsengése siet a segítségünkre. A mesésen szép felismerés: aki az érzelmeit minden ármány, tiltás, megfontolás, önzés és számítás ellenére sem adja fel, ahogyan azt a Szeleczky Zita által megszemélyesített erdélyi kisasszony mozgóképesített története is sugallja, megleli, amire vágyott: a boldogságot és önmagát.

Gyermekként talán mindenki tudja, tapasztalja, mi mindenre képes a jó mese.

A valóság fölé emeli azt, aki befogadja.

Jó reménnyel tölti fel, ha körülötte szutykos minden, akkor is.

Felnőttként, nagy balgán, feledjük a meséket, távlataikkal, adományaikkal együtt.

Aztán megjelenik előttünk egy hanghibás, töredezett, régi film, jól, rosszul mesélni kezd, és hogy, hogy nem, nézői emelkedni kezdenek.

Föl, föl, a valóság fölé, a jó remények magasába.

Gyermeki lélekkel.

Augusztus 9-én 22.10-től – talán véletlenül – éppen az M5 segítségével…

2019. augusztus 6.

vissza >>