Asszonysors, gyermeksors, ötvenes évek

Vezető hírként tálalt pár nappal ezelőtt a köztévé egy állítólagos zaklatási históriát. A férfi, aki – a kameráknak a hátát mutatva – az incidenst jelentette, hetet-havat összehordott. (A hírbe hozott protestáns lelkészt atyának nevezte, és a miséiről hadovázott…) Bejelentését és a köztévét is ekként hiteltelenítette. Aligha hibáztatható emiatt; azok ellenben erősen, akik ezen „országos jelentőségű közlemény” megtétele előtt nem tudatták szegénnyel, hogy atyának a római katolikus egyház papjait szólítják, és hogy az evangélikusok, reformátusok nem miséznek. Istentiszteletet tartanak. Azt, hogy e bulvárosan tálalt, csúf eset a közszereplők lejáratásának – régi idők forgatókönyve szerint összehozott – iskolapéldája is lehetne, csak akkor ismertem föl, amikor a jogállamban elfogadhatatlan módon pellengérre állított lelkész gyermekét, az egyre népszerűbb Momentum vezető politikusát is képbe hozták a rettentően ügyetlenül buzgólkodó médiások. Amióta az eszemet tudom, minden zaklatási ügyet elítélek. Kezdeményezőik és elkövetőik megbüntetését igazságszolgáltatásunk fontos teendői közé sorolom. Azt viszont, hogy a közszereplők, a közemberek (!) lejáratásának a vétke hová sorolandó, sajnos, nem tudom. Tanácstalanságomat leplezendő, 1988 karácsonyán a Magyar Nemzetben megjelent írásaimhoz menekülök. Nem amiatt, hogy a Tegnapi adventek – Asszonysors az ötvenes években címen közreadott kolumnák fogadtatását felidézzem. (Voltak, akik jó ideig azt írták, hajtogatták, a rendszerváltás e publikációkkal vette kezdetét.) Hanem, mert azoknak is Donáthok a főszereplői.

Pikler Emmi fölkészült szakember volt – nyilatkozta Bozóky Éva három évtizeddel ezelőtt – de nem volt jó ember. A róla elnevezett intézmény ma is abban a Lóczy utcai épületben működik, ahová az anyjuk melléről leszakított csecsemőket szállították, érzelemmentesen gondozták. Hogy aki ezt jóváhagyta s intézményesen is támogatta, fölkészült szakembernek nevezhető-e, nem tudom. Ám azt igen, hogy a rosszhírű Lóczy utca 3-ban ma is funkcionáló bölcsödét Pikler Emmiről elnevezni – rizikós próbálkozás

…Matyi fiam megszületéséig a rádióban szerkesztettem a Női szemmel című műsort – voltaképpen ezzel kezdte a történetét 1988 őszén az író, újságíró Bozóky Éva, Donáth Ferenc hitvese, három fiú: Mátyás, László és Ferenc édesanyja, aki a Magyar Nemzet hasábjain, az általa kiválasztott hírlapíróval folytatott beszélgetés formájában akarta történelmi jelentőségű 1956-os emlékeit közreadni. – a mai Lányok, asszonyok elődjét. Ruháskosár számra kaptuk az elkeseredett leveleket, amelyekben asszonyok tárták föl nehéz helyzetüket, és a segítségünket kérték. Ezeknél a panaszoknál „beszédesebb” jelzések nem is kellettek az akkori mindennapokról…

…’51 februárjában tartóztatták le a férjemet, de akkor már egy idő óta „szabadságolva volt”. Felfüggesztették az állásából. Időnként behívták a KEB-be, Kiss Károlyhoz, ahol, mint később megtudtam, fő vádként azt hozták föl ellene, hogy 1943-ban föloszlatták a kommunista pártot, és a Békepártot alapították meg…

…minderről a férjem letartóztatása után szereztem tudomást…

…engem is letartóztattak. Előbb azonban még elhurcolták a szüleimet Pápáról. Azt akarták rájuk bizonyítani, hogy az ő közvetítésükkel kémkedett a férjem Nyugatnak. Később azonban elejtették ezt a vádat, mert annyira nyilvánvaló volt, hogy az édesapámék az égvilágosn semmiféle kapcsolatot nem tartottak Nyugattal. De azért internálták őket, Kistarcsára. Én is odakerültem aztán, de nem a szüleim közelébe, hanem magánzárkába.

Ki viselte gondját féléves kisfiának?

Őt is „letartóztatta” az ÁVH, mint jóval később kiderült, a Lóczy úti csecsemőotthonban vitték, a nevét is megváltoztatták. Tóth Pétert csináltak belőle, hogy soha ne akadjunk a nyomára…

…Egyszer-kétszer kihallgattak, még a fővárosban, a Fő utcai fogdában, de ezeknek a kihallgatásoknak nem volt semmi komolysága. Aki a kihallgatásokat vezette, igen cinikus ember volt, azt mondta, tudom, hogy a maga férje ártatlan, de jobban szeretek az íróasztalnak ezen az oldalán ülni, mint a másikon. Közben tejszínhabos epret kanalazgatott, én meg a börtönkoszton majd éhen vesztem.

Emlékszik a nevére?

Igen, Janikovszkynak hívták…

Mikor szabadult?

53 őszén. Semmink nem maradt, mindenünket elkoboztak, széjjelhordtak, az anyósomhoz mentem, és vele is maradtam, amíg a férjem kiszabadult. ’54-ig.

Gondolom, teljes erővel keresni kezdte a gyermekét.

Akiről senki nem tudott semmit, senki nem mondott semmit. Vértes Klára akkor összeismertetett segítőkész rendőrnőkkel, akiknek a közbenjárására megtudtam, hogy Pikler Emmi csecsemőotthonában van. Azután a véletlen is segített. Régi fodrászom a csecsemőotthonba járt be megnyírni a gyerekeket, és fénykép után fölismerte a fiamat…

Pikler Emmi fölkészült szakember volt… Nekünk letartóztatásunk előtt ő volt a háziorvosunk… de nem volt jó ember. Mikor már kiderült, hogy hol van a fiam, kérvényeztem, könyörögtem, hogy legalább láthassam, de nem engedte. Félt az ÁVH-tól. Mivel én szabadultam először, nem tudta ő sem, de a többi hivatal sem, ahová a fiam érdekében fordultam, hogy mi a teendő. Végül is Hámos György segített. Az ő közbenjárására 53 végén megkaptam a gyermekemet. Mivel előzőleg nem adtak rá alkalmat, hogy megismerhessem, visított, mint egy félelmetes idegen láttán, amikor elhoztam. Járműre nem szállhattam vele, mert mindenféle járműtől félt! Életében nem látott olyat. Ha férfi jött velünk szembe, át kellett menni a túlsó oldalra, mert azoktól is rettegett. Beszélni háromévesen nem tudott, érzelmileg senkihez, semmihez nem kötődött. Hogyan is kötődött volna, az intézetben állandóan váltották egymást a gondozónők is, a gyerekek is… Fél év múlva kezdett oldódni az állapota, de a közbejött, újabb megrázkódtatásokkal együtt, az állandó otthoni foglalkozás és tanítás ellenére is tizennyolc éves korára hozta be teljesen azt a lemaradást, amit a Lóczy utcai otthon okozott…

56 október 23.

Mikoján és Szuszlov ittjártakor volt egy közös tárgyalás, ahol a férjem kifejtette azt a nézetét, hogy a nép álláspontját igenis meg kell hallgatni. Mivel csak kevesen és igen halkan álltak ki mellette – Horváth Márton, Lukács György – a férjem, aki egyébként nem volt indulatos ember, nagy haraggal elrohant! Mikoján meg is kérdezte: „Ki ez a dühös magyar?” Attól kezdve csak így emlegették őt, „a dühös magyar”. Hazafelé jövet az autója összeütközött egy szovjet tankkal, örökre tisztázatlan körülmények között. Térdsérülése és enyhe agyrázkódása lett az ütközés következtében. Néhány napig otthon kellett maradnia. Aczél György jött el érte, és hívta: „szükség van Ferikém a higgadt irányításodra…

…november negyedikén kocsit küldtek értünk, hogy menjünk a jugoszláv követségre. Három hetet töltöttünk ott, reménytelenségben és reménykedésben… A követség körül lángolt a harc, szemben velünk égett a Vajdahunyad vára. Agyonlőtték a követség kultúrattaséját. Élelmet nem engedtek behozni, a követségi dolgozókkal együtt a hatvanfőnyi társaság éhezett. Laci fiamnak, aki egyéves volt, agyonvizezett konzervtejből főztünk tejbegrízt, az tartotta életben….

…Két hét múlva aztán megszűntek a harcok, élelmet is hozhattak az épületbe, és megjelent Vidics, aki arról tárgyalt, hogy hazamehetünk.

A követség elé odagördülő autóbusz azonban nem haza szállította a társaságot, hanem…?

Pest környékére, egy katonai iskolába, ahol egymástól elzárva tartottak bennünket, szovjet katonák őrizete alatt.

…Laci fiam belázasodott, megfázhatott az úton, vagy még a követségen, ahol az ablakok nagyobb részét szétlőtték. Nem volt hőmérőnk, ezért, egy életem, egy halálom, kimentem, hogy őrizőinktől hőmérőt szerezzek. Igen megértő, mongol képű katonára találtam, aki szerzett is hőmérőt Nagy Imrééktől. Úgy látszik, náluk is beteg volt valamelyik gyerek. A hőmérő tokjában egy levelet találtunk, amit Imre bácsi írt a férjemnek. Azóta számos házkutatást éltem át, sok iratomat megsemmisítettek, ez a levél azonban mind a mai napig megmaradt. Arról tudósította benne Nagy Imre a férjemet, hogy milyen ügyben járt nála megérkezésünk másnapján, délelőtt Münich Ferenc és Román Valter. Azt akarták elérni, hogy Nagy Imre önként kérje száműzetését Romániába, és mondjon le – antedatált dátummal –miniszterelnökségéről. „Én Magyarországot önként el nem hagyom, legfeljebb elhurcolhatnak, és semmiféle nyilatkozatot sem vagyok hajlandó adni” – ez áll a levélben…

…Alkonyatkor azután megint buszba tereltek bennünket… nem tudtuk, hol és merre. Csak annyit tudtunk, sík területen visz az út. Sík területen sok minden megtörténhet az emberrel… Végre megálltunk, két repülőt pillantottunk meg… A legrosszabbra tehát már nem kellett számítanunk…

…Amikor földet értünk, magyarul tudó emberek jöttek elibénk. „Hol vagyunk?” – kérdeztük tőlük. – „Hát nem tudják? Bukarestben”… Megint autóba szálltunk, átrobogtunk a városon, majd meg hatalmas erdőségeken, és egy csodaszép alpesi villánál szálltunk ki…

Ez volt Sznagov…

…November 23-án érkeztünk meg, és április 14-én vitték el a férfiakat, Losonczy Gézát,Nagy Imrét, és a férjemet… December 3-án jött a doktornő, doktorica Acks, és mondta, menjünk szülni, ez parancs…

…December 18-án megszületett a legkisebb fiam, Ferkó.

…A nagy fordulat romániai életünkben január 6. után következett be… Ettől fogva minden megváltozott körülöttünk. Nagyon sovány lett az ellátásunk, leállították a levelezést az otthoniakkal, és a csomagküldési lehetőséget is… Virágvasárnap budapesti ÁVH-sok szálltak ki az udvaron egy nagy fekete autóból…

Házkutatást tartottak, de akkor még nem találtak semmit se. Csak később. A pólyavánkosba varrtam az összes dokumentumot, a jugoszláv követségen keletkezett jegyzőkönyveket, meg a férjem által diktált, gyorsírással jegyzett eseménynaptárt, október 23-tól. Akik feldúlták a lakást, Ferkó pólyáját is „célba vették”, de Matyi, aki mindig a legjobbkor szólal meg, rákiáltott a hívatlan vendégre: Vigyázz bácsi, kakiba nyúlsz! És az visszarántotta a kezét.

Mi történt az árván maradt asszonyokkal?

Pitesti mellé, egy fűthetetlen, lakhatatlan bojárkastélyba vittek bennünket… Szerencsére az ősz beálltával továbbvittek bennünket Cosia-Calimanestibe, hatvan kilométerre Nagyszebentől… Itt kaptuk az első hírt a férfiakról…

…Július közepén összehívtak bennünket a házba. A gyerekeket kiküldték az őrök felügyelete mellett játszani. A kapitány Újhelyi Szilárdnak, mint az egyetlen férfinak odaadott egy újságot, nem emlékszem rá, magyarországi lap volt-e, vagy romániai, amelyből Szilárd felolvasta az ítéleteket… Iszonytató pillanatokat éltünk át. Amikor odáig ért Újhelyi Szilárd a fölolvasásban: Donáth Ferenc – tizenkét év, óriási súly esett le a szívemről, és rögtön kettős érzés kerített hatalmába. Egyrészt elmondhatatlanul boldog voltam, hogy él a férjem… másrészt elfogott a szégyen…, hogy nekem nem kell gyászolni…

…Szeptemberben haza lehetett küldeni az iskoláskorú gyermekeket és az anyósomat.

…A férjem, aki 1960 április elsején szabadult, többé nem lépett be a pártba… Kiegyensúlyozott emberként élte végig az életét… szerette a gyermekeit. Örült, hogy a politikától távoli pályát választott mindegyik fia. Matyi… kertészmérnök lett, Laci, aki leginkább örökölte az apja lelki alkatát, evangélikus lelkész, Ferkó orvos.

2019. augusztus 15.

vissza >>