Tanévnyitó előtti, korhatár nélküli „kötelező tananyag”: Kóristák!

Ezúttal – úgy tűnik – időben próbálják felkészíteni nézőiket, azaz a kis- és nagykorú magyar társadalmat az iskolakezdésre mind a közszolgálati, mind a kereskedelmi tévétársaságok. A már augusztus derekán felsorakoztatott programok közül (A fantasztikus Róka úr című animációs film a Paramount hétvégi adásnapján, az Egy asszony illata a Filmcafén, az Anya című tv-sorozat a TV2 műsorán…) azt a francia – német – svájci filmet ajánlom olvasóim figyelmébe, a Kóristákat amelyik igazán pontosan és meggyőzően szemlélteti, hogy csak az emberséges pedagógiai módszerek lehetnek eredményesek. Ha egy jóakaratú tanárnak a szabad művészetek valamelyikét – mondjuk a zenét – is sikerül tanóráira belopnia, életre szóló csodákra is képes lehet a közoktatás!

Christophe Barratier, aki komolyzenei tanulmányainak befejezése után hol producerként, hol forgatókönyvíróként, hol rendezőként vállalt munkát a filmiparban, az 1999-es Himalája – Az élet sója és a 2001-es Vándormadarak című természetfilm sikeres fogadtatása után foghatott hozzá első saját játékfilmjének, a Kóristáknak a forgatásához

A 2004-es Kóristák története – „hivatalosan” – az 1949-es esztendőt idézi.

Azt a keserves időszakot, amikor a második világháború pusztításának „köszönhetően” a család nélkül növekvő kiskorúak tömegéről a nehézkesen újjászerveződő államoknak kellett (volna) gondoskodniuk.

Valahol Nyugat-Európában, egy a civilizációtól igencsak távoli, romos kastélyban olyan bentlakásos iskola működik, amelynek mindennapjait a hátrányos helyzetű fiúkat, de az intézményben dolgozó felnőtteket is a tekintélyelvű pedagógiai elveket valló, s ami ennél is rosszabb: azokat könyörtelenül és vakon alkalmazó igazgató uralja.

Ez a Francois Berléand által megszemélyesített férfiú a reá bízott közösségnek a lelkét is összetöri, nem „csak” – gyakran és szívesen alkalmazott ütlegeivel – a képét, a csontjait.

A kíméletlenül fegyelmezett iskolások, persze, idővel maguk is javíthatatlanul konok vadócokká válnak. Azt bántják, szívatják, aki a közelükben tartózkodik.

A Golyófejűnek titulált (Gérard Jugnot által szeretni való sutasággal megjelenített) új nevelőt is céltáblájuknak tekintik.

(Pedig első blikkre láthatnák rajta, hogy ezt az embert más fából faragták, mint az intézmény vezetőjét, kinek kőszívűsége „csak” mérhetetlen önzésével és határtalan érvényesülési vágyával vetekszik.)

Lelakatolt szekrényét feltörik, táskáját elemelik. A benne talált kottalapokat az illemhelyen próbálják hasznosítani…

Vagy csak értelmezni?

E nagy vesződségben maga a Golyófejű siet a segítségükre – miután rettenetes dühe alábbhagyott.

Aztán dúdolgatni kezdenek a féktelen fenegyerekek. Ki az utcán hallott dalt próbálja felidézni, ki anyja énekét…

Ahogyan Móricz Zsigmond írja: kisvártatva „a sötétségben is szivárványozó jóság” tanyázik az iskola szennyes falai közt.

Amikor a kilencvenhárom perces Kóristák című játékfilm torzonborz legénykéinek az általuk eldünnyögött dallamok hatására mosolygóssá váló, vad vonásait mutatják Dominique Gentil és Carlo Varini kamerái, nem lehet nem felidézni azt a magyar filmet, amely a Kóristákat ötvenvalahány évvel megelőzte: Radványi Gézának a világháború gyermekeiről forgatott moziját.

A Valahol Európában című „optimista tragédiát”, amelyben szintén a zene varázsának – meg egy emberséges embernek, a Somlay Artúr által alakított zongoraművésznek – köszönhetően szelídülnek meg az iszonyat éveiben végzetesen eldurvult és megfélemlített gyerekek.

Milyen kár, hogy ezt a méltán világhírű magyar filmet oly’ kevesen ismerik!

(Hogy Christophe Barratier ismerte-e, s használta-e, amikor a Kóristák forgatókönyvét írta, nem tudom. Csak remélem…)

Abban viszont mégis erősen kételkedem, hogy e két filmet, a hetvenkét éves Radványi Géza-produkciót, valamint a tizenöt esztendős Kóristákat bárkinek is egymáshoz kéne mérnie. Miközben ugyanis a maga módján mind a két mozgóképes alkotás a zene pedagógiai hatóerejét népszerűsíti, voltaképpen más-más korról mesél mind a kettő.

A Valahol Európában valóban a második világháború romjain vergődő emberekről. Gyermekekről, felnőttekről egyaránt.

A Kóristák napjainkról is – 1949-es példázat alapján.

Amikor a folyton folyvást változó politikai, gazdasági és szociális rendelkezések miatt válik végzetesen bizonytalanná a családi élet, az egészségügy és az oktatás…

Amikor nem feltétlenül az egyéni képességek kifejlesztését, a nevelés eredményességét biztosítják a nagy sietve közreadott, újabb és újabb pedagógiai szabályok, eljárások, módszerek. Megfogalmazóik leginkább az aktuális társadalmi elvárásokhoz igyekeznek igazodni… Mintha gyermekközpontú pedagógiáról, értékelméleten nyugvó oktatási rendszerekről soha nem is hallottak volna…

A Kóristák című, francia – német – svájci film – másfél órányi szomorú-víg mulatsága mellett – arra is jó, hogy eszünkbe idézze, merre visz a tekintélyelvű pedagógia. Meg az olyan iskola, amelynek vezetője a megfelelést, az igazodást, saját elismertségét szinte mindennél többre tartja.

(A gondjaira bízott gyermekeknél feltétlenül.)

Van, aki „fönt” is bevallja, van, aki „lent” is tagadja, rendszerváltoztató évtizedeink nagy mulasztása, hogy nem sikerült olyan korszerű, erős és eredményes oktatási rendszert kiépíteni, amelyben minden felnövekvő képességeinek kifejlesztése biztosítva lenne.

Nem állítom, hogy e súlyos vétket egyetlen hétvégi televíziós program akár rövid időre is feledtetné.

A Kóristák című film csak egy a felállítandó útjelzők közül. Megmutatja, merre érdemes indulni, s merre nem szabad.

2019. augusztus 13.

vissza >>